Javasolom mindenkinek, akit érdekelnek a tőkepiacok, hogy valahogyan jusson hozzá (itthon nem játszák), és nézze meg az HBO "Too Big To Fail" (Túl nagy ahhoz, hogy megbukjon) című filmjét, mely a 2008-as amerikai tőkepiaci válságot dokumentálja. Azon belül is koncentráljon a Lehman Brotherse, és vezetőjére, Richard (Dick) Fuld-ra. A mostani magyar helyzettel való hasonlóság megdöbbentő.
2008. szeptember közepén a Lehman Brothers befektetési bank is bajba jutott. Tavasszal már csődbe ment a Bear Stearns, melyet kormányzati segítséggel végül felvásárolt a JPMorgan Chase, és szeptember elején a Freddie Mac és Fannie Mae jelzáloghitelező társaságokat közvetlen kormányzati ellenőrzés alá kellett vonni. Hank Paulson amerikai pénzügyminiszter ezek miatt már komoly támadásokat kapott, hogy a kormány miért avatkozik bele a magánszektor ügyeibe, hiszen a kapitalizmus lényege, hogy a rosszul működő cégek menjenek csődbe. Paulson viszont attól félt, hogy ezen cégeket hagyni csődbe menni túl kockázatos lenne az amerikai - és a világgazdaság számára, hiszen túl nagyok, túl nagy lenne a másodlagos hatás, a befektetői bizalom megrendülése. (Innen a film címe is: Túl nagy, hogy megbukjon.) Közben már hírek jöttek, hogy a többi nagy bank, illetve az AIG biztosító is bajban van. Paulson tudta, hogy őket is muszáj lesz megmenteni.
Itt volt viszont a Lehman Brothers. Viszonylag kicsi bank (viszonylag csak! a többi nagy amerikai bankhoz képest), mely hasonlóan rosszul gazdálkodott a jelzálogpapírok piacán, és ráadásul vezetője, Dick Fuld rendkívül arrongáns is volt. Például 2008. május végén, amikor a Lehman részvény mélyrepülésbe kezdett, Fuld felhívja az amerikai pénzügyminisztert, hogy a segítségét kérje abban, beszéljék rá Warren Buffettet, az ismert nagybefektetőt, hogy vásároljon újonnan kibocsátandó Lehman részvényeket. Ezzel a bank friss tőkéhez jutott volna. Paulson küszködött az ötlettel, hiszen pénzügyminiszterként nem avatkozhat be a magángazdaságba ilyen közvetlenül, de végül (hatáskörének szélét erősen súrolva) rávette Buffettet, hogy adjon ajánlatot. Buffett ajánlata $40 dollár volt a részvényekre, amikor a Lehman már $36 dolláron forog (a megelőző évben $130 felett is járt az árfolyam.) Fuld viszont, keveselve az ajánlati árat, sértődötten visszautasította azt.
Különösen figyelemre méltóak ezek a mondatai: "csak a shortolók (esésre játszó befektetők) miatt ilyen alacsony az árfolyam", illetve "nem is kell a pénz valójában, ez csak biztonsági tartalék, védőháló." Ismerős valahonnan?
A pénzügyminiszter később más megoldásokat is próbál szerezni a Lehmannak, de semmi sem sikerül. Végül hagyják a Lehmant csődbe menni, mert nem túl nagy, és legalább példaként szolgál, hogy mindenkit azért nem mentenek meg: legyen ez figyelmeztetés!
Magyarország sajnos egy ilyenfajta szerep felé halad most. Egy magyar államcsőd a nemzetközi tőkepiacokat nem rengetné meg számottevően (nem úgy, mint például egy olasz csőd tenné), a kormányzat rendkívül arrongáns, különösen azokkal, akiknek a segítségére szorul (például IMF), és könnyen elképzelhető, hogy jót tenne az európai pénzügyi fegyelemnek, ha hagynának egy országot, csak példa statuálásként, csődbe menni. Sajnos erre mi tökéletes jelölt vagyunk. Vajon mit fog mondani a magyar kormány, ha az IMF a pénzért például azt kéri cserébe, hogy a végtörlesztést és a banki különadót töröljük el, és az alkotmányba tegyük vissza a tulajdonjog védelmét?
Matolcsy miniszter úr újfajta közgazdasági tankönyvét vérrel és könnyekkel fogja megírni. A baj csak az, hogy a miénkkel.
