A cikk eredetileg laptársunk, a Piac & Profit nyomtatott, szeptemberi számában jelent meg.
Közel másfél éve, a koronavírus-járvány első hullámának berobbanásakor tartott konferencián mutatott rá arra, milyen különbségek vannak a 2008-as és a mostani válság között. Dióhéjban: egyrészt míg az előbbi pénzügyi krízis volt, a mostani a reálszférából indult ki, másrészt a 2008-as keresleti sokk volt, a jelenlegi pedig keresleti-kínálati sokk együttese. Abban igaza lett, hogy ezúttal mélyebb, ám gyorsabb lefutású volt a visszaesés, de már akkor jelezte, nehéz konkrétumot mondani a bizonytalanságok miatt. Azóta tisztult valamelyest a kép?
A vírus terjedésére vagy a járvány alakulására senkinek nem lehetett nemhogy pontos előrejelzése, de még csak hozzávetőleges elképzelése sem. Ennek ellenére sokan próbálkoztak prognózisokkal, többnyire rosszul. A gazdasági folyamatok pedig a járvány alakulásának függvényében változtak, így a szokásosnál is nehezebb volt a gazdasági válság lefutásának előrejelzése. Az elmúlt másfél évben mindenki sokat tanult a vírusokról, járványmatematikáról és a COVID-ról, de még nem vagyunk a végén, csak nagyon reméljük, hogy az újabb hullám már nem okoz komoly meglepetéseket. Valóban, ahogy előre látható volt, hogy a fertőződés veszélyének mérséklődésével párhuzamosan csökkenni fognak a korlátozások, úgy a gazdasági aktivitás is gyorsan visszapattant. Az oltások eddigi tapasztalata és az esetleges kiegészítő oltások alapján abban bizakodunk, hogy nem lesz szükség olyan mélységű és kiterjedésű korlátozásokra, mint amit eddig láttunk, és lassabban, de folytatódik a 2019-es aktivitási szinthez való visszatérés, illetve egyes területeken, mint például az amerikai gazdaság kibocsátása, a két évvel ezelőtti szint meghaladása.
A kormány büszkén sorolja, mennyi mindenben első a világon, illetve az EU-n belül, vagy tartozik az elsők közé. Például a járvány- és a válságkezelést illetően. Egyetért ezzel? Ha nem, mik a fő problémák? Mit kellett volna másként tenni?
A járvány gyorsan rávilágított általában a magyar gazdaság és konkrétan az egészségügy sérülékenységére. Gazdasági szempontból az elmúlt fél évtized prociklikus gazdaságpolitikája nem hagyott tartalékokat a rendszerben sem a monetáris, sem a fiskális politika szempontjából, nem volt kellő mozgástér a válság hatásainak jelentős tompítására. Az egészségügyből forráskivonás zajlott évtizedes távlatban, korábban még nominális értelemben is: 2006 és 2008 között a GDP 7-8 százalékáról 6 százalék alá esett az egészségügyi kiadások aránya, majd ezen a szinten ragadt egy évtizeden át, és csak kismértékben javult a járvány előtt. A rendszerváltás óta nem történt semmilyen, akár az ellátást, akár a biztosítást érintő lényegi reform. Évente járvány nélkül is 130 ezer ember hal meg, ebből különböző becslések 20-30 ezerre teszik a megelőzhető és gyógyítható eseteket. Miközben évente százmilliárdokat áldoztunk eredménytelenül a születésszám növelésére, nem tettünk semmit a mortalitás csökkentésére az egészségügy átalakítása és jobb finanszírozása révén. A helyzet ezen a téren járvány nélkül is tragikus. A kormány azt a szűk mozgásteret próbálta bejárni a válságkezelésben mind gazdasági, mind egészségügyi szempontból, amit örökölt, illetve hagyott magának tíz év alatt. Az átoltottság volt az egyetlen eredmény, amellyel egy ideig a nemzetközi mezőny elején voltunk, de például a hatvan év felettiek viszonylag alacsony átoltottsága, amivel nagyjából csak a nemzetközi középmezőnyben vagyunk, és ebben a korosztályban az oltásokon belül a kínai vakcina magas aránya komoly probléma lehet az őszi újabb hullám esetén.
