Az interjú a Piac & Profit magazin december-januári számában jelent meg.
A február-márciusi lapszámot keresse az Inmedio és Relay újságárusoknál, vagy fizessen elő a magazinra. Megrendelését itt adhatja le>>>
A mai műkereskedelem teljesen más Kieselbach Tamás szerint, mint a huszonöt évvel ezelőtti volt. Az ízlésbeli fordulat és a technikai fejlődés miatt.
K.T.: Az idén Maastrichtban és a Frieze Masteren is jártunk a fiammal. A régi kollégák közül alig volt már ott valaki. A kezdetekkor a szaktudással kerültem előnybe, amihez szakkönyvek, sok utazás, a gyűjtemények és múzeumok tanulmányozása kellett. Felhalmoztam albumokat, hogy ha szükséges, kikereshessem belőlük a képeket, összehasonlíthassam a részleteket, belőhessem az árakat. Ma erre itt az internet. Azelőtt mindenért a helyszínre kellett utazni, ma e-mailen küldik a külföldi aukciók képanyagát, ami könnyebbség, de az esetleges versenytársak körét is szélesíti. A tevékenységünkről való híradás lehetősége is új dimenzióba lépett az internet korában: minden információt megkaphatok a külföldi galériákról, és rólunk is lehet tájékozódni a világ bármely pontján.
Már nem olyan fontosak a személyes kapcsolatok?
K.T.: Ezt nem mondtam. Sőt! A döntési mechanizmus, ahogy valaki elszánja magát egy nagy értékű festmény megvásárlására, változatlan. A bizalom az alapja, ami személyes kapcsolaton alapul, tehát ez ma is fontos. A különbség annyi, hogy mindeközben használni kell a digitális platformokat is.
A nemzetközi piacon a teljes műkereskedelmi forgalomból egyre nagyobb teret hasít ki a kortárs. Mit gondol a kortárs piac térnyeréséről?
K.T.: A világ egyre inkább egyben, azonos rangon kezeli a műkereskedelem teljes spektrumát. Én is követem a kortárs folyamatokat, rendszeresen ellátogatok a jelentős művészeti vásárokra, az Art Baselre vagy a londoni Frieze-re. Az elmúlt évtizedekben itthon, a műtermi és piaci árak harmonizálása miatt nagyon odafigyelve kellett a kortárs képekkel bánni a nyilvános aukciókon. Nehéz terület, óvatosságot igényel, és még így is sok konfliktus lehetőségét rejti. De a kortárs térnyerése nálunk is elindult. Örülök a Dobossy Aukciósház idén októberben rendezett első londoni árverésének, de említhetném Virág Juditék vagy Tóth Árpádék aktuális árverését is. Mi is számos jelentős kiállítást csináltunk már kortárs magyar festőknek, elég csak Molnár Sándor, El Kazovszkij, Keserű Ilona, Szűcs Attila és Bukta Imre tárlataira gondolni.
Az ön által kiadott monográfiák és kiállítások, mint legutóbb Nagy István életművének bemutatása, áttételesen befektetési tanácsként is felfoghatók? Ezektől a művészektől érdemes venni?
K.T.: Ez túlságosan egyszerű megközelítés lenne. Aki elsősorban befektetési szempontból akar műtárgyakat vásárolni, nagyon rossz úton jár. Egy-egy általunk rendezett kiállításban és minden kiadott könyvünk mögött sokkal több munka, idő, pénz és gondolat van annál, mint hogy a projekt zárásaként bármiféle tisztán anyagi hasznot tudjak elkönyvelni. Gyakran vizsgálom az életműveket identitási, származási kérdések felől, az emigráció, a jellegzetes kelet-európai lét, a személyes drámák oldaláról. Azokat a művészeket emelem ki és mutatok rá a kvalitásukra, akik fontos életművet teremtettek, de valamiért a maguk korában ez nem vált egyértelművé. Nagy István is ilyen. A könyveimen keresztül kommunikálok, valójában azt is gondolom, hogy ezek a legmaradandóbb dolgok, amelyek a nevemhez fűződnek. Fontos, hogy átjöjjön minden tevékenységemen a személyes ízlésem és látásmódom, amit persze megfelelő figyelemmel kezelve lehet ajánlásként vagy gyűjtési sorvezetőként használni, de régi elvem, hogy pénzalapú befektetési tanácsokat nem adok.
A fia vezeti az aukciókat. Mennyire zajlik tudatosan Ákos beemelése a cégbe?
K.T.: Nem nevezném tudatosnak, mert ez valami mérnökasztalon megtervezett, logikus számítást feltételezne, kényszereket, amelyeket látva nincs apelláta. Az életemben minden új lépés organikusan fejlődött az előző állomásból. Lehetőséget adok, mindenféle kényszer nélkül. Sokat beszélgettünk művészetről és kereskedésről is, mindig nyíltan meséltem a döntéseim hátteréről. A szabadság nagy kincs, de azt is hozzátettem, ha belevágok valamibe, ügyelek, hogy működőképes legyen hosszú távon, és eredeti, csak rám jellemző látásmódot tükrözzön. Egy apa–fiú kapcsolat hamar eljuthat az erős egymásnak feszülésbe, ezt igyekszem tudatosan elkerülni, de azt majd a fiam mondja meg, mennyire sikerült. Legnagyobb ajándék, ha megengedjük mindenkinek, hogy önmaga legyen. Igyekszem. Nincs meg bennem a „felépítettem, és tovább kell vinned” attitűd a fiam felé. Nekem sosem volt más alternatíva az életemre, mint amit most csinálok, mert hamar nyilvánvalóvá vált, hogy imádom ezt a világot. De fontos, hogy mindenki maga dönthessen a sorsáról.
