Az volt a második újságírói munkahelyem. 25 évesen kerültem a Népszabadsághoz és húztam le ott több mint két évet. Sokat tanultam a szakmáról, sok jó kollégától, köztük olyanoktól, akik már akkor ikonikus alakjai voltak a lapcsinálásnak. A velem együtt ott pallérozódó akkori fiatal generáció tagjai közül pedig később többen is a hazai újságírás meghatározó alakjai lettek.
Akkor még nem mondta meg senki, miről írjunk és miről nem. Egy volt a lényeg: a lehető legmagasabb színvonalon, a lehető legtöbb érintett személyt és szakértőt, kutatót, elemzőt megszólaltva tájékoztassuk az olvasóinkat. Minél hitelesebben. Szabadon versenyezhettünk, akkor éppen az első újságírói munkahelyemmel, a Magyar Hírlappal (ami – az akkori olvasók emlékezhetnek rá – csak a nevében egyezik meg a mostanival). Akkor még se az interjúalanyok nem kérdezték meg, hogy kinek – melyik pártnak vagy melyik vállalatnak – vagyok a szócsöve, se azok, akik tevékenységéről kritikusan írtam, vagy éppen rámutattam a hitelesen dokumentált (csakis!) szabály- és jogsértésekre, stiklikre.
Vagyis úgy működtünk, mint ahogy a nálunk fejlettebb országokban teszi azt a média. A három klasszikus hatalmi ág (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) mellett negyedikként, meghatározó ellenőrző és véleményformáló szerepet betöltve.
Az 1990-es évek elejének Népszabadsága arra törekedett, hogy az olvasói is érzékeljék, ott is megtörtént a rendszerváltás, a történelmi fordulat előtti első számú párt (MSZMP)-lapból független és piacképes újsággá lehet válni. Hogy ez mennyire sikerült, azt talán mutatja, hogy továbbra is, hosszú éveken át a legnagyobb példányszámú napilap maradt.
Azóta a példányszámokat felváltották a kattintások, a nyomtatott lapokat meg egyre inkább az online újságok – a modern kor szüleménye, az internet megjelenésének egyenes következeményeként.
Számomra azonban a lényeg azóta sem változott: továbbra is függetlenül, hitelesen tájékoztatni az olvasókat az őket éppen érintő, érdeklő eseményekről, s bírálni, kritizálni, kizárólag a tények és létező dokumentumok alapján. Vagyis változatlanul komolyan venni a negyedik hatalmi ág jelleget.
Fájdalom azonban, hogy az évek során nálunk ez a fogalom – a hatalmi ág – merőben más tartalmat kapott. Már egy jó ideje a pártok próbálnak nyomást gyakorolni az újságokra, cégeken keresztül közvetve megvásárolva azokat, az irányító pozíciókba odaültetve a hozzájuk hű embereket, akik garanciák lehetnek az olyan cikkek megjelenésére, amelyek elolvasásával az oldalukra állíthatják az embereket, ami négyévente ikszet fialhat a számukra a ma már sajnos nem egy esetben nem is olyan magányos szavazófülkékben.
A politikai befolyást először az Origónál dolgozók érezhették a saját bőrükön. Az addig Magyarország egyik legolvasottabb, független hírportálja éléről 2014-ben eltávolították a főszerkesztőt (Sáling Gergelyt), miután a lap megírta Lázár János külföldi utazásainak költségeit. Ezt követően a szerkesztőség nagy része felmondott, a lapot eladták, és az a nem sokkal előtte létrehozott kormányzati médiaholdinghoz, a Mediaworkshöz került.
Fotó: DepositPhotos.com
Már a Mediaworks hajtotta végre a Népszabadság két évvel későbbi, 2016. októberi kinyírását, amelyet volt szerencsétlenségem testközelből követni. Itt is hasonló volt a kiváltó ok: több, az Orbán-kormány számára rendkívül kellemetlen botrányról rántották le a leplet, például Rogán Antal helikopteres utazásáról, az MNB-alapítványok pénzköltéseiről és Matolcsy György jegybankelnök magánéletéről – vagyis az utóbbi kivételével (ami az én ízlésemnek sem felel meg) a média hatalmi ág funkciót gyakorolták.
(Csak zárójelben: a NER-es önkény alig egy hónappal később engem is elért, a szintén a Mediaworkshöz tartozó, fizikailag a Népszabadsággal annak bezárásáig egy légtérben lévő Világgazdaság kirúgott, amit nehéz nem összefüggésbe hoznom azzal, hogy még HVG-sként 2014 augusztusában feltártam az MNB-alapítványok létrehozását.)
A héten újraindult a Népszabadság. Napra pontosan a bezárása után tíz évvel, az utolsó stáb tagjai közül többekkel. Erős szimbólum.
Mint ahogy talán az is, hogy ugyancsak ezen a napon került sor az Indexnél is személyi változásokra. Érdekes egybeesés, hogy a Népszabadság utolső főszerkesztője, Murányi András állt fel önként a felelős szerkesztői székből.
Éppen az ő személye miatt éreztem egy ideig hasonlóságot a két lapnál történtek között. Ahogy ugyanis az 1990-es rendszerváltás után a Népszabadságnál, úgy az idei után az Indexnél véltem felfedezni azt, hogy kormánypárti lapból megpróbál középre húzni, kvázi függetlenebbé válni, amit én nagyrészt Murányi hatásának tudtam be. És már-már kezdtem elhinni, hogy talán az Origo kinyírásában (és tegyem hozzá: az Index 2020-as 180 fokos megfordításában) döntő szerepet játszó egykori remek tőzsdei részvényelemző (IE-New York Bróker) Index-tulajdonos és vezérigazgató Vaszily Miklós is a helyes útra tért.
Az Orbán Viktorral rendkívül szívélyes viszonyban lévőnek tűnő egykori (1990 és 2007 közötti) Fidesz-tag Hont András vezérigazgatói kinevezése azonban visszahúzott a szomorú valóságba. Úgy tűnik, eddig tartott az utóbbi évek elfogult, tendenciózus lapkészítése ellenére a Gemius digitális közönségmérő cég szerint számomra érthetetlenül továbbra is messze a legolvasottabb Index választások utáni iránymódosítása. Mondhatnám úgy is, a tiszavirágzása.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
