11p

A felkelő nap országában a tegnap tartott választásokon bealkonyult a Japánt fél évszázada csaknem megszakítás nélkül kormányzó, jobboldali színezetű Liberális Demokrata Pártnak (LDP), a közvélemény-kutatások által pontosan előre jelzett győztes, az eddig még soha nem kormányzó Japán Demokrata Párt (DPJ) országlása pedig jelentős változásokat generálhat a válságkezelés koncepciójában is - olvasható a Concorde hétfőn kiadott elemzésében.

A felkelő nap országában a tegnap tartott választásokon bealkonyult a Japánt fél évszázada csaknem megszakítás nélkül kormányzó, jobboldali színezetű Liberális Demokrata Pártnak (LDP), a közvélemény-kutatások által pontosan előre jelzett győztes, az eddig még soha nem kormányzó Japán Demokrata Párt (DPJ) országlása pedig jelentős változásokat generálhat a válságkezelés koncepciójában is - olvasható a Concorde hétfőn kiadott elemzésében.

Mivel Japán a világ második legnagyobb gazdasága, ez annak ellenére is fontos fejlemény, hogy mivel a globális válságkezelés két igazi főszereplője az Egyesült Államok és Kína, Japán – Európához hasonlóan – csak azt döntheti el, hogy miként alkalmazkodjon az ő mozgásukhoz. Egyáltalán nem mellékes azonban, hogy ezt az alkalmazkodást milyen elvek vezérlik. Japán nem pusztán gazdaságának mérete, és hatalmas megtakarításai révén a nemzetközi pénzügyi rendszerben meglévő súlya miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert a gazdasági válságkezelésben a szigetország páratlanul gazdag tapasztalatokkal rendelkezik. Lényegében húsz éve folyamatosan válságot kezelnek, alkalmuk volt megtanulni, hogy a gazdaság strukturális vagy éppen ciklikus bajai közül mit és hogyan tud, illetve mit és hogyan nem tud kezelni az állami beavatkozás.

Eddig az átvészelés volt a cél

A súlyos demográfiai gondokkal, a társadalom elöregedésével küzdő, a rossz hitelek özönébe két évtizede csaknem belefulladt bankrendszerét igazán újraéleszteni nem tudó, megmerevedett politikai elitjét egészen tegnapig lecserélni nem tudó Japán a világgazdaság 2007 végén kezdődött recessziós periódusában eddig jórészt kivárásra játszott. Ebben mintha benne lenne az a közvetlenül megélt tapasztalat, mely szerint csodák nincsenek, egyszerű gazdaságpolitikai aktivizmussal nem lehet mély, strukturális problémákon felülkerekedni.

Mintha ez a tapasztalat szólt volna Masaaki Shirakava, a Bank of Japan elnökének szájából is, amikor egy bő héttel ezelőtt a világ nagy jegybankjainak konferenciáján arról beszélt, hogy a jegybankoknak meg kell előzniük a „tartósan alacsony kamatokba vetett megalapozatlan várakozások által kiváltott buborékok kialakulását”. Kiemelte azt is, hogy a jegybankok likviditásbiztosító intézkedései ügyében nagyon hasznos a szoros együttműködés, de a tartalmilag is önálló, a helyi sajátosságoknak megfelelő monetáris politika jogát nem lehet tőlük elvitatni.

Világos az üzenet, Japán már tudja, mi az a zombi-bankrendszer, a gazdaság korlátlan mennyiségű, újonnan teremtett pénzzel való elárasztásában ők nem kívánják követni az amerikai modellt. A japán monetáris hatóság válságkezelő intézkedései eddig is a bankrendszer működőképességének megőrzésére szorítkoztak, Shirakava tavaly év végi beiktatásakor kerek-perec kijelentette, hogy ezúttal nem lesz quantitative easing, korlátlan pénznyomtatás – ezt a leckét megtanulták a ’90-es években.

Ami a fiskális politikát illeti, a japán kormány valamelyest alkalmazkodott az amerikai mintához, és növekvő eladósodás terhére fokozta az állami kiadásokat, a drámaian visszaeső magánkereslet részbeni pótlására növelte a közösségi keresletet. Ezt olyan infrastrukturális beruházások felpörgetésével tette, amelyekkel egyébiránt két évtizede próbálják megelőzni azt, hogy a foglalkoztatottság az igen gyenge növekedésnek megfelelő szintre csökkenjen. Az állami infrastrukturális beruházások révén, az építőiparon keresztül tudták eddig nemzetközi összehasonlításban a növekedéshez képest mesterségesen alacsony szinten tartani a munkanélküliséget, ennek a módszernek a tartalékai azonban mostanra láthatóan kimerültek.

