A hölgy pedig adakozott, a drága. Úgy tűnt fel az adóellenőröknek a vagyonosodási vizsgálaton, hogy hetvenmilliót lökött egy közelebbről meg nem nevezett beruházásba. Óvoda lehetett, gondolom. Vagy cuki cicamenhely. Mert azt hitte, hogy úgy van még itthon, mint amikor lelépett Olaszországba táncolni. Hogy kicsit vetkőzik, kicsit ez, kicsit az, nem feltétlenül büszke rá az ember, de kit érdekel? Ő legalább dolgozott, pénzt csinált, ami automatikusan hatalmat jelent.
Nem büszke a múltjára az alelnök sem, de már azt sem firtatja tulajdonképpen senki. Meg ugye alelnök sem lehetne, ha nincs az a két tartálykocsi - morfondírozott tovább a hölgy, nevezzük Macának.
Csakhogy. Válság idején bizony fejeknek kell hullania. Mert az nincs jól, hogy Macának a szomszédban megvan mindene, és állítólag jóban van azzal az alelnökkel is, nekem meg már megint kevesebb a fizetésem, mert tébét emeltek - gondolja az, aki a Penny Marketbe jár vásárolni. Azt meg a politikusok gondolják, hogy ha nem csapunk szét a Macák között, kitör a nép a Penny Marketből, aztán jaj nekünk.
Szóval csak annyit akarok ezzel mondani, hogy ősi rítusoknak vagyunk tulajdonképpen szemtanúi - csak persze nagyon-nagyon kicsiben. Napóleon csaja (Josefine) is kegyvesztett lett, mikor eljött a konszolidáció ideje. Gondolom, mikor Maca kézhez kapta a vagyonosodási vizsgálatról szóló levelet, egyből arra gondolt, hogy ezt miért nem mondta neki az alelnök. Pedig biztos tudott róla.
Egyre azért kíváncsi vagyok. Vajon az alelnököket is megfogják egyszer, vagy mire elverik a port a táncosnőkön, meg visszaveszik tőlük a lopott pénzt, mindenki megnyugszik, és mennek a dolgok tovább ebben a lángoktól ölelt, satöbbi, satöbbi...
L. Nagy Gábor