S mekkora probléma az infláció, globálisan, illetve idehaza? Magyarország e tekintetben hogyan áll? Többek szerint nálunk nem lenne ilyen magas az infláció, ha a Magyar Nemzeti Bank (MNB) – az utóbbi években lement globális általános árszínvonalra reagálva – levitte volna a 3 százalékos inflációs célját, amely e rendszer húsz évvel ezelőtti bevezetése óta változatlan. Mit szól ehhez?
A monetáris és fiskális válságkezelési módok, valamint a bázishatás az elmúlt hónapokban előre láthatóan az infláció megugrásához vezetett. Amennyiben ez, ahogy a jegybankárok még a szavak szintjén például az USA-ban remélik, csak átmeneti jelenség, akkor nem lesz szükség a piacokat és gazdasági fellendülést megzavaró váratlan monetáris szigorításra. Szerintem a helyzet nem ennyire rózsás, és ahogy a fejlődő világban szinte minden jegybank kénytelen volt lépni, úgy az MNB is. S az amerikai Fed is lépéskényszerbe kerülhet, hogy a korábbi nyilatkozatai ellenére már ősszel előrébb hozza a monetáris szigorítás kezdőpontját. Erre a nyilatkozatokból már lehet következtetni. Az augusztusi szokásos éves Jackson Hole-i Fed-konferencia célja is láthatóan az volt, hogy felkészítsék a piacokat a változó forgatókönyvre. Normális esetben ez önmagában nem kell, hogy megakassza a kilábalást, de a célját tekintve biztosan szűkíti a likviditást, a finanszírozási lehetőségeket a gazdaságban az infláció visszafogása érdekében. Kérdés, hogy a fiskális politika közben hogyan alakul. Nálunk az is kérdés, hogy ha – amint látszik a kormány és az EU közötti vitából – az uniós forrásokhoz kevésbé jutunk hozzá, és a válságkezeléshez szükséges kieső finanszírozást a magyar költségvetésnek kell állnia, az hogyan hat az adósságpályánkra és annak menedzselésére.
Mi a véleménye a hazai kamatszintről? A jegybanki alapkamat 2016 májusában már elérte a 0,9 százalékot, ami akkor passzolt a gazdaságösztönzési törekvésekhez. De vajon megalapozott volt ez az alacsony érték, illetve az, hogy azon aztán éveken át nem változtattak?
A prociklikus gazdaságpolitikáról és annak a problémáiról már beszéltünk, ez a monetáris politika szintjén a gazdasági aktivitáshoz és az inflációhoz képest alacsony irányadó kamatlábban nyilvánult meg többek között. Ez nem magyar jelenség, csak nálunk fajsúlyosabban volt jelen, mivel volt egy tudatos forintleértékelési célja a gazdaságpolitikának. Tehát nem (csak) az MNB, hanem a kormány célja is (volt), ami logikus szándék abból a szempontból, hogy sajnos ez volt az egyetlen kézzelfogható eszköz a versenyképességünk fenntartására – ha nem is a javítására – az elmúlt évtizedben. A versenyképességünk 2011–2016 között drámai mértékben romlott, és azóta is csak a 2011-es szintre sikerült visszatornászni, ami mélyen az EU vagy akár csak a Visegrádi Négyek – hazánkat nem számítva – szintje alatt van.
Visszatérve még az irányadó rátára: közgazdaságilag az érthetőnek tűnik, hogy az alapkamat 2020 júniusában és júliusában még lejjebb ment, hiszen a válságkezelés ezt követelte meg. De vajon az idén júniusban megkezdett kamatemelési ciklus is logikus? Meddig tarthat, mitől függhet ez, s a mértékekkel egyet lehet érteni?
Most, amikor az amerikai jegybank is szigorításra készül, veszélyes játék lenne a magas infláció mellett hagyni tovább gyengülni a forintot. A tavalyi 370-es szint mindenkit elgondolkodtatott, ezért határozott lépéseket jelentett be az MNB, aminek célja az inflációs célrendszer keretein belülre visszatalálni a gazdaság túlzott fékezése nélkül. Nehéz egyensúlyozás, de nem megoldhatatlan.
