Tankok a kertben, hócsata a romok között – Így látták a gyerekek 1956-ot

Lassan elmegy az a korosztály is, amely 1956-ot még gyerekként élte át. Emlékeik ma részei a magyar történelemnek – illetve lennének, ha mindegyik közkincs lenne. Ami kitűnik a fennmaradt történetekből, hogy a ma óvott-féltett, autóval hurcolt, kényeztetett, világlátott, mobilon irányított és ellenőrzött 12–14 éves fiúk és lányok akkor aktívan, fegyverrel vettek részt a harcokban úgy, hogy napokig haza se tértek. A kisebbek meg a pincében kuksoltak. Hogyan látták ők az akkori eseményeket?

Sokáig nem illett róla beszélni

A forradalomnak ezt a szálát csak több évtizeddel az „októberi sajnálatos események”, azaz az OSE után dolgozták fel. Ez a rövidítés sokaknak ma már semmit sem mond. Ez volt az októberi forradalom eseményeinek mesterséges rövidítése, amely elmosta, hogy ki, mi ellen harcolt, és mi történt azokkal, akik egyszerűen csak túlélték ezeket a heteket. Arról is kevés szó esik, hogy mit tapasztaltak ebből a gyerekek vidéken.

A rendszerváltás után lehetett csak erről a témáról felszabadultan kutatni, de akkor más dolguk is volt a történészeknek. A családokban sem nagyon emlegették ezeket a heteket – nem nagyon illett róla beszélni. Ezért a következő korosztály keveset tudott és tud az akkori történésekről, hiszen a még használatban lévő tankönyvek igen szűkszavúak voltak, és többnyire ma is azok. Kevesen gyűjtötték ezeket a személyes kordokumentumokat, így sok a feltáratlan emlék.

Tank a kertben, kuksolás az asztal alatt

Nézzünk például egy debreceni visszaemlékezést:

„A Hámán Kató utcában laktunk – ez ma a Füredi út –, épp a laktanyával szemben. Egy szovjet tank áttörte a kapunkat, és a házunk mögül elkezdte lőni az épületet, ahol 35 fiatal magyar sorkatona tartózkodott. Mindegyiküket megölték, és porig rombolták az épületet, de ezt csak később tudtuk meg. Nagyapám, aki asztalos volt, ahogy elkezdődtek a lövések, berántott az általa készített, robusztus ebédlőasztal alá, ahol egy bádogkanna hideg víz volt. Ezt a sietségben magamra öntöttem. Tüdőgyulladást kaptam, amiből olyan nehezen lábaltam ki, és annyit hiányoztam, hogy osztályt kellett ismételnem.”

Vagy budapesti visszaemlékezéseket:

„A Hegyalja úti tanácsi lakásunk ablakából láttuk, hallottuk, ahogy jönnek be a tankok. Már napokkal előtte nehezen tudtunk kijutni a lakásból, ugyanis – anyukám elmesélése szerint – az elegáns bérház eredeti tulajdonosai szemetet hordtak azon lakók ajtaja elé, akik az ő hajdani személyes tulajdonukat képező lakásokban laktak. Apám napokig nem jött haza, nem tudtuk, merre jár.”

Volt, aki 23-án bábszínházban volt a szülőkkel

„A Karinthy Frigyes út egyik nagyon szép szecessziós házában laktunk, a legfelső emeleten. Az ott lévő hatalmas vörös csillagot rögtön ledobták. Mi 23-án a Bábszínházban a Három szegény szabólegény című darabot néztük meg a családdal. Mire kijöttünk a színházból, már nem járt semmi. Gyalog kellett hazajönni. Kenyérért, másért mindig az asszonyok álltak sorba. A gyerekek lent visongva játszottak a tágas pincékben. A házak pincéit össze lehetett nyitni, aki feljött, nem is tudta, az utca melyik ház kapuján jön ki.”

Történelmi dokumentummá vált két tizenéves naplója

Olykor a szekrények háta mögött, régi dobozokban megőrzött, vagy véletlenül előkerült dokumentumok segítenek a feltárásban. Több médiában is olvashattunk róla, hogy Magyarországon 2006-ban két, az 1956-os forradalom alatt vezetett napló jelent meg. A naplókat a 13 éves Csics Gyula és a 14 éves Kovács János írta; ők barátok, iskolatársak és szomszédok is voltak egy budapesti bérházban.

Átélt emlékeikről nemcsak írtak, de rajzoltak is, ami a gyermekpszichológusoknak is kiváló tanulmánylehetőség. A rajz az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze volt számukra az írás mellett. Nemcsak díszítő, illetve illusztráló funkciót töltött be a forradalomról írt „krónikákban”, hanem arról is tanúskodik, hogy a fiúk miként szelektáltak az őket vizuálisan érő hatások között, mi érdekelte őket, mi volt a számukra fontos – olvasható a Miskolci Egyetem honlapján.

Nem lehetett megtartani a 12. születésnapot

Számos esetben a hallottak alapján képzelték el és rajzolták le a forradalom egyes eseményeit. Kovács János Utcai harc című, a forradalom kitörésének másnapján készült bejegyzéséhez szintén saját illusztrációt mellékelt:

„A rendőrök a harcban nem akartak részt venni, ezért hatan hozzánk menekültek. A felkelőktől való tisztogatásra magyar és szovjet alakulatokat vetettek be. Szovjet tankok vonultak a Rádió stúdiója elé, a felkelők rálövöldöztek, s egynek a tartályát kilyukasztották.”