Egy ilyen stratégia akkor működött, illetve működhetett volna, ha az exportpiacok összeomlása átmenetinek bizonyul, és ha az amúgy is vérszegény belső fogyasztás a rossz gazdasági klíma miatt nem indul el spirálszerűen lefelé. Azonban egyik feltétel sem teljesült, júliusban a japán export 10. hónapja esett vissza megszakítás nélkül, az év hetedik hónapjában az exportteljesítmény év/év alapú csökkenése már 36,6 százalékos volt. A belső fogyasztás összecsuklóban van, úgy tűnik, hogy a fogyasztói árakban elindult a rettegett deflációs spirál. A foglalkoztatási helyzet romlását tehát nem sikerült megakadályozni a rekord szintre emelkedő államkötvény-kibocsátás terhére, a munkanélküliségi ráta júliusban már a Japánban rekordnak számító 5,7 százalékra rúgott. Nagy valószínűséggel leginkább ez a tényező, a munkanélküliségtől való, Japánban kulturális okokból különösen erős félelem növekedése pecsételte meg az LDP kormányzásának sorsát.

Korántsem bizonyos, hogy létezik működőképes alternatíva, de az elmúlt évtizedekben a japán társadalom politikai vázává csontosodott LDP tegnapi kiütéses veresége azt jelzi, hogy nagyon erős igény van egy másik út kipróbálására. Ezt a törvényhozás 480 fős alsóházában 308 mandátumot szerző DPJ minden jel szerint hitelesen fel is kínálta, és most módja lesz a bizonyításra is.

Az ígéret szép szó

Az ígéretek műfaji sajátosságaiknál fogva csakis szép szavak lehetnek, de ezek a szép szavak vannak annyira világosak, hogy a kormányrudat átvevő Yukio Hatoyama programját érdemes legyen komolyan venni, különösen a legfontosabb szereplők eddigi magatartásának fényében.

A globális gazdasági válságkezelés két hiperaktív főszereplője, az Egyesült Államok és Kína – a pénzügyi rendszer megmentése után – már eddig is szinte mindennel megpróbálkozott, amivel állam csak megpróbálkozhat. Miután – okosan, józanul – hitet tettek a nyíltan protekcionista megoldásoktól való tartózkodás mellett, minden különbözőségük ellenére összesen a következő eszközeik maradtak: az összehangolt monetáris és fiskális expanzióra támaszkodva a közösségi, praktikusan állami fogyasztás növelése, és a magánfogyasztás visszaesésének fékezése. A technikákat illetően már ilyen rövid idő alatt is szinte minden elképzelhetőbe belekaptak, felpörögtek az állami építkezések, alkalmaztak adó-visszatérítéseket, roncsautó-programokat, üzemanyagár-támogatásokat, közvetlenül finanszíroznak vállalatokat, leszorították a hitelkamatokat. Nincs igazi fókusz, megpróbálnak mindent, abban bízva, hogy kivirulnak a várakozások, és megint elindul egy többé-kevésbé önfenntartó növekedési ciklus. Közben szépen szaporodik az államadósság az Egyesült Államokban, nyilvánvalóan nő a rossz hitelek állománya Kínában, az stimuláló programok során képződött állami és magánadósságokat azonban egyszer profitokból vagy adókból (azaz ugyancsak profitokból) vissza kell fizetni, vagy el kell inflálni. Az előbbi nagyon nehéz, míg az utóbbi technikailag nagyon könnyű, de beláthatatlan következményekkel jár, legalábbis akkor, ha hirtelen megy végbe.

Nagy strukturális átalakításokról, a nemzetközi vagy az egyes társadalmakon belüli munkamegosztás ujjászervezéséről még szó sem nagyon esik, eltekintve talán az Obama adminisztráció által emlegetett homályos energetikai forradalmat előidézni hivatott, államilag ösztökélt kutatás-fejlesztési erőforrás-koncentrációtól. Japánban a választásokon most diadalmaskodott DPJ mindezzel ellentétben mintha mélyebbre akarna vágni, győzelme ebben a tekintetben hozhat újat.

A DPJ programjának talán leglátványosabb elemeiben első látásra persze nem sok újdonság van: költségvetési eszközökkel fel akarják pörgetni a belső fogyasztást, azzal a távlatosan is megfogalmazott céllal, hogy csökkenjen az ország hatalmas exportkitettsége. Csökkenteni akarják az üzemanyagokat terhelő adókat, a kisebb vállalkozások adóterheit, és emellett növelni szándékoznak a gyermeket nevelő családok által élvezett szociális transzfereket. Ezek a szép – és nem túlságosan eredeti – ígéretek attól válnak érdekessé, hogy beszélnek a fedezetükről is, és az éppen nem az állam eladósodásának fokozása lenne.

