Ami a következőkben olvasható, az nem a jólismert hungarikumok egyike, hanem olyasmi, amelynek vajmi kevés esélye van arra, hogy az EU befogadja és védetté nyilvánítsa. Nézzünk egy alapvető és nagyon magyar terméket.
Az akasztófahumort.
Ez az a szellemi termék, amely elég pontosan megmutatja a jellegzetes magyar gondolkodást és világszemléletet, benne az önszemlélettel és öniróniával. Merthogy mindezek szükségesek a létrejöttéhez. Meg persze még valami, hogy meglegyen a sava-borsa, íze: az a jellegzetesen keserédes érzés. Amit, ha valaki átélte, hogy milyen halálraítéltként az utolsó lélegzetvételre figyelni, az tudja, akik meg nem (ők vannak többen), az megpróbálhatja átélni azt az érzést. Nos, ennek a kifejez(őd)ése az akasztófahumor. Nem pedig a katasztrófatumor. (Már közelítünk a lényeghez!)
Az akasztófahumort ugyanis nem szabad összekeverni a fekete humorral, noha a két műfajnak vannak tagadhatatlan hasonlóságai. A morbid viccel sem, de az egyszerű (ám szellemes) szóviccel még kevésbé. A fekete humort más népek, más nyelvi kultúrák is jól ismerik (mi is persze), de a kettő közti lényegi és alapvető különbség, hogy a fekete humor általában szól mindenféle helyzetről és mindenféle emberről. Az akasztófahumor pedig csak rólam (vagy arról a valakiről, akiről szól). Tehát nagyon is személyes. Nem példabeszéd jellegű, hanem drámai (vagy tragédiai).
Ha már sikerült idáig eljutnunk, akkor itt az ideje, hogy tisztázzuk: mi is a humor? Ennek a szónak az eredete az antik rómaiak nyelvén, a latinban azt jelenti, hogy „nedv, folyadék”, mégpedig olyanfajta, amely az antik római orvosok szerint jótékony hatást keltve kering a testünkben. Vagyis az egészség kifejeződése. A vicc viszont német eredetű szó, (Witz) és minden bizonnyal osztrák közvetítéssel került nyelvünkbe. Ez a valami többnyire rövid történet, esetleg párbeszédes formában és a végén ott a csattanó, a poén. Ez meg francia eredetű, jelentése: pont, illetve találat. A tréfa ugyanakkor olaszból magyarodott (truffa), eredeti jelentése: csalás, becsapás, átverés. És végül idézzük fel egy klasszikus (talán a legnagyobb magyar klasszikus) humoristát, aki szinte filozófiai magasságokba emelte az általa gyakorolt műfajt: Karinthy Frigyest: „Humorban nem ismerek tréfát” állította és ez igaz volt.
Akkor most lépjünk vissza az akasztófahumorhoz és nézzünk egy példát. Klasszikusat és korait. Annyira közismert és közszájon forgó, szinte már annyira elkoptatott is, hogy már-már a közhely műfajába csúszott. Annyira azért mégsem: az mentette meg, hogy Arany János írta a Bolond Istók című elbeszélő költeménye második énekében (1873)
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"
S ennek lényege (mármint az akasztófahumoré) az elmúlt százötven évben úgy jött át a közbeszédbe, hogy: „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten!”. Esetleg csak az élethelyzet változott, ám a lényeg maradt. Vagyis, hogy a bekövetkezett katasztrófát nem enyhíteni, a menthetőt nem menteni igyekezett a tragikus hős (én, mi, mindannyian magyarok), hanem rátett még egy lapáttal.
Ugyancsak klasszikus, a magyar irodalomból jól ismert történet, amikor az egyszeri ember házába belecsap a villám és a tető lángra lobban. De olyan erővel, hogy a közelébe sem lehet menni a ház innenső végének, ahová a villám csapott, nemhogy a kúttól a házig kézből kézbe adott vödör vizekkel, oltani. Mit tehet a jó ember? Felgyújtja a háza másik végét és így fohászkodik: Lássuk uramisten, mire megyünk ketten! Érjen véget minden, minél gyorsabban, annál jobb. Ha már nálam annyival nagyobb erők okozták a tragédiát, azt úgysem tudom megakadályozni. Legfeljebb, ha vége, akkor újrakezdhetem nulláról.
És akkor elérkeztünk oda, ahol néhány bekezdéssel korábban (szándékosan, előre megfontolt gondolatmenettel) a felsorolásból kihagytam a jellegzetes magyar gondolkodás, valamint ön-, és világszemlélet specifikumaiból azt, hogy: történelmi tapasztalat. Amely nemzedékről nemzedékre öröklődik, szinte a génjeinkben kapjuk szüleiktől, akik ugyancsak ugyanígy örökölték az ő felmenőiktől, hetedíziglen.
No de azért, hogy ne legyen ilyen szomorú ez az eszmefuttatás, zárjuk le az elmélkedést egy-egy viccel az akasztófahumor, a fekete humor és a morbid vicc kategóriájából. Ami talán segít jobban megérteni a lényegüket és a különbségüket.
Szóvicc:
- Mi az, hogy: reccs?
- Favicc!
- Na és mi az, hogy Recsk?
- Favick.
Morbid:
Két hollywoodi rendező beszélget. Az egyik:
- És akkor észak felől jön 10 ezer statiszta a csatamezőre,10 ezer pedig keletről és ádáz harc kezdődik az utolsó töltényig.
- Ez igen! – mondja a másik. – De honnan van rá költségvetésed?
- Éles töltényekkel harcolnak….
Fekete (angol):
A férj szorgalmasan ás a házuk kertjében. Egyszer csak az ásó kifordít egy dobozt. Kinyitja: tele van arannyal. Először be akar rohanni a házba, hogy elújságolja a feleségének, aztán eszébe jut, hogy miért is kezdett ásni.
Akasztófa:
Már van két hazai gigabankunk. Az egyiket a nagyszüleim vagyonából alapították, mert akkoriban ők voltak az állam. A másikat nemrég, az én adóforintjaimból alapították, s most felkopik az állam. Mit tehetek? Az egyikben megveszem a másik összes részvényét. És viszont.