De nagyobb az esély, ha egy irányba húz a fiskális és a monetáris politika, nem? A rendszerváltás óta már több példát láttunk arra, hogy a két gazdasági erőcentrum irányítói a nyilvánosság előtt vitatkoztak egymással. Arra azonban még nem volt precedens, amit most tapasztalunk, nevezetesen, hogy ugyanolyan világnézetű, pártállású személyek fogalmaznak meg egymással szemben súlyos kritikákat. Különösen Matolcsy György jegybankelnök bírálja egyre élesebben az utódját, Varga Mihály pénzügyminisztert, s legújabban már a kormánynak is rendesen odapörköl. Ezt el lehet intézni egy kézmozdulattal, hogy csak az zajlik, ami az „átkosban”, az MSZMP-n belüli nézeteltérések esetén, amit úgy kommunikáltak, hogy a belső viták előrevivők? Vagy ezek a viták még jobban ártanak, mint ha egy olyan jegybankelnök feszülne a kormánynak, amelyet nem a saját politikai kurzusa javasolt kinevezni?
Újságolvasó emberként érteni vélem a politikai oldalát ennek a csörtének, és úgy tűnik, ez kilép a hazai gazdaság- és belpolitikai viták medréből, és tartalmaz nemzetközi politikai szempontokat is. Gazdasági szempontból a kép kevésbé bonyolult, a jegybank teszi a dolgát, ahogy az előbb beszéltünk az inflációs célrendszer logikájából következő feladatokról. A laza fiskális és általában véve is inflatorikus gazdaságpolitikára adott válasz klasszikus tankönyvi jegybanki reakció, és ebben nem hiszem, hogy akár a színfalak mögött is egyet nem értés lenne a gazdaságpolitika alakítói között. Ettől persze még lehetnek személyes viták és ellentétek, ami önmagában nem feltétlenül gond, csak akkor, ha az visszahat a gazdaságpolitika hatékonyságára.
Még mindig Matolcsy Györgyhöz kapcsolódva, de már globális vizekre evezve: mi a véleménye a mostani válságkezelés során sokat hangoztatott – és a jegybankelnök szerint helytelen – elvről, miszerint most nem számít, mekkora lesz az államadósság, most nem azzal kell foglalkozni, hanem a gazdaság normális, azaz növekvő mederbe való terelésével, kerül, amibe kerül?
Nem lényegtelen az államadósság szintje, de igazából az a kérdés, hogy a válság kezelésére vagy attól függetlenül elköltött költségvetési források hogyan járulnak hozzá a gazdasági növekedéshez. Ma az a hit, hogy a magasabb gazdasági növekedés majd segít kinőni a megugró adósságszintet. Ez nem kizárt, csak az elmúlt évtizedben nem sikerült. Az idei év kezdetén ugyanúgy 80 százalék az államadósság/GDP arány, mint tíz évvel korábban volt úgy, hogy közben a kormány bedarálta a magánnyugdíjpénztárak államosításával azoknak a GDP 10 százalékához közelítő forrásait. Tartalmilag tehát ma magasabb az adósságszint, mint az évtized elején volt, vagyis nem a gazdaság nőtte ki az adósságot, hanem fordítva. Sajnos, ez a nem hatékonyan elköltött költségvetési – és ami még szomorúbb, uniós – források miatt van. Ennek köszönhető, hogy a velünk nagyjából egy időben az EU-ba lépő országok közül (nem számítva a már eleve fejlettebb Szlovéniát) mi zárkóztunk fel a kiindulóponthoz viszonyítva a legkevésbé az uniós átlaghoz, miközben a gazdaság méretéhez képest a legmagasabb uniós támogatási szintet élveztük. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a bruttó hazai termékhez képest egyre jobban növekvő adósság világtendencia és még sok probléma forrása lehet a jövőben. Nem lenne jó ebbe a csapdába kerülni.
Arra nem kérjük, hogy jelezze előre, meddig tarthat a járvány, lesz-e ötödik, hatodik hullám, hiszen akár az egy évvel ezelőtti, még a második hullám előtti tapasztalatokból is kiindulva aligha akad most bárki, aki ezt meg tudja mondani. De mit gondol, milyen lesz a világ, ha majd egyszer lecseng a COVID? Lecseng egyáltalán, vagy valamilyen formában örökre velünk marad? És az emberiség tanulhat-e belőle, vagy a szokásos kezdeti felbuzdulások után minden ugyanúgy folytatódik, mint 2019 novembere előtt?
