Thomay Meaney, a The New York Times kommentátora, a Humboldt Egyetem tanára és külpolitikai szakértő szerint nagy gond van azzal, ha az ukrajnai háborúban a Nyugat és a Kelet harcát látjuk. Még akkor is, ha ez a helyzet végül is összerántotta a „Nyugatot”, vagy amit mi annak nevezünk, fejti ki legutóbbi publikációjában.
Meaney elemzésében felhívja a figyelmet arra, hogy Joe Biden egy beszédében kifejtette: Vlagyimir Putyin agressziójával szemben egy „egységesebb Európát, egységesebb Nyugatot látunk". Ez pedig egyébként igaznak tűnik: a lengyel nacionalisták és az EU bürokratái hirtelen harcostársak lettek, az USA-ban a republikánusok és a demokraták félretették az éghajlatváltozással és a szavazati joggal kapcsolatos nézeteltéréseiket. Mindez egy olyan ellenség miatt, mondja kissé cinikusan a történész, aki úgy tűnik, hogy a hidegháborús castingból került elő.
Szinte „ezer szerencse”, hogy a gonosz birodalma ismét felvonul Európában.
A fiúk összezártak: Washington állandó követelése, hogy az európaiak fizessék ki a részüket az őket védő biztonsági szervezetért, most Németországban jó fogadtatásra talált: növelik a szövetséghez való hozzájárulást. Törökország - amely évekig a NATO kétes hírű tagja volt a Putyinnal való enyhén szólva sajátos viszonya miatt – kiáll a NATO mellett, leszállította a Bayraktar drónokat, amelyek a jelentések szerint meghiúsították az orosz erők támadását, és lezárta a Boszporusz- és a Dardanellák-szorost.
Civilizációs identitásverseny- csak rosszul jöhetünk ki belőle
Az európai egység, amelyről Biden beszél, Meayney szerint valós, de kegyetlen paradoxon, hiszen az európai kohézió csak úgy tűnik elérhetőnek, ha még inkább az amerikai hatalomhoz és előjogok rendszeréhez kötődik. A geopolitikailag autonóm, az Egyesült Államoktól függetlenül cselekvő Európa gondolata – a franciák számára történelmileg kedves vízió – gyorsan kimondhatatlanná válik. És minél inkább összemossák Európa és Amerika biztonsági érdekeit, annál kevésbé tudja Európa kialakítani saját helyét a világban, és annál kevésbé tud közvetítő szerepet játszani az Egyesült Államok és a rivális hatalmak között.
Ennél rosszabb az a civilizációs „identitásverseny”, amelyben most Európa és Oroszország találja magát, hiszen mindkettő azt próbálja elhitetni a másikkal, hogy a „saját felfújt civilizációs identitása - egzisztenciálisan - veszélyben van.”
A „nyugati civilizációval" kapcsolatban az az egyik szembetűnő dolog, hogy mint eszme nem különösebben régi, tér rá a történeti előzményekre a szakértő. A fogalom az első világháború idején került előtérbe, amikor a Németország és szövetségesei az Oszmán Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcot az angolszász liberálisok a nyugati civilizáció keleti despotizmus elleni háborújaként fogalmazták meg. Az első világháborút követően az amerikai elitegyetemeken elkezdtek kurzusokat tartani a „nyugati civilizációról".
A hidegháború kezdetére a „szabad világ" kifejezés felváltotta a „Nyugat" kifejezést, mert az amerikai hatalom egy globálisan befogadóbb jelszót akart, amely a dél-vietnamiakat, az indonézeket és másokat is összefoghatta a kommunista „rabszolgatársadalmak" elleni harcban. A hidegháború után azonban konzervatív amerikai gondolkodók, mint például Samuel Huntington, újjáélesztették a „nyugati civilizáció" eszméjét, csak hogy dramatizálják azt. Így ki ki lehetett fejezni, hogy egy értékrendet most új fenyegetések – migránsok, terroristák és erkölcsi relativisták – ostromolnak.
Lehetett volna másképp
A hidegháború végének fel kellett volna oldania a kelet-nyugati megosztottságot, állítja a szakértő. Ebben senki nem hitt jobban, mint maga Putyin, aki egykor szívesen csatlakozott volna a Nyugat klubjához. Amikor az ezredfordulón először került hatalomra, eljátszott azzal az ötlettel, hogy Oroszország csatlakozik a NATO-hoz, amely maga is csodával határos módon nem vált elavulttá létjogosultságának, a Szovjetuniónak az eltűnésével. „Mikor hívnak meg bennünket a NATO-ba?" Putyin állítólag 2000-ben megkérdezte a szövetség főtitkárát, George Robertsont. Amikor Robertson elmagyarázta, hogy a klubnak van egy jelentkezési folyamata, Putyin erre legyintett őt: „Nos, mi nem állunk sorba egy csomó olyan országgal, amelyek nem is számítanak".
