A festő – teljes nevén Csontváry Kosztka Tivadar – 1853-ban született Kisszebenben és 1919-ben halt meg Budapesten. Ő maga is a napút festőjeként határozta meg magát (méltatói sem tudtak jobb, találóbb kifejezést találni a festői életútjára, a festményei stílusára, műveinek filozófiai jelentésére), s ha belegondolunk, hogy július 5-én született és június 20-án hunyt el, még akár szimbólumot is lelhetünk ebben.
Sajátos és egyedi életút volt az ő napútja, hiszen a szülői házban is azt tanulta-látta, hogy merhet az ember különbözni az átlagostól, az általánostól, a megszokottól. Apja (dr. Kosztka László) nem ivott, nem dohányzott, gyógyszerész volt, de a forradalom és szabadságharc idején császárpárti oldalon állt. Mivel Kisszeben lakónak nagy része szlovák volt (egy 1880-as népszámláláskor 2825 lakosából 2088 szlovák és 245 magyar, körülbelül 500 német anyanyelvű), ezért szülei elküldték az alföldi rokonokhoz, hogy jól megtanuljon magyarul. Apja tanácsára (vagy példájára) a budapesti egyetemen gyógyszerészetet és kémiát tanult, majd patikusként dolgozott több, felvidéki városban. Szinte véletlenül derült ki, hogy milyen veleszületett tehetsége van a rajzhoz.
Égi hang sugallatára kezdett a festészettel foglalkozni, Rómába, Párizsba ment (ma így mondanánk) tanulmányútra, de közben a megélhetéséről is gondoskodnia kellett. Gyógyszertár-nyitási engedélyt kért és kapott 31 éves korában. Tíz évig dolgozott azért, hogy azután fél évet Münchenben tölthessen, az ott oktató Hollósy Simon tanítványaként, aztán Karlsruhében, Düsseldorfban, majd Párizsban tanult. Az 1890-es évek második felétől kezdve tett évenként nagyobb utazásokat Olasz-, Német- és Görögországban, de szívesen járta a Felvidéket (ma: Szlovákia) és más hazai tájakat (Hortobágy, Tátra, Kárpátok). Eljutott Egyiptomba, Szíriába, Palesztinába, Libanonba és mindenhonnan óriási élményanyaggal, mély benyomásokkal tért haza.
Ezeknek az utazásoknak a tanúságtételei azok a festmények, amelyek a mostani kiállításon láthatók. Erre az alkalomra a lehető legtöbb jelentős festményt szedték össze a kurátorok, akik megpróbálták időrendi sorrendbe is, meg tematikai-eszmei csoportokba is beleilleszteni a műveket. Érdekes megfigyelni, hogy már a korai, első képeken is mennyire odavonzza a szemet Csontváry színkezelése, a színek kavalkádjának bátor kivitelezése, a festői önmegtartóztatás mellőzése. Ez annál is figyelemre méltóbb, mert hiszen életvitele több mint önmegtartóztató volt. Apja példáját követve nemcsak a szeszt és a dohányt száműzte az életéből, hanem az étrendjéből is szinte mindent, a zöldségeket és gyümölcsöket kivéve. Ebben jócskán megelőzte a korát és azt a hazai étkezési mintát, amelyet a két háború közti évtizedekben Bicsérdy Béla (1874-1951) és követői, a bicsérdysták folytattak.
Művészeti stílusának nemcsak a magyar, de még a nemzetközi művészet történetében sincs előzménye, vagy legalább általa követhető példája. Efféle eszébe sem jutott. Igencsak jellemző, hogy amikor a festőművészi pályára lépését elhatározta magában, mintegy tanulmányutakat tett a római Vatikáni Múzeumban és Párizsban, hogy közelről, mondhatnánk személyesen megismerkedhessen a korábbi évszázadok legnagyobb festőinek legnagyobb műveivel, egyáltalán nem csodálatot és rajongást váltott ki belőle, amit látott. Sőt, élményeit úgy foglalta össze, hogy a reneszánsz és barokk nagymesterei „…nem a valóságot tükröző módon festettek a természettől elütő módon…”, bármit értett is ezen. Leginkább persze arra lehet gondolni, hogy az ő világlátása (márminthogy amiképp az őt körülvevő vizuális valóságot látta, és később megfestette) erőteljesen elüt nemcsak a nagy reneszánsz, barokk, klasszicista, historizáló, romantikus, realista festői stílusoktól. Mi több, a kortárs festészethez (impresszionizmus, posztimpresszionizmus) sincs semmi köze.
