A múlt évszázadban élt egy magyar festő és grafikus, akit jelentős művészeti életműve mellett valami más tett nemzetközi ismertségűvé. Az a könyv, amelyet egymaga írt és rajzolt: a Művészeti anatómia című, valójában egyetemi tankönyv, de egyúttal korszakalkotó alapmű is, amely művésznemzedékek tudásának megalapozója és művészetük elválaszthatatlan része lett. A 125 évvel ezelőtt született Barcsay Jenőről van szó (1900–1988), akinek emlékére egykori munkahelye, a Képzőművészeti Főiskola (ma már egyetem) kiállítást rendezett.
A barátai, közeli ismerősei és kedvenc tanítványai által Nyenyőbácsinak nevezett mester nem tiltakozott ez ellen, hiszen tudta, hogy nem csúfnév, hanem az iránta megnyilvánuló szeretet és elismerés jele. Mindazok, akik nála és tőle tanulták a figuratív képzőművészeti alkotásokhoz elengedhetetlenül szükséges (talán inkább orvosi) ismereteket, tudták, hogy mesterük az ábrázolásnak olyan tájai felé mutatja nekik az utat, amely az európai művészet történetének sokszáz éves múltjában csak néhány kimagasló zseni felé vezet: Dürer, Leonardo, Goya, Delacroix. Akik nemcsak megörökíteni tudták az emberi testet a maga szépségében, hanem funkcionálisan értették annak működését mozgásban, nyugalomban, és a legkülönbözőbb nézőpontokból ábrázolva. Ha a hozzáértő szemlélő ránézett egy múlt századi figurális festményre, azonnal meg tudta mondani, hogy az illető művész tanult-e művészeti anatómiát Barcsaytól, vagy tanult-e a mester alapművéből (ha külföldi volt). Mert egyébként – és ez az igazán érdekes! – a nem emberi testeket, hanem tárgyakat ábrázoló festményeken is nyomon követhetők voltak a Művészeti anatómia (tankönyv) kikristályosodott ismeretei.
Fotó: Csigó László
Barcsay Jenő Erdélyben született és nőtt fel, csak az I. világháború után került Budapestre, korábbi, szűkebb hazájában működő tanárai ajánlásával, de az akkori Képzőművészeti Főiskola igazgatója, a neves művészettörténész, Lyka Károly vette fel és Vaszary János osztályába került. Azonban hamarosan átkérte magát Rudnay Gyulához, akivel annyira jól megértették egymást, hogy utána még éveken át Rudnayval együtt járt a különböző művésztelepekre dolgozni, alkotni. Ebből a korai korszakából érdemes megemlíteni a 25 éves korában készült rézkarcát (Fiúfej), amely úgy villantja fel a korabeli avantgardizmusok visszfényét, hogy igazában még nem lehetett közvetlen benyomása a kubizmusról.
Az ezt követő esztendőkben egy kétéves párizsi ösztöndíj segítségével szippanthatott levegőt az akkori világ művészeti fővárosából, majd rövid kitérő után visszatért, de akkor már inkább Itália vonzotta: Assisi, Firenze, Perugia, Róma voltak állomásai. Hazatérése után 1945-ig iparitanonc iskolában tanított, 1929-től ismerkedett meg a Szentendrei Festők Társaságában működő alkotóművészekkel (Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő), majd azokkal a jelentős művészekkel, akik hozzá hasonlóan később csatlakoztak hozzájuk: Vajda Lajos, Kornis Dezső és Czóbel Béla. Egy idő után Barcsay Szentendrére költözött és élete végéig oda kapcsolódott.
A második világháború befejezése után Szőnyi István hívta a főiskolára, ahol anatómiát és képi megfogalmazást tanított. Művészeti és pedagógiai tevékenysége nyomán hamarosan felkérték egy összefoglaló, könyvformában megjelentethető széles ismeretanyag megírására és a szöveg illusztrálására.
Fotó: Wikipédia
A könyvnek akkora sikere lett, hogy az 1953-as első kiadása utáni tíz évben két újabb kiadása lett és a főiskola korábbi igazgatója, Lyka Károly (1869-1965) a következőket írta az 1963-as, harmadik kiadás előszavában. „Ebben a nagy műben mintegy kezet fog egymással tudomány és művészet. A szellem e két hatalmas motorja egyesül itt. Ezek a rajzok nem egyszerű illusztrációk, hanem a nemes grafikai művészet birodalmába tartoznak. Ez a művészeti vonatkozás párosul itt a szerző pedagógiai rátermettségével. A Képzőművészeti Főiskolán annyira bevált Barcsay-módszernek ez a mű hiteles és mesteri kódexe.”
