Persze én is vártam november 4-ét (no nem azért, mert aznap van a névnapom). Hanem mert Magyar Péter már szeptember végén kilátásba helyezte, hogy aznap válnak megismerhetővé és kutathatóvá az ügynökakták (igaz, közel két héttel később az eredetileg belengetett október 23. helyett – bár akkor ennek még nem tulajdonítottunk jelentőséget).
E hét szerdán aztán meg is indult a netes roham, mindenki kattintgatott, keresgélt, bőszen bólogatott vagy éppen hüledezett, mondván, „róla gondoltam, de hogy ő is, azt hittem, őt megfigyelték, de éppen ellenkezőleg?”
Voltak ugyanis, akikről már eddig is tudtuk, hogy az „átkosban” beszervezték, de szép számmal voltak olyanok, akik neve csak most került elő. Ám viszonylag hamar kiderült, hogy utóbbiak közül nem kevesebben, mint 164-en – a klasszikus jereváni rádiós bon-mot után szabadon – „nem fosztogattak, hanem osztogattak”, vagyis ez esetben nem megfigyeltek és besúgtak, hanem őket figyelték meg és súgták be.
A legmellbevágóbb, valószínűleg nem csak számomra, Lezsák Sándor pellengérre állítása volt. Akinek nézeteivel ugyan nem értek egyet, de az aligha vitatható el tőle, hogy ő volt a kommunista rendszer egyik fő ellenzéki szereplője, akinek lakitelki kertjében alakult meg 1987 szeptemberében a Magyar Demokrata Fórum (MDF). Ily módon nehezen tudom elképzelni, hogy emellett – vagy ez előtt vagy ez után – ügynök lett volna.
De számomra ugyancsak elképesztő Surányi György kétszeres volt jegybankelnök hírbehozatala.
Ők ketten – illetve hozzátartozóik – mindenki által ismert hazai közéleti személyiségként legalább egy nyilatkozattal tisztázni tudták a bűnös félreértést. De mi van azzal a másik vagy másfélszáz átlagmagyarral, akik nem tudnak közleményt kiadni, minden őket közelebbről vagy távolabbról ismerőnek egyesével elmondani, hogy alaptalanul keverték őket gyanúba?
Lezsák Sándortól Magyar Péter elnézést kért. Amivel két problémám van – már azon kívül, hogy ez a bocsánat aligha vigasztalja a most megint éppen ellenzéki politikust, nem teszi ugyanis meg nem történtté a meggyanúsítását. Az egyik, hogy ha már Magyar Lezsáktól elnézést kért a miniszterelnök, akkor miért nem tette ezt meg Surányival?
A másik problémám ennél messzebbre visz:
miért Magyar kért bocsánatot, ha a bődületes hibát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) követte el? Hiszen utóbbi nem tartozik egyik minisztérium irányítása alá sem; független állami szaklevéltárként működik, amelynek vezetőjét (a főigazgatót) az Országgyűlés elnöke nevezi ki 7 évre.
Talán azért gondolta úgy Magyar, hogy elnézést kell kérnie, mert úgy érezte, hibás abban, hogy ilyen tartalommal kerültek ki ezek a kényes adatok? Átfutott rajta, hogy a levéltári dolgozókra nagy nyomást helyezett a bejelentése, miszerint ha már az 1956. október 23-án kitört forradalom napjára nem sikerült, legalább annak leverésének 70. évfordulójára ha törik, ha szakad, első körben mindenképpen kerüljön nyilvánosságra az ügynökakták első három irattípusa? Nevezetesen, az úgynevezett 6-os kartonok, vagyis a hálózati személyek nyilvántartási lapjai, aztán a B-naplók, azaz a beszervezési feljegyzések, valamint a mágnesszalagok tartalma.
Ez utóbbiba, vagyis a mágnesszalagos tartalomba kerültek olyan személyek, akik nem megfigyeltek és besúgtak, hanem őket figyelték meg és súgtak be. Kevesebb mint 48 órával az adatok publikálása után az ÁBTL vezetője azt jelentette be, hogy elhárították a nyitottaktak.hu weboldalon azt az informatikai hibát, amely miatt a hálózati személyek között megfigyeltek.
De ha ilyen hamar sikerült ezt megcsinálniuk, akkor miért nem tudták még előtte alaposan leellenőrizni, mi megy ki? Ha már 36 évet vártunk erre.
A levéltár főigazgatójának magyarázata közelebb vihet a válaszhoz. Cseh Gergő Bendegúz azt mondta, rövid határidővel, egy több mint 60 ezer nevet tartalmazó adatállomány alapján kellett egy strukturált, online adatbázist létrehozniuk az informatikusoknak. A leváltárra nehezedő nyomást pedig azzal érzékeltette, hogy egyetlen nap alatt több mint 5000 kérelem érkezett hozzájuk olyanoktól, akik további információkat szeretnének megtudni a családjukkal kapcsolatban, miközben ők a jelenlegi kapacitás mellett évente (!) csak 3500-4000 kérelmet tudnak kiszolgálni.
Kérdés, egy ekkora blamázs, ártatlan emberek – sőt áldozatok – gyanúba keveredése után hogyan tovább. Képes lesz-e a második határidőre, 2027. február 25-ére feldolgozni és – a személyes adatok védelme miatt – anonimizálni az ÁBTL a beszervezési, úgynevezett B-dossziékat?
Azzal nem értek egyet, hogy hagyni kellett volna a francba az egészet, ezt az 1990-es években kellett volna megtenni, amikor még sokan éltek a besúgók közül, így lett volna annak következménye. Szerintem ugyanis most is van létjogosultsága az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának, hiszen előbb-utóbb meg kell ismernünk a múltunkat. Csak hogy ha már 36 évig vártunk erre, akkor még kibírtunk volna még néhány hónapot, akár fél-egy évet is, hogy alaposan, sokszorosan lecsekkolt adatokat keresgélhessen az ország apraja-nagyja és hogy minden egyes érintetthez – akár besúgó volt, akár besúgott – meglegyen a szöveges értékelés, a háttértörténet. Mert az sem mindegy, hogy valaki meggyőződésből jelentett vagy azért, mert zsarolták, erre kényszerítették, kvázi lehetetlen helyzetbe hozták, amelyet sokan ímmel-ámmal adott jelentésekkel próbáltak túlélni.
Jó jó, tudom, az ügynökakták megnyitása is benne volt Magyar Péter számtalan választási ígérete között, s az ő munkatempójába nem fér bele a hosszú várakozás. Ám a sietséget már csak azért sem értem, mert a Tiszát kormányra juttató választók jó része 35-40 év alatti, akiket tapasztalatom szerint hidegen hagy az, kik jelentettek másokról a rendszerváltás előtt, amikor ők még nem is éltek, vagy még kisgyermekek voltak. Így viszont most Magyarnak szembe kell néznie azzal, hogy támadási felületet, kvázi újabb rágnivaló gittet adott a májusi parlamenti megalakulás után ígért konstruktív ellenzékiségét hamar sutba dobó Fidesz-KDNP-Mi Hazánk triónak.
Mondjuk, Magyart – látva a parlamenti riposztjait – nem féltem. Attól már inkább tartok, hogy a mostani hiba hiteltelenné teheti az egész ügynökaktás folyamatot. S ezen az sem igazán tompíthat, ha az Országgyűlés elfogadja a levéltár elnökének lemondását. Hiszen nem csak ő hibázott. Az igazi hiba az lenne, ha vele vitetnék el a balhét.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
