Az 1869-ben megnyílt, a Földközi-tengert és a Vörös-tengert összekötő Szuezi-csatorna lehetővé tette, hogy a hajók a fontos ázsiai kikötőket Afrika megkerülése nélkül érjék el. A múlt század közepén már itt érkezett Európába a gazdaság számára létfontosságú közel-keleti kőolaj kétharmada. A csatorna működését felügyelő részvénytársaság zöme francia kisrészvényesek és a brit állam kezében volt, de Egyiptom - amelynek területén fekszik - maga is rendelkezett tulajdoni hányaddal.
Egyiptomban 1952-ben fiatal katonatisztek megdöntötték a korrupt monarchiát. Az új rendszer erős embere, Gamal Abdel Nasszer ezredes arab nacionalista külpolitikájában az arabság egyesítése vált az egyik legfontosabb elemmé. Kairó támogatta a környező arab államok, így Algéria függetlenségi harcát, ami igen érzékenyen érintette a nagyhatalmi státusához ragaszkodó Nagy-Britanniát és Franciaországot. Nasszernek 1954-ben sikerült kikényszerítenie a britekből egy megállapodást, hogy csapataik 1956-ra elhagyják a csatorna övezetét, de a dokumentumban szerepelt egy kitétel, mely szerint háború esetén átmenetileg visszatérhetnek támaszpontjaikra.
Egyiptom az 1948-as első arab-izraeli háború kudarcaiból okulva jelentős hadifejlesztésbe kezdett, és Nasszer grandiózus terveket is dédelgetett, többek között az asszuáni gát megépítését. Anyagi forrásokkal azonban nem rendelkezett, ezért az Egyesült Államokhoz és a Világbankhoz fordult hitelért. Az Egyesült Államok az egyiptomi gyapot behozatalától tartó déli lobbi és az izraeli érdekérvényesítés következtében nemet mondott a Szovjetunióhoz is közeledő Egyiptomnak, így tett a Világbank is.
Nasszer 1956 júliusában válaszul bejelentette az Egyetemes Szuezi Csatorna Társaság államosítását, hogy az ebből származó jövedelemből finanszírozhassa terveit. Egyiptomban ekkor már jelentős számú szovjet katonai tanácsadó tartózkodott, és szovjet hadfelszerelés is érkezett. A 100 millió dollár bevételtől és a kulcsfontosságú vízi út ellenőrzésétől eleső, tekintélyében is megtépázott Nagy-Britannia és Franciaország az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte, de - mivel a konfliktusban az Egyesült Államok nem volt érdekelt, és a Szovjetunióval sem akart konfliktust - nem jártak sikerrel.
A kudarc után Párizs és London katonai ellenlépésre szánta el magát, csatlakozott hozzájuk a stratégiai helyzetén területszerzéssel és megelőző háborúval javítani akaró Izrael is. A formálódó "földközi-tengeri antant" október 22-24. között a franciaországi Sevres-ben tartott titkos találkozóján véglegesítette a haditervet.
Izrael október 29-én megtámadta Egyiptomot, jól felfegyverzett, kiképzett hadserege gyorsan nyomult előre. Nagy-Britannia és Franciaország másnap ultimátumban szólította fel a feleket a visszavonulásra, amit Egyiptom elutasított. Október 31-én a brit és francia csapatok is bekapcsolódtak a hadműveletekbe, november 2-án az izraeli hadsereg 15 kilométerre megközelítette a csatornát, másnapra a teljes Gázai övezetet ellenőrzésük alá vonták.
A Biztonsági Tanács tűzszüneti felhívása süket fülekre talált, Izrael teljesíthetetlen feltételeket szabott, amelyeket a kairói vezetés csak visszautasíthatott. November 5-én összehangolt szövetséges támadásra került sor, brit erők szálltak partra Port-Szaidnál és Port-Fuádnál. A katonai sikert azonban már nem tudták kiaknázni, a november 7-re tervezett újabb támadás elmaradt.
A színtéren ugyanis november 5-én Egyiptom oldalán megjelent a magyar forradalom eltiprását előző nap megkezdő Szovjetunió, amely ebben a térségben is katonai beavatkozást helyezett kilátásba. A felek az ENSZ újabb tűzszüneti felhívásának elfogadására kényszerültek, november 6-án éjfélkor tűzszünet lépett életbe. A világszervezetben a két szuperhatalom érdekei most kivételesen egybeestek: Washington az addigi brit és francia vezető szerepet akarta átvenni, Moszkva pedig közel-keleti befolyásának erősítésére törekedett.
52 éve újult meg az Erzsébet-híd
A tűzszünet betartására hét zászlóaljból álló békefenntartó erőt jelöltek ki, Izrael a nemzetközi nyomás következtében kivonult a Sínai-félszigetről, 1956 decemberéig pedig az angol és a brit csapatok is elhagyták a Szuezi-csatorna övezetét. (A béketeremtésért tett erőfeszítéseiért Lester B. Pearson kanadai külügyminisztert Nobel-békedíjjal tüntették ki.)
A hidegháborús sakkjátszma végén Anglia és Franciaország végleg elvesztette nagyhatalmi státusát, a térségben keletkezett űrt a Szovjetunió töltötte be. Távozásra kényszerült Anthony Eden brit kormányfő, Franciaországban felgyorsult a belpolitikai válság, amely 1958-ban a IV. Köztársaság bukásával ért véget. Nasszer, jóllehet katonailag vereséget szenvedett, politikailag megerősödve került ki a válságból. (Dwight Eisenhower amerikai elnök emlékirataiban később azt írta: legnagyobb külpolitikai baklövése volt, hogy meggyengítette két európai szövetségesét, az egyiptomi elnököt pedig az egész arab világ legtekintélyesebb politikusává tette.) A konfliktus legnagyobb győztese a Szovjetunió lett: egyetlen ősz alatt két konfliktust is számára kedvezően oldott meg, ráadásul a szuezi válság elterelte a világ figyelmét a magyar forradalom és szabadságharc leveréséről.
A Szuezi-csatorna nemzetközi használatban maradt, bár a hajózás csak 1957 áprilisában, az elsüllyedt hajók kiemelése után indulhatott el újra.
MTI