Barcsay e műben tudományos pontossággal és alapossággal veszi végig az emberi test ábrázolhatóságának anatómiai részleteit, külön-külön a kart és a lábat, annak is alsó és felső részét, a csontokat, az izmokat és inakat, és így tovább a legapróbb részletekig. Hasonlóképpen a törzs és a koponya csontjait, izmait, az arcot, a fejet , az arcot, a szemet, a nyak és a fej izmait, beleértve a rágóizmokat is, de itt nem áll meg. Külön szól a test arányairól, a férfi és a női test jellegzetességeiről, valamint a kontraposzt-ábrázolásról és végül, de éppenhogy nem utolsósorban az emberi test mozgásáról, a mozgás ábrázolásáról. Érdemes ennek a fejezetnek az alfejezeteinél megállni és végiggondolni, hogy milyen hatalmas segítség lehetett a mégoly jól rajtolni tudó művészpalántáknak ez a megközelítés-sor: Állás. Ülés. Függőleges lengések. Haránt-, és vízszintes lengések. Csavarmozgások. Járás. Járás emelkedő talajon. Futás. Mozdulatok egyszerű rajzai.
Ennek a könyvnek a hatalmas sikere abban rejlett, hogy nemcsak azok a művészek vették meg, akik nem Barcsaytól tanulták az anatómiai ismereteket, de tudták, hogy szükségük van rá, hanem a nem-művész közönségből is sokan, mert artisztikus, közérthető és gyönyörködtető volt. Annak ellenére, hogy az 1963-as harmadik kiadás 260 forintba került akkor, amikor egy akkori átlagfizetés 800 forint táján mozgott, a kenyér kilója 3 forint, a pohár sör 2,10, a villamos vonaljegy 50 fillér volt, akárcsak egy gombóc fagylalt. Barcsay két, további könyve is hasonló sikereket ért el: az 1958-ban megjelent Ember és drapéria, valamint az 1966-os Forma és tér című, amelyek már nem annyira pedagógiai, mint inkább művészeti jellegű kérdéseket dolgoztak fel, de az elsőhöz hasonló, professzionális, tudományos megközelítéssel.
A Művészeti anatómia megjelenését követő évben Kossuth-díjjal tüntették ki (amit 85. születésnapja után megismételtek), számos további díjjal is jutalmazták. Számára azonban az volt az igazán fontos, hogy olyan állami és egyéb, köztéri megrendeléseket kapott, amelyeknek teljesítésével valóra válthatta formai és esztétikai elképzeléseit. Mindenekelőtt azokat a márványmozaikokat, amelyeket a budapesti (akkori Nemzeti ma:) Magyar Színház, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, vagy a szentendrei Művelődési Ház falaira tervezett és valósított is meg.
A Képzőművészeti Egyetem méltó megemlékezéssel tisztelgett egykori professzorának azzal a kiállítással, amelyet az intézmény Andrássy úti épületében rendezett. Hol másutt, mint az emeleti Barcsay Teremben, valamint a magasföldszinti aulában. Utóbbi térben azokat a nagyméretű képeket, grafikákat és pannókat, amelyeket a művészetszerető közönség bárhol megpillant, rögtön felismeri az alkotót stílusáról, megjelenítéséről. Például az előző bekezdésben említett egyetemi könyvtárfalára került, mozaik formában.
A kiállításra, melynek címe egyébként: Tökéletes egyensúly, magán- és közgyűjtemények tulajdonában lévő műveket szereztek meg a kurátorok. Koncepciójuk az aulában bemutatott művekhez kapcsolódóan a Barcsay terem lehetőségeihez alkalmazkodva (egy nagyméretű díszterem és két, kisebb kamaraterem) a mester életútját alkotásaival jelezték. Nemcsak az oldalfalakon elhelyezett művekkel és ismertető szövegekkel, hanem a nagyterem térbeli lehetőségeit kihasználva egy középre, diagonálisan elhelyezett, két oldalról szemlélhető, egybefüggő táblasorral bővítetten. Mondhatnánk: Barcsay életművéhez ilyen módon is illeszkedő megoldással. Azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy abban a korban, amelyben a szocialista realizmus égisze alatt támogatott, tűrt és tiltott kategóriákba soroltak minden művészetet, de főként a képzőművészetet, Barcsay mennyire mindent vállalva, „posztkonstruktivista” és „posztexpresszionista” stílusúaknak deklarálta műveit, főként az 1982-es, a Műcsarnokban rendezett kiállításán bemutatottakat.
Most ezekből, illetve az életmű utolsó két évtizedében alkotott festményeiből is ízelítőt kaphat a kiállítás látogatója. Bizonyítékul arra, hogy a harmónia és a szigorú konstrukció filozófikus megfogalmazása, akár egyetlen, nem nagyméretű alkotáson belül (a Kép című festményen például) hogyan lehetséges.
A kiállítás szeptember 27-ig látogatható.