Kieselbach Ákos: Egy egészen rövid ideig felötlött bennem, hogy természetfotós leszek, de a családi utazások során apám olyan izgalmasan tudott mesélni a múzeumokban, hogy hamar beleszerettem ebbe a világba. Aztán elkezdtem felismerni az elém kerülő művek alkotóit, és az így megélt sikerélmények hatására egyre jobban érdekelt minden, ami a festészettel kapcsolatos.
Akár a régi céhlegények, néhány évre elment, és az Egyesült Királyságban tanult. Mi a legfontosabb tudás, amit hazahozott?
K.Á.: Művészettörténetet hallgattam a Glasgow-i Egyetemen, a szakmai gyakorlatomat pedig a londoni Christie’snél töltöttem. Lett egy nemzetközi kitekintésem. Más nagyságrend, és más tempó, sok tekintetben összehasonlíthatatlan a mi világunkkal. A nemzetközi aukciósházak valójában nagyvállalatok, azok minden előnyével és hátrányával. A Falk Miksa utca személyessége ott nem létezik. A mi galériánk családi vállalkozás, ami tükrözi létrehozója személyiségét, a Christie’s pedig egy multi, egészen másfajta működéssel. Hogy amit hazahoztam, mennyire adaptálható idehaza, az még a jövő zenéje, de fontos tapasztalatokat szereztem.
Mi az ön szerepe most a galériában?
K.Á.: Sokféle dolgot csinálok, miközben beletanulok a galéria működésébe. Egyelőre szeretnék minden területet átlátni, és majd utána jöhetnek a saját projektek. A személyiségemhez is jobban illik a megfontolt haladás. Itt dolgozom a galériában, és attól kezdve, hogy behoz valaki egy képet, elvégzem sorban a teendőket. Az ügyfelekkel való kapcsolattartástól az árbecslésen át a képek aukcióra való felkészítéséig mindennel foglalkozom. Legutóbb pedig én vezettem az árverést. Jó pár éve működik nálunk a webshop, ahová korlátlan számú képet fel tudunk venni, és ezt igyekszünk is kihasználni. Azelőtt az aukciók jelentették az igazán intenzív időszakot, két árverés között pedig feltettük a falra a bizományos képeket, és pár hónapig viszonylag nyugodtabb élet jött. Most a webshop folyamatos feladatot ad, a tulajdonosokkal kapcsolatot kell tartani, naprakésznek kell lenni a hatalmas képanyag kezelésében. Rengeteg felé kell figyelni, ez a legnagyobb kihívás.
Mi a kedvenc korszaka?
K.Á.:Az apámmal közös múzeumlátogatásokon leginkább a régi mesterekre, vagyis az 1800 előtti nemzetközi festészetre koncentráltunk, az európai képtárak állandó kiállításait nála jobban nem ismeri senki. Szereti és ismeri ezt a korszakot, és az ő tárlatvezetései jelentették számomra az első zsigeri élményeket a festészettel kapcsolatban. Később Tátrai Vilmoshoz, az egyik, ha nem a legjobb szemű magyar muzeológushoz jártam heti rendszerességgel a Szépművészeti Múzeumba tanulni, így kedvenc korszakomnak talán az olasz reneszánszot mondanám, de az olasz barokk is közel áll hozzám. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk Londonba, Sotheby’s- és Christie’s-aukciókra, s emlékszem, hogy akkoriban mekkora figyelem és felhajtás övezte az aktuális Old Masters-aukciókat. Ez az utóbbi időben megváltozott, a piac most másfelé figyel, miközben az is igaz, hogy az igazi ritkaságok, a különleges csemegék ára a klasszikus területen is robbanásszerűen megnőtt. Látok egy új tendenciát: tudatosan keverik a régi és a modern, sőt a kortárs művészetet. Az idei Frieze Masteren a régi mesterekkel foglalkozó olasz Moretti Galéria és a kortárs profilú Hauser and Wirth Gallery közös standdal jelentkezett. Before and After, at the Same Time címmel állítottak ki egy nagyon izgalmas válogatást, ahol az antik képeknél elsősorban nem a mester neve és presztízse számított, hanem a kortársra hasonlító kompozíció, a rokon téma vagy megközelítés. A falakon sajátos, nagyon inspiratív párbeszéd alakult ki múlt és jelen között. Ez jó lehetőség arra is, hogy az utóbbi időben kicsit visszaszoruló régi mesterek újra a figyelem középpontjába kerüljenek.
Mit gondol a kortárs piacról?
K.Á.: Úgy érdemes az új felé menni, hogy a régit nem hagyjuk magunk mögött. A régi és az új művészet kreatív keverése vonzó megoldás nekem. A katalógusok összeállításánál is igyekszem olyan oldalpárokat komponálni, hogy ez a fajta dialógus nyilvánvalóvá váljon, gondolatokat ébresszen az olvasókban. Nekem nagyon bejön az évszázadokat átugró mixelés, amit most látok a világban.
Elfogadták a galéria munkatársai, mint kollégát?
K.Á.: Erről őket kéne megkérdezni. Én minden helyzetben mindenkivel partnerként viselkedem, és akkor sem ugrok el a feladat elől, amikor festményeket kell cipelni.
J.J.