Nem szükséges erőltetett hasonlatokat keresgélni, érdekes módon mégis sok részletben hasonlatos az ő művészi pályája, műveinek sorsa, fogadtatása és utóélete a vele egyazon évben született van Gogh-éhoz, akinek hozzá hasonlóan nem volt elődje, nem volt tanítványa, és csak jóval a halála után fedezett és kapott fel az utókor. Van Gogh életművét műkereskedő öccse, Theo gyűjtötte egybe, korai halála után pedig Theo özvegye gondozta a fizikai örökséget (a szellemi örökséget pedig a német expresszionista művészeti mozgalom). Csontváry halála után nőtestvére árverést hirdetett (nem a festményekre, hanem a jóminőségű, nagyméretű vásznakra, amelyekre fuvarosok jelentkeztek, hogy olcsó és jó csomagolóanyaghoz jussanak). Ekkor érkezett oda a 24 éves Gerlóczy Gedeon ifjú építészmérnök, aki külföldi tanulmányai végeztével műtermet keresett magának. Kigurította a szőnyeg módjára összetekert festményeket és nemcsak azokra tett olyan licitet, hogy a fuvarosok visszahőköltek, de a gyújtósnak szánt Csontváry-kéziratokat (naplók, jegyzetek, filozófiai és művészetelméleti írások) is megmentette.
Eladni azonban ő sem akart (vagy tudott) belőlük. Csontváry saját maga szervezett egy kiállítást a műveiből Párizsban, 1907-ben, Magyarországon, 1930-ban, különösebb visszhang nélkül. Ugyanakkor 1949-ben egy újabb párizsi kiállításon más, kortárs magyar festők műveivel együtt láthatta az ottani közönség, majd onnan visszatérve, legközelebb az 1958-as brüsszeli világkiállításon figyeltek fel a festményeire. Hazai megítélésén ez annyit változtatott, hogy 1963-ban a székesfehérvári István Király Múzeumban két, frissen végzett művészettörténész végre olyan kiállítást rendezhetett a műveiből, hogy elindulhatott a Csontváry életmű komoly feldolgozása.
Az életmű végül a pécsi Janus Pannonius Múzeumban lelt otthonra, külön kezelték és megalapították a Csontváry Múzeumot, egyrészt a Gerlóczy Gedeon által megmentett anyagból, másrészt a Csontváry által vezetett patikának a padlásán talált művekből. Csontváry rövid, mintegy 15 éves művészi életpályája során 110 (egyes művészettörténészi kutatások szerint 125) művet alkotott. Ezek nagy része múzeumi tulajdon (vagyis nem műkereskedelmi tárgy). Néhány eredeti Csontváry- (vagy neki tulajdonított) festmény azonban, ha kalapács alá kerülhetett magyar árverőházak aukcióin, százmilliókért kelt el. A van Gogh-életműnek azok a darabjai, amelyek nem múzeumok falán láthatók, a világ legnagyobb árverőházainak aukcióin (Sotheby’s, Christie’s) százmillió dollár körüli árakon mentek el. Újabb figyelemre méltó hasonlóság, erőltetés nélkül.
A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (valamint a Janus Pannonius Múzeum) közös kiállításán az életmű 45 legfontosabb darabja látható, a zárás előtti héten, vagyis most, minden nap reggel 9-től este 9-ig. Nemcsak a festményeket érdemes végignézni, tanulmányozni, felfedezni bennük a Csontváry által kitalált és vallott napút-teóriát, hanem az alkotások mellé-fölé írott idézeteket is ajánlatos elolvasni, értelmezni, akár a festőtől valók, akár másoktól.
És érdemes mindezt elraktározni magunkban, nemcsak a festői-művészi teljesítmény értése és helyretétele miatt, hanem a saját szellemi épülésünk érdekében is. Mert ki tudja, mikor lesz legközelebb (újabb 170 év múltán?) alkalmunk és részünk egy hasonló Csontváry-élményben.