A világ biztos, hogy megváltozott és változik a járvány hatására. Egyrészt mindenki számára világos, hogy a vírusok megjelenése és a járványok terjedése az emberiség terjeszkedésének is a következménye. Hasonló következmény, mint a klímaváltozás emberi tevékenységnek köszönhető része. A szakemberek évtizedek óta mondogatják, hogy klímakatasztrófához vezet, ha nem csökkentjük jelentősen a károsanyag-kibocsátást és a környezetszennyezést. Most már ez része a mindennapos beszélgetéseknek, és ez azért fontos, mert nem csak a vállalati szférán és a politikán kell számonkérni, hogy mit tesznek ez ellen. Az egyes ember a saját szintjén tud a legtöbbet tenni, hiszen mi, nyolcmilliárdan döntünk a közös sorsunkról. Ha mindenki egy kicsit csökkentené a saját hozzájárulását ehhez a negatív folyamathoz, az nagyon nagy lépés lenne. A válság ezen túlmenően változásokat hoz az irodai és az otthoni munkavégzés vonatkozásában. Felgyorsult a digitalizáció, ez pedig kihat az amúgy is gyökeresen átalakuló kiskereskedelemre, ingatlanpiacra. Mindezekkel párhuzamosan változnak az ellátási láncok, a nemzetközi logisztikai rendszer. Az emberi psziché működéséből következően gyorsan fogunk felejteni, tehát a járvány hatására születő mai fogadalmak, hogy esetleg kevesebbet utazunk – különösen nagyobb távolságra – repülővel, a járvány visszahúzódásával együtt fognak elfelejtődni. A magasabb fokú digitalizáció miatt viszont már ma is nagyobb az internethez köthető környezetszennyezés, mint például a légi közlekedésé. Tehát nem kellene megvárni a következő járványt, már előtte el lehet gondolkodni, hogy nemcsak a fizikai utazásban, környezetterhelésben kellene önmérsékletet tanúsítani, hanem a digitálistartalom-fogyasztásban, kommunikációban is.
Ha volt terület, amely pozitívan jött ki a koronavírus-járvány miatti válságból, az éppen az ön, mondhatni szűkebb pátriája, a befektetések piaca. A tavaly márciusi jelentős árfolyamzuhanásokat követően hamar jött a visszapattanás, amely során bőven két számjegyű haszonra tehettek szert, akik időben vásároltak. A részvényindexek sorra döntögették meg a rekordjaikat, augusztus elején a BUX-nak is sikerült az 50 ezer pontos, soha nem látott álomhatár fölé kerülnie. Mit hozhat a jövő, meddig tarthat a szárnyalás, milyen forgatókönyvek vannak az ön fejében, mitől függ, hogy azok közül melyik valósul meg?
Szerencsére ma már, Rothschild báró bonmot-ját idézve, nem kell vérnek folynia az utcán ahhoz, hogy jó belépési lehetőséget találjon az ember a tőzsdéken. A válságok körüli kezdeti pánik mindig ilyen környezetet és alkalmakat teremt. Ezúttal is így volt, akinek az idegrendszere és az időzítési érzéke jó volt, szinte bármihez nyúlt, előbb-utóbb komoly hozamot érhetett el. Az alacsonyan lógó gyümölcsök elfogytak, ma már nincsenek ilyen evidens lehetőségek, és ekkora haszonra sem könnyű szert tenni a tőzsdéken. Most inkább az a kérdés, amiről az interjú elején beszéltünk, miszerint a járvány alakulásának függvényében a gazdasági stabilizáció és növekedés hogyan folytatódik. Hiszen ez dönti el, hogy a mai befektetéseink mit hoznak a jövőben. A konszenzus egy fokozatosan továbbjavuló, csökkenő inflációval leírható és a korábbi gazdasági növekedési pályára visszatérő világról szól, amely ennek megfelelően átlagos vagy annál jobb hozamokkal kecsegtet a részvények piacán. Mivel azonban olcsónak egyáltalán nem mondhatóak a részvények, a korrekció is nagyon benne van a levegőben. Ugyanakkor a földrajzi és szektorális eltérések jelentősek lehetnek, részben a járvány eltérő alakulása, illetve az adott területek egyéb jellemzői függvényében. Ez pedig lehetőséget adhat az alulértékelt ágazatok, olcsóbb piacok vétele révén a magasabb hozam elérésére.
Kérdés, ez hogyan csapódik le idehaza. Hiszen úgy tűnik, mintha a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) – amelynek megalapításában ön is részt vett – évek óta ugyanabban a mederben csordogálna. Például még mindig arról van szó, hogy a négyfős blue chip-kínálatot – OTP, Mol, Richter, Magyar Telekom – hogyan lehetne olyan cégekkel bővíteni, mint az MVM, a Szerencsejáték Zrt. vagy a Magyar Posta. Ha jól emlékszem, 2002-2004 között, amikor ön volt a BÉT elnöke, ugyanez volt a téma, s ugyanezek a cégek kerültek szóba. De a BÉT bevezetése a BÉT-re is régi nóta. Valóban nagy változás lenne, ha ezek a több évtizedes elképzelések megvalósulnának? Mit lehetne várni ezektől?
