Sok érdekes adatra lehet bukkanni a munkanélküliség hátteréről a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) tegnap publikált jelentésében.
Az alapinformációt mindenki ismeri: a munkanélküliségi ráta 3,8 százalékra csökkent, ami azt jelenti, hogy közel járunk a teljes foglalkoztatáshoz. Ami alatt nem azt kell érteni, hogy mindenki, de tényleg mindenki dolgozik az országban. Ilyen még a szocializmusban sem volt, csak akkor közveszélyes munkakerülőnek bélyegezték meg azokat, akik kívül rekedtek a munka világán (abba most nem mennénk bele, hogy ez mennyire volt rendszerkritika, avagy szimpla tunyaság).
Rendszertől függetlenül mindig lesz egy olyan munkaképes korú csoport, amelyik különböző okokból nem lép be a munkaerőpiacra. Számukat a magyar gazdaság méretét figyelembe véve 100-150 ezer főre teszik. Ők azok, akik megfelelő tudás, szocializáció hiányában nem képesek tartósan elvégezni a munkafolyamatot.
A 3,8 százalék tehát egy elfogadható szint, ami azt jelzi, hogy – statisztikailag legalábbis – nem kell a munkanélküliségtől tartania annak, aki képes és akar dolgozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárki a végzettségének, illetve anyagi igényeinek megfelelő álláshoz juthat.
Az alacsony ráta szintén nem árul el mindent a mögöttes struktúráról. Például arról, hogy mekkora az állam szerepe a foglalkoztatásban. Ebben a cikkben bemutattuk, hogy az elmúlt hét évben terebélyesedett az állam, ami részben a közmunkának tudható be, de más okok is felfedezhetők, például a központi szerveknél dolgozók létszámának bővülése.
De térjünk vissza a friss adatokhoz.
A részletes jelentésből megtudjuk például, hogy tavaly július és szeptember között a KSH 36 600 embert tartott nyilván, akik „soha nem dolgoztak”. Visszanézve a korábbi negyedéves bontásokat, azt látjuk, hogy 28 és 41 ezer fő között mozgott a számuk – nyilván az adatfelvétel sajátosságai magyarázzák az ingadozást – de ezzel együtt elmondható, hogy 30-40 ezer magyar a statisztika szerint soha nem lépett be a munkaerőpiacra. Feltételezhetően az ezzel járó következmények – tb-jogviszony, nyugdíjviszony hiánya – is sújtják ezt a csoportot. (Az előző évtized végén még 60 ezer felett volt a számuk a hivatal kimutatása szerint.)
Az is kiderül továbbá, hogy a vizsgált időszakban 68 300 embernek mondtak fel a munkahelyén. Egy évvel korábban, január és március között még 118 500 fő szembesült ezzel a kellemetlen élethelyzettel.
Tavaly nyár végén további 23 ezer ember pedig úgy döntött, elege van, felmond, vagy megszünteti a vállalkozását. A közfoglalkoztatásból 29 ezren léptek ki – hogy hova, az nem derül ki a jelentésből. A családi kötöttségeket 8 400-an jelölték meg az utolsó munka megszűnésének okaként. Az időszakos, szezonális munka kifutása – ami ebben az időszakban tipikus – 9 600 embernek jelentette a munkalehetőség végét. „Egyéb okból” pedig 13 600-an fejezték be a munkát.
Az összeállításból megtudjuk még, hogy az iskolai végzettség igenis befolyásolja a munkaerőpiaci lehetőségeket. A KSH szerint július és szeptember között a felsőfokú végzettséggel rendelkezők közül 17 100 fő volt munka nélkül. Ennél sokkal többen jutottak erre a szomorú sorsra a más végzettséggel rendelkezőknél. A legfeljebb alapfokú végzettségűek közül 61 700-an, a középfokú iskolát végzettek, de érettségit nem szerzők közül 53 700-an, az érettségivel is rendelkezők közül pedig 56 100-an szerepeltek a munkanélküliek között ebben az időszakban. Az már jobb hír, hogy minden csoportban kimutatható a csökkenés az elmúlt másfél évben. Ezzel együtt a kormány szakképzési oktatási modelljének sikeressége egyelőre nem tükröződik a munkaerőpiacon.
Baka F. Zoltán
mfor.hu
