A 30 dollár alatti olajár fényében hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az OPEC, azon belül is Szaúd-Arábia piaci ténykedésére, mint valamilyen kudarcra. Ehhez nem kell túl sok bizonyíték, elég az elmúlt OPEC-ülést követő nyilatkozatot elolvasni, amikor a főtitkár nem bírta megmondani, mekkora kvótában egyeztek meg. Vagy itt van a venezuelai rendkívüli állapot és Caracas kétségbeesett és visszhangtalan felhívásai a termelés visszafogására. Nem tűnik a kartellen belüli együttműködés túl valószínűnek a siíta-szunnita, az Irán és az öböl menti államok között fennálló geopolitikai ellentétek miatt sem. Úgy tűnik semmi sem menti meg az olajkínálatot a szabadpiaci alkalmazkodástól.
Vagy mégis. A legtöbb kommentár Szaúd-Arábia úgynevezett „piaci részesedés-védő” magatartását tartja a bajok okának, miszerint Rijád önző módon nem akarja csökkenteni a termelését. Így kívánja ellehetetleníteni a többi, magas önköltségű termelőt, legfőképp az újonnan a magas olajárak hatására a piacra érkezett amerikai palaolaj-vállalatokat. Ez szükségképpen rossz a többi OPEC-partnernek, de nincs mit tenni, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ebben az értelmezésben a kartell tehetetlensége szükségszerű következménye a szaúdi önzésnek. Véleményem szerint ez utóbbi nem feltétlenül igaz, könnyen előfordulhat, hogy mindebben van rendszer, a tehetetlenség maga a stratégia.
A szaúdiak és az OPEC célja is a jelen helyzetben az, hogy a túlkínálat minél gyorsabban, minél hosszabb távon csökkenjen. Ez utóbbit valószínűleg saját exportjuk visszafogásával nem, vagy csak időlegesen tudnák elérni, ahogy az a nyolcvanas évek elején (is) bebizonyosodott. Éppen ezért első sorban le kellene rombolni az elmúlt években kialakult kedvező üzleti klímát, meg kellene győzni a világ többi pontján működő vállalatokat, hogy eszükbe se jusson kitermelésbe fektetni. Sőt, ha lehet, a már működő termelést is fogják vissza. Rombolni kell, válogatás nélkül. Ehhez az OPEC alapvetően két eszköz közül választhat. Egyrészt megfogalmazhat egy meglepően alacsony, pl. hosszú távon 30 dolláros árcélt. Ezáltal letörheti az elmúlt években alaposan elszaladt olajár-várakozásokat. Amennyiben egy cég már nem hiszi el, hogy 3-5 év múlva 60 dollár lesz az átlagos olajár, eleve bele sem kezd az ezt megközelítő önköltségű beruházásokba. Így szép lassan, pár év távlatában le is fog csökkenni a termelés, még pár év alatt pedig az addig felhalmozott tartalékok is kikerülnek a rendszerből. Ehhez pedig csak arra lenne szükség, hogy az OPEC ne tegyen semmit, amíg tartósan az árcélja alá nem esik a nyersolaj ára. Egy röpke évtized alapján helyreáll a rend.
Ha nincs egy szűk évtizednyi idő – és elnézve az OPEC államok makrofolyamatait, az első államcsőd közeli helyzeteket, ez a helyzet – ez nem megfelelő eljárás. Hogy mindezt gyorsabban érjük el, azokat a potenciális és létező termelőket is ki kellene iktatni, akik a kartell által kívánatosnak tartott árcélnál olcsóbban termelnek. Elvileg persze Rijád áterőszakolhatna egy 20 dolláros árcélt, de ez rengeteg feszültséget teremtene az OPEC-en belül és már csak ezért sem tűnne hitelesnek. Blöffnek gondolnák és az is lenne. Éppen ezért egyszerűbb nem mondani semmit. Sőt, akkor már egyszerűbb azt üzenni a piacnak, hogy épp teljesen tehetetlenek vagyunk, nem működik az árvezetés. Ha Szaúd-Arábia és a kartell döntésképességet mutat árcél nélkül, vad spekuláció kezdődne, ami potenciálisan felhajtja a várakozásokat. Valójában Rijádnak nem nagyon van más választása a jelen helyzetben, minthogy működésképtelenné tegye a kartellt. A megmentésére tett bármilyen lépés az árcél létének implicit beismerése lenne.
Ez természetszerűen pánikot és volatilitást okoz majd az olajpiacon. Azonban ha az üzleti klíma gyors lerombolása a cél, mindkét jelenség szövetségesnek tekinthető. Egy kinyilvánított árcélnál jelen helyzetben sokkal jobb egy titkolt és volatilis, ami esetenként beesik akár 20 dollárig is. Főleg akkor, ha vannak eszközök a káosz irányítására. Márpedig Szaúd-Arábia ebben a helyzetben van. Ő a királycsináló, ha úgy látja elég volt, a magas olajár reménye meghalt, bármikor összehívhat egy rendkívüli OPEC-ülést és végre-valahára megmentheti a kivérzett termelőket. Sőt, jó eséllyel a kartellen kívül, oroszoktól, norvégoktól is szerezhet addigra hozzájárulást a termelés csökkentéséhez.
Persze ez csak egy lehetőség, a racionális választás egy sor egyéb megfontolás kiküszöbölése után. Az egyik nagy kérdőjel, hogy vajon a szaúdi gazdaság és társadalom kibírja-e ezt a sokkot. Legutóbb, a nyolcvanas évek közepén kibírta. Viszont akkor nem 28, csak 13 millió állampolgárt kellett eltartani az exportjövedelemből. Akkor Finnországgal egyező GDP-vel vágtak neki az alacsony olajárak időszakának, most már csak szlovákiányival. Akkoriban még a siíta társadalmakban dolgoztak a forradalmi eszmék és ideológiák, most a szunnita fundamentalista „új hullám” népszerű, ami közvetlenebbül is fenyegeti a királyi házat. Akkor az Egyesült Államok jobb híján rájuk támaszkodott és jelen volt a Közel-Keleten, mostanra egyre kevesebb az érdeklődés és a kétoldalú bizalom. Mindez a szaúdi elit kohézióját csökkenti és rontja a következetesség esélyeit. Ez egyformán kikényszeríthet elhamarkodott piaci beavatkozást vagy rosszabb esetben akár a piaci káosz-imitáció valósággá válását.
Deák András
MTA KRTK VGI
tudományos főmunkatárs, a Globalizáció közgazdaságtana kutatócsoport vezetője