Csics Gyula így írt:

„A mai napon lett volna a tizenkettedik születésnapom. Ma nem lehetett megtartani a születésnapot, mert ma is lövöldöztek, ha nem is annyira, de még távolról is hallatszott lövési zaj. Mivel az oroszok elmentek a Nemzetitől, a felkelők a Corvinból egy nagy labdát hoztak ki, és azzal fociztak.”

Hócsata hógolyózás helyett

Sokat mond, hogy a gyerekek a hógolyózás során milyen szerepeket, szimbólumokat emeltek át a felnőttek világából, és milyen jelentéssel töltötték meg a régi gyerekjátékokat és a szórakozást. Gyula nem véletlenül „hócsatát” emleget, és nem a magyarban elterjedtebb hógolyózást. A hócsata kifejezés azt is sejteti, hogy a játék, amely két egymással szemben álló fél között zajlott, egy komolyabban vett küzdelem volt.

Erre a forradalom után pontosan egy hónappal került sor, így ez is meghatározta a jelentésadást, amelyet oly jelentősnek véltek, hogy a naplóikban egymást másolva rajzolták le. János naplója szerint a házban lakó gyerekek a játék során két csoportra, oroszokra és magyarokra osztották fel magukat, ami lényegében a „jók” és a „rosszak” harca volt.

A lányok személyesítették meg az oroszokat

Érdekes, hogy az idősebbik fiú, János, a két csoportot nemi különbségek mentén jelölte ki, így a naplóíró társával együtt ők ketten voltak a magyarok, míg a bérházban lakó szomszéd lányok alkották az ellenséges oroszokat. A naplókban a hógolyózásról való meséléskor a fedezék, roham, harc, bomba, golyó szavak használták, ami erősített a harci jelleget.

János erről a következőképpen számolt be:

„eleinte bőrkesztyűs kezemmel formáltam egy nyélbombát és több golyót. Ekkor Gyuli hozott egy vedret, és egy lapátot. Én a bőrkesztyűs kezemmel, Gyuli pedig a lapáttal tette a vederbe a havat. Itt mi gyorsan lestoppoltuk, hogy mi vagyunk a magyarok, a lányok pedig az oroszok. Mikor a veder megtelt fedezékünk mögé vittük az udvarra. A fedezék két felállított ládából, és egy vékony lyukú malterszűrőből állt. A ládák tetejére, a régen az óvóhelyeken volt sisakokat tettünk, hogy a golyók lepattanjanak róla. A Mariék a Radics bácsi által hozott kirakati margarinmintából is tett a golyójukba… A fedezék mögött a vödör hó egy részét golyóvá alakítottuk. A többit majd harc közben fogjuk átalakítani.”

Sokáig titkosak voltak a naplók

Az '56-os forradalom idején kiskamasz Csics Gyula naplóját húsz évvel ezelőtt adta ki az 1956-os Intézet. Sokáig titkosítva voltak a naplók; Csics Gyula eredetileg úgy tervezte, egészen nagyapakoráig nem mutatja meg senkinek a füzetet, mivel pontosan tudta, milyen következményekkel járhat, ha azt felfedezik. Ugyanakkor sokáig nem tudta elhinni, hogy bárki számára érdekes lehet mindaz, amit ő gyermekként leírt.

Amit már tudunk, hogy 2004-ben a tatabányai városi könyvtár vezetőjeként részt vett egy 1956-os forradalomról szóló rendezvényen, amelyet Rainer M. János vezetett, s ekkor nyújtotta át a történésznek azt a dossziét, amelyben a napló, számtalan rajz és röpirat rejtőzött.

Gyermeki kozmosz és hegedűóra

Rainer M. János így ír a kötet előszavában: „… ahogy a tizenkét éves fiú lejegyezte, amit látott, amit a szüleitől, a szomszédoktól és a rádióból hallott, amit a barátjával megbeszélt, amit az újságból elolvasott, abból egészen sajátos, soha nem tapasztalt kép állt össze. (…) Ez a világ történetesen 1956 világa. Csics Gyula saját ötvenhatjáé, amelyet a forradalom eseményei mozgatnak. De világot formál ő mindabból, ami vele napról napra történik.

Tüntetőtömeg, utcai harc híre, a felnőttek elbeszélései, szövegben, rajzban, sőt, térképein is megörökített sétái, hegedűórája és születésnapja, a város, amit lát – és a város, amit Jancsival papíron, térképen elképzel –, egyetlen rendbe áll össze számára. Ezt az ötvenhatos gyermeki kozmoszt pedig egy középkori kancellista rendszeretetével, pontosságával, lelkiismeretességével modern kódexbe jegyzi” – jegyzi meg a történész.

Egy utcát és egy teret nevezett el a forradalomról

A legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb részek azok, ahol összekeveredik a gyermeki és a kegyetlen külső világ. Hogy először csak reggeliztek, lemezeztek, játszottak, majd említést tesz róla, hogy Nagy Imre beszédében megígéri: megszűnik az ÁVH, és nemzeti ünnep lesz március 15-e.

„Anyu azt mondta, hogy menjünk a kisszobába, mert a légnyomás betörheti az ablakot. Délután átmentem Jancsihoz. …. Én egy utcát és egy teret neveztem el a forradalomról.”

A két naplóíró fiú a külvilágban zajló eseményeket a saját közegébe helyezte át, és az ott látottakat-hallottakat igyekeztek maguk is eljátszani. Ez pedig elsődlegesen a városi harc, amelynek a nyomait a felnőttek kíséretében tett városi séták alkalmával látták. Így a romok alapján képzelték el azt, hogy miként zajlottak az őket leginkább érdeklő harcok, és ezeket a gyermeki fantázia segítségével keltették életre játékukban.