Éppen ellenkezőleg, Hatoyama azt ígéri, hogy megpróbálják valamelyest leszorítani a kötvénykibocsátás mértékét, ellenben drasztikusan csökkenteni akarják az állami infrastrukturális beruházások finanszírozását – vélhetőleg nem csak azért, mert ez a csatorna ott is a korrupció és az – eddig nyilván szinte kizárólag az LDP által élvezett – illegális pártfinanszírozás melegágya. Ezekkel a sokszor állítólag technikai szempontból is megkérdőjelezhetően racionális programokkal, elsősorban gigantikus építkezésekkel sikerült az elmúlt évtizedekben a japán államadósságot a GDP közel kétszeresére feltornászni. A mesterségesen magas szinten tartott állami infrastrukturális beruházások tavaly a GDP 4,4%-ra rúgtak, az idei költségvetésben erre a célra tervezett 7900 milliárd jenből már most, ebben az évben le akar faragni 1300 milliárd jent a hatalomra kerülő DPJ. A más jellegű kiadások növeléséhez tehát megjelölték a forrást, az átcsoportosítás vesztesét is, ez pedig hatalmas tömegeket érint negatívan közvetlenül, mégis sima győzelem lett a program eredménye.

A legnehezebb feladat nyilván a lakossági fogyasztás felpörgetése lesz, hiszen ehhez nem elegendő a jövedelempolitika néhány szabályzójának alakítgatása, hosszabb távon a társadalom elöregedésével kellene kezdeni valamit. Belátható időtávon belül igazi áttörést az hozhatna, ha a hatalmas, pangó lakossági megtakarítás-állomány valahogy - méghozzá növekedést generáló módon - visszacsorogna a japán gazdaságba. Vagy fogyasztani kellene, vagy hitelt kellene nyújtani belőle. Utóbbihoz érdemi reálkamat lenne szükséges, ami viszont nem segítené a fogyasztási hajlandóság növekedését. Ráadásul hiába magas a megtakarítások állománya, a megtakarítási ráta az elmúlt húsz évben a bőven 10% feletti szintekről 2007-re alig több mint 2%-ra csökkent, az idős korosztályok ugyanis lassan felélik tartalékaikat, de nem olyan módon, hogy az kellő mértékben hozzá tudna járulni a japán gazdaság növekedéséhez. Ördögi kör, amiből a piaci mechanizmusok láthatóan nem képesek kihúzni Japánt.

Maradnának tehát az adminisztratív módszerek, ezek viszont azzal egyértelműek, hogy a kormányzat mélyen belenyúl a társadalom makrocsoportjai közötti jövedelemáramlás rendszerébe. A választási retorika természetesen sokszor el tudja fedni a valóságot, de nagyon úgy tűnik, hogy a DPJ komolyan el van szánva egy ilyen baloldali természetű politika megvalósítására. A sikere egyáltalán nem garantált, sőt, a demográfiai trendek változása nélkül nehezen elképzelhető, és az szinte biztosra vehető, hogy a japán társadalom legmélyebb struktúráit érintő átalakulás nélkül folytatódik a futóhomok taposása.

A piaci várakozások ellentmondásosak

Nem csoda tehát, hogy a piaci szereplők körében legalább annyi a kétség, mint a remény a most felálló japán kormánnyal kapcsolatban. Vannak, akik egészen egyszerűen nem hiszik el Yukio Hatoyama-nak, hogy nem az államadósság gyorsuló növekedésének fedezete mellett akarja bevezetni élénkítő intézkedéseit, mások az említett strukturális problémák miatt nem tudnak megváltóként tekinteni az új kormányzó elitekre.


Az viszont egyöntetűen pozitív megítélés alá esik, hogy nagyon erős választói felhatalmazással veszik át a hatalmat, és ezzel véget ér a jogalkotás bénult állapota, ami abból adódott, hogy a törvényhozás nem túlságosan fontos felsőházában kis koalíciós partnereivel már eddig is többségben lévő DPJ képes volt lassítani az általa kifogásolt törvények meghozatalát.

A részvénypiac ma reggel szívesen megünnepelte volna a választási eredményt, a Nikkei több mint 2 százalékos erősödéssel új lokális csúcsra emelkedett, csak a szakadó kínai piac húzta vissza zárásra, látványosan erősödött a jen, és esett az állampapírok hozama is. A piaci fogadtatás tehát egyelőre pozitív, ettől azonban a japán részvények kicsit is tartós felülteljesítését csak akkor lehetne várni, ha globálisan is megmaradna az elmúlt hónapokat jellemző optimista hangulat.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!