Abban az időszakban még elképzelhető volt, hogy az Európai Unió egy napon Oroszországot is magában foglalhatja. Putyin első hatalmi éveiben a nyugati politikusok és újságírók pozitívan tekintettek rá.
Putyin másképp képzelte a Nyugatot
Csakhogy Putyin egy nagyon sajátos elképzelést örökölt arról, hogy mi is valójában a „Nyugat". Számára ez Gleb Pavlovszkij, egy korábbi közeli tanácsadója szerint a liberális kapitalista rend szinonimája volt, amelyet a szovjet karikatúra értelmében értett: az oligarchák eltűrését, az állami iparágak privatizálását, kenőpénzek fizetését és elfogadását, az állami kapacitások leépítését és a hatalom megosztásának látszatát jelentette. Putyin úgy vélte, hogy elődei, Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin azért vallottak kudarcot, mert nem értették meg ezt.
Maga Putyin sok tekintetben úgy viselkedett, mint a „Nyugat" hozzáértő pályázója, állítja a szakértő: játékosan csatlakozott a „terrorizmus elleni globális háborúhoz", később megengedte az Egyesült Államoknak, hogy az afganisztáni háborúban az ő bázisait használja, és otthon leverte a „terrorista" lázadást. Putyin hatalomra kerülése óta Moszkvát a költségvetési korrektség példaképévé tette, és állítólag azt az ötletet is számba vette, hogy Oroszországban amerikai típusú kétpártrendszert vezessen be.
Később viszont az olyan tüntetők, mint a Pussy Riot és mások, akik közvetlenül ezt az új és nyilvánvalóan álságos civilizációs elképzelést támadták, gyors megtorlást kaptak.
Putyin fordult, de maradt a civilizációs narratívánál
Putyin későbbi fordulata egy szélesebb körű jelenséget tükrözött, és saját magát egy önálló jogon álló civilizációnak pozicionálta. Ez kezdődött Kínában a 2000-es és végén, ez történt Törökországban is. Recep Tayyip Erdogan elnök vezetésével Törökország is egy Észak-Afrikától Közép-Ázsiáig terjedő neo-oszmán szféra vízióját szorgalmazza, amely egyenesen elutasítja Atatürk török nacionalizmusának korlátozottabb vízióját. A közelmúltban Narendra Modi indiai miniszterelnök újjáélesztette a hindu felsőbbrendűségről szóló elképzeléseket. A civilizációs képzelet felé fordulás mindig hasznos eszközt jelent az uralkodó elitek számára, akik el akarják nyomni a szolidaritás más formáit, legyenek azok osztály-, regionális vagy ökológiai alapúak, és korlátozni akarják a kozmopolitizmus vonzerejét gazdasági elitjük számára.
Ebből pedig úgy tűnik, hogy bármennyire is arról beszélnek, hogy Ukrajna - a csatatéren elszenvedett veszteségek ellenére - megnyerte a PR-háborút, Putyin a konfliktus keretezésének egy másik szintjén máris győzött.
Minél többet hallunk „a Nyugat" elszántságáról, annál inkább úgy tűnik, hogy a liberális nemzetközi rend értékei egy adott nép, egy adott helyen, egy adott nép provinciális elveinek összességét képezik, és azt a fogalmi rendszert, amit maga Putyin is használni akar.
Nem csak Oroszország fizet a szankciókért
Fontos tudni, hogy a világ 10 legnépesebb országa közül csak egy – az Egyesült Államok – támogatja az Oroszország elleni jelentős gazdasági szankciókat.
Indonézia, Nigéria, India és Brazília mind elítélték az orosz inváziót, de úgy tűnik, nem hajlandók követni „a Nyugatot" az általa preferált ellenintézkedésekben. Észak-Afrika és a Közel-Kelet a műtrágyától a búzáig minden alapvető dologban Oroszországra támaszkodik; a közép-ázsiai népesség pedig a hazautalásoktól függ.
Az e gazdasági hálózatokban bekövetkező nagyobb zavarok nem valószínű, hogy enyhítenék az ukrán szenvedést.
Bár figyelemre méltóan hatékonyan éheztették az iraki, iráni és most már az afgán gyerekeket, miközben kielégítették az amerikaiak erkölcsi vágyát is a felsőbbrendűségre, a modern gazdasági szankciók ritkán fékezték meg a rezsimek viselkedését. A lelkesedés hiánya a világon, mondja a szakértő, az, hogy „a Nyugat" gazdasági fegyverét Oroszország ellen használja, azt jelzi, hogy a világ többi része nem csak a szélesebb körű gazdasági károkozás miatt aggódik, hanem a két "civilizáció" közötti konfliktus globális eszkalálódása miatt is, főként hogy a világ nukleáris fegyvereinek túlsúlyán ők osztoznak egymás között.