A 2000-es évek első felében és azt követően is történtek középvállalati tőzsdei bevezetések, de valóban, a „négy nagyéhoz” hasonlóra nem volt példa több mint két évtizede. Sem a magyar magángazdaság szerkezete, működése, sem a korábbi privatizációk formája – ezt a pár céget leszámítva – nem tudott újabb nagy, tőzsdeképes, nemzetközi értelemben is látható méretű és jó kilátásokkal rendelkező céget a tőzsdére hozni. Miközben a környező országokban nem egy dollármilliárdos értékelésű magáncég és közöttük viszonylag sok egykori garázscég – tehát nem az állami vagyonból vagy ahhoz köthetően fejlődő –, a globális versenyben magát kinövő vállalkozás került tőzsdére, nálunk egy sem. És ennek van egy roppant egyszerű oka: nincs ilyen cég Magyarországon. Ez nem a magyar tőzsde, hanem a magyar gazdaság, az egész magyar társadalom egyik legnagyobb problémája. Ha levesszük a state capture-ből, azaz az uniós támogatásokból származó extraforrásokat és a forint folyamatos leértékeléséből fakadó exportképességet, akkor a globális versenyben nagyon hátul kullogó gazdaság és vállalati szektor marad, kevés kivétellel. A tőzsde tőzsdére való bevezetését még az én elnökségem alatt vettük fel a stratégiai célok közé, és három év alatt ennek a feltételei megteremtődtek, a BÉT-csoport az árutőzsdével, a KELER-részesedéssel nagyjából 100–150 millió eurós értékeltségen mehetett volna tőzsdére a válság előtt. Most, noha a BÉT jövedelmezősége rosszabb, mint annak idején volt, újra megfogalmazódott ez a cél, és az MNB, mint főrészvényes, elkötelezett eziránt, a Concorde pedig, mint a legnagyobb hazai tulajdonban lévő befektetési szolgáltató és egyik legnagyobb BÉT-részvényes, ezt nagyon fontos lépésnek tartja.
Térjünk át egy másik, a befektetők számára is fontos szegmensre. Az ingatlanpiac addigi jelentős szárnyalását is visszavetette a válság. E negatív hatás hosszabb ideig tartott, mint a tőzsdéken, ám azóta már ismét felfelé indult ez a piac. Mire lehet számítani Magyarországon? Már most is irdatlanul magasak az ingatlanárak, ám hallani olyan szakértői becsléseket, hogy néhány éven belül akár megkétszereződnek, sőt megháromszorozódhatnak. Egyetért ezzel? Mit lehet ez ellen tenni? Elegendőek lehetnek az építőipari alapanyagok piacán tett kormányzati szigorítások?
Amennyiben átgondolatlanul, a kapacitásokat lényegesen meghaladó keresletet támasztunk állami támogatásból az építőiparban, akkor törvényszerű, hogy megugranak az árak, csökken a minőség, megjelennek a versenyt és áralakulást torzító folyamatok és szereplők, valamint romlik az ország pénzügyi egyensúlya. Ez történt a 2000-es évek első felében, és ez történik most, illetve az elmúlt öt-hat évben, kiegészülve a járvány által okozott válság hatásával. Ezek az úgynevezett nem szándékolt következmények, amelyeknek köszönhetően hiába költöttünk, ahogy már beszéltünk róla, százmilliárdokat a születések elősegítésére, nem nőtt, hanem tovább csökkent a népesség. Az előbb leírt folyamat eredményeként olyan mértékben felment az ingatlanok ára és az építkezések költsége, hogy a drágulás semlegesítette a kapott állami támogatást. Ki járt jól? Azok az építőanyag-kereskedők, az építőipari kivitelezők és az ingatlanfejlesztők azon része, akik időben át tudták hárítani a megnövekedett költségeket, illetve amelyek kormányközeli kapcsolataik révén jobban tudták kezelni a hirtelen árnövekedést, a kapacitási és az ellátásilánc-problémákat. Valamint mindenki, aki ingatlantulajdonos, hiszen felértékelődött az ingatlanvagyona. Rosszul járt, aki most akar ingatlant venni, építeni vagy csak felújítani.
