Néhány hónapja e rovatban hívtam fel a figyelmet arra, hogy Magyar Péter olyat tett, amire Orbán Viktor emlékeim szerint egyszer sem vetemedett az összesen 20 évet felölelő miniszterelnöki ténykedése során. A jelenlegi kormányfő nyilvánosan – nem zártkörű pártrendezvényen! – a sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az „öröméből és a feltétlen bizodalmából fakadó lelkesedése” miatt olyan helyzetbe hozta Polgár Juditot, hogy a nemzetközi nagymester sakkozó egész egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy visszautasítsa a köztársasági elnöki posztra szóló felkérést. Mi több, Magyar még azt is mondta, hogy a hibákért kizárólag őt terheli felelősség.
Bár Orbán egyszer már tett hasonló kijelentést, de azt nem miniszterelnökként, hanem most, június elején, és akkor sem a kormányfőként elkövetett hibák miatt mondta, hogy őt terheli a felelősség, hanem amiatt, hogy pártja az április 12-ei választásokon a rendszerváltás óta nem látott mértékű vereséget szenvedett el.
Mert hibákat lehet elkövetni. Akár kormányfőként, akár úgymond átlagemberként. Hiszen – ahogy azt magam is vallom – csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, senki sem tökéletes. Beismerni azonban a hibát, no az tesz többé egy embert annál, mint aki soha nem képes azt mondani, hogy sorry és megváltoztatni a döntését.
Ahogy tette azt Magyar, amikor újdonsült kormányfőként a sógorát, Melléthei-Barna Mártont jelölte igazságügyi miniszternek. Vagy állt el Rubovszky Rita oktatási miniszterré tételétöl, amikor látta, mekkora az ellenérzés a Ciszterci Iskolai Főhatóság vezetőjének jelölésével szemben.
De menetközben váltott Magyar a dízelolajár-támogatás bevezetését illetően. Igaz, nem eléggé hatékonyan, hiszen bár ő végül nem szavazott igennel – igaz, nemmel sem és nem is tartózkodott, lévén, hogy nem nyúlt a gombhoz –, párttársai enélkül is zöld jelzést adtak ahhoz az intézkedéshez, amely igencsak vitatott volt – és az ma is.
Mint ahogy kritikákat kapott a kormány a vagyonadóra, valamint a kisadózó vállalkozók tételes adójára, a katára vonatkozó tervek nyilvánosságra kerülése után is. Mindkét adónem nagyon fontosnak tekinthető. A vagyonadó az emberek igazságérzete miatt, vagyis, hogy az átlagembereknél jóval tehetősebbek, alsó hangon milliárdosok nagyobb részt vállaljanak a közteherviselésből – noha pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ez politikai termék, alapvetően a közpénzekből meggazdagodott NER-esekkel szembeni retorzió. A kata kvázi rehabillitálása meg azért lényeges, mert annak 2022. szeptemberi rapid kivégzése több százezer érintettnek tette be a kaput – nem véletlenül pártolhattak át pusztán emiatt oly sokan a Fidesztől a Tiszához.
Már önmagában az megsüvegelendő, hogy a tervekből nem lettek azonnal tények és öntötte a kormány az elképzeléseit törvénybe a kétharmados (most még az utóbbi három ciklushoz képest is valamennyivel nagyobb) parlamenti többsége birtokában. Hanem elindult a társadalmi egyeztetés a javaslatokról. Persze volt ilyen az Orbán-érában is, csak éppen jottányit sem ért, egyetlen ponton sem változtak az eredeti elképzelések. (A nemzeti konzultációkról pedig neveltetésem okán nem szeretnék megemlékezni.)
S láss csodát, ezúttal mind a vagyonadó, mind a kata parlament elé kerülő törvényjavaslata több ponton módosult, mondhatni, finomoodott.
Persze nem állítom, hogy minden tökéletes. De én már azt is értékelendőnek tartom, ha egy kormány a kritikák láttán képes változtatni.
Így is maradt bírálni való. Ilyen például a Magyar-kormány sajtóval való kapcsolattartása. Szeretném, ha jobban segítenék a munkánkat – tisztelet a néhány minisztérium alkotta kivételnek –, a feltett kérdéseinkre hamarabb válaszolnának – sőt egyáltalán válaszolnának! – a tárcák sajtóosztályai és a miniszterek, államtitkárok interjút is adnának.
Remélem, hamarosan e téren is mást látunk majd, mint az elmúlt tizenhat évben.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