De hogyan lesz így saját lakása a mostani húszas-harmincas generációnak, akik szülei nem tudnak nekik otthont venni? Kell-e egyáltalán lakástulajdonra törekedni, vagy bérlakásprogramokra kéne fókuszálni? Utóbbit hogyan kellene tenni?
Magyarország a legmagasabb saját ingatlantulajdonnal leírható országok közé tartozik, és ez – szemben például a német középosztállyal, ahol alacsony az ingatlantulajdon aránya, és a megtakarítások szerkezetéből fakadóan folyamatosan reálértékvesztés történik – valamilyen szintű védelmet nyújt a hazai középosztálynak vagyoni, jövedelmi szempontból. Ugyanakkor egy jól működő bérlakáspiacnak és -rendszernek is sok előnye van. A kettő egymás mellett élése lehet optimális. Nincs egymondatos válasz, hogy melyik a jobb. Nálunk a rendszerváltás után az önkormányzati lakások lakók általi kedvezményes megvásárlása révén nem a bérlakásmodell felé mentünk, de kulturálisan már a szocializmus évtizedei alatt sem ez volt az irány.
Míg évekkel ezelőtt a fenntarthatóság volt a trendi, addig ma még nagyobb a fókusz a zöld projekteken. Hogyan látja ezek jövőjét, elégedett a mostani globális és hazai törekvésekkel? Vannak javaslatai e téren?
Sokat beszéltünk a klímaváltozás, környezetszennyezés problémájáról. Jó lenne azt mondani, hogy minden beruházás, ami a csökkentés irányába mutat, üdvözlendő. Sajnos, ahogy a gazdaság, úgy ez a kérdés sem egyperiódusú, egyváltozós, hanem rendkívül komplex, sokváltozós, és a változást évtizedeken keresztül megélő folyamat. Nagy divat az elektromos autózás, miközben ma évekbe telik, mire átfordul a mérleg nyelve, és egy átlagos elektromos autó környezetterhelése előnyösebb lesz, mint egy hagyományos robbanómotoros kocsié, köszönhetően a környezetet jobban károsító gyártás miatt. Ehhez hasonló példák sorát lehetne felhozni az alternatív energia, a környezetkímélőbb technológiák bevezetése kapcsán. Tehát nem biztos, hogy egy mindenáron környezetbarátabbnak hitt gazdasági modell mielőbbi és az adófizetők pénzéből támogatott bevezetése a megoldás. Ez jó lett volna pár évtizeddel ezelőtt, csak akkor hiányzott hozzá a technológiai fejlettség és a társadalmi, politikai eltökéltség. Ma már nincs időnk és mozgásterünk, tehát az nem működik, hogy most egy kicsit feltekerjük a környezetszennyezést, hogy hosszú távon viszont javuljon az egyenleg, mert nincs már hosszú táv. Az utolsó órában vagyunk, és ez a baj.
Jövő tavasszal országgyűlési választások lesznek. Egyszer már, 2009 márciusában, a Gyurcsány Ferenc lemondását követő miniszterelnöki casting során sajtóértesülések szerint az ön neve is felmerült potenciális kormányfőként. Akkor cáfolta e megkeresést, és leszögezte, nem vállalna semmilyen kormányzati pozíciót. Változott azóta a hozzáállása? Van egyáltalán olyan körülmény, feladat, amely esetén szóba jöhetne mondjuk egy miniszteri poszt? Mitől tenné ezt függővé?
A politika hivatás, az államigazgatási munka pedig szakmai feladat. Nekem nem a politika a hivatásom, és bár sok mindent értek, akár jobban is, ami például a gazdaságirányítást érinti, nem műveltem ezt a szakmát soha életemben, és nem is értékelném le azzal, hogy azt gondolom, olyan, mint egy autó, kiszállok az egyikből, átülök a másikba, és ugyanúgy megyek tovább. Nem véletlen, hogy ez keveseknek sikerült. Az pedig, amit én gondolok a magyar társadalom és gazdaság problémáiról és lehetséges kezelésükről – ebből pár dolog kiderült e beszélgetésben is –, nem feltétlenül egyezik a szavazók többségének a véleményével. Ez logikailag roppant egyszerűen bizonyítható hipotézis: ma nem itt tartanánk, ha nem azokra a politikákra lett volna Magyarországon igény, amelyeknek köszönhető, hogy itt tartunk.
