<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
5p

Van olyan érv, ami igazolhatóvá teheti ezt is? Jegyzet.

Az irpinyi harcok során egy bőröndökkel menekülő családot ért el az orosz aknatűz. Meghalt az anya, a fia és a lánya is. Kiterülve feküdtek a bőröndjeik mellett. A The New York Times fotóriportere, Lynsey Addario és Andriy Dubchak szabadúszó újságíró lefotózta és lefényképezte a jelenetet. A halottak arca jól felismerhető, csomagjaik mellett fekszenek, fejükön vér folyik. Bár azonosítható arcokat nem szoktak újságok közölni, most mégis megtették, be is járta a világsajtót, mindenki emlékszik a lépcsőn fekvő halott családra.

A Pulitzer díjas fotós, Addario egy podcastben elmondta, hogy eredetileg úgy gondolta, sosem hozzák majd nyilvánosságra ezt a képet. Azért készítette el, hogy dokumentálja azt, ami történik, hogy legyen emlék a szörnyűségről, bár bűnösnek is érezte magát, hiszen egy ilyen fotó nagyon tolakodónak tűnt számára, és ekkor nyilvánvalóan a halottak és a hozzátartozók méltóságára gondolt. Eközben viszont biztos volt abban, hogy az újság képszerkesztősége nem hozza majd nyilvánosságra a képet, hiszen szinte sosem publikálnak fotót felismerhető halottakról.

A képszerkesztőség viszont ezúttal másképp döntött. Arra jutottak, hogy ezt a háborús bűnt mindenkinek látnia kell, és mindenkinek tudnia kell, mi zajlik Irpinyben. Úgy gondolták, ezúttal a tájékoztatás szükségessége felülírja a szokásos szabályokat. Meaghan Looram, képszerkesztő úgy nyilatkozott a döntésről, hogy

„a képen civilek látszódtak, akiket szándékosan célba vettek, ráadásul egy ismert evakuációs útvonalon haladtak. Ez jó eséllyel háborús bűncselekmény“, mondta, „számomra az, ami ott történt, iszonyatos volt. A fotóra, amelyik ezt dokumentálta, egyszerűen szükség volt.”

Csakhogy, ahogy a Neue Zürcher Zeitung kiemelte, ebben az esetben A The New York Times nem teljesített minden szakmai elvárást, mert a publikálás előtt nem azonosították be a halottakat. Ezt maga a fotós is elismerte:

„Miután publikálták a képet, tudni akartam, hogy kik ezek az emberek. Semmit sem tudtunk az életükről. És ez egyszerűen rossz érzés volt”, mondta.

A professzionális eljárás az azonosítás lett volna, a rokonok és barátok tájékoztatása és egy riport készítése a családról. Ez persze nem minden esetben járható út, de a gyors döntésnek meg is lett az eredménye: Szerhij Perebijnisz a Twitteren szerzett tudomást felesége és két gyermeke haláláról. Relatív pozitívnak tekinthető, hogy Perebijnisz végül örült, hogy a kép nyilvánosságot kapott, és mindenki értesülhetett arról, mi zajlik Kijev külvárosában. Érdemes azonban belegondolni: mi mit szólnánk, ha halott rokonainkról készült képek bejárnák a világsajtót? Vajon mindnyájan örülnénk neki? Nem lehet, hogy a gyász mellett félelmetes haragot éreznénk, amiért azt, akit szerettünk, most mindenki holtan nézi? Lehet, hogy másként reagálnánk, mint Perebijnisz.

Szeretnének véget vetni a vérontásnak. Fotó: depositphotosSzeretnének véget vetni a vérontásnak. Fotó: depositphotos

Az irpinyi fotó óta eközben komoly szerkesztőségek jelentetik meg a saját válaszukat arra a kérdésre, hogy milyen körülmények fennállása esetén közölnek képeket halottakról. A válasz minden esetben meggyőzőnek tűnik: a döntés mindig egyedi, és csak attól függ, hogy a tájékoztatás szükségessége felülírja-e a kegyeleti kérdéseket. Vagyis üthet-e akkorát a fotó, hogy felébreszti az olvasókat, megváltoztatja a véleményüket egy kérdésről, vagy végre felhívja valamire a figyelmüket, amire eddig nem voltak hajlandók ránézni? Lehetőleg olyan emberjogi kérdésekre, amely mellett nem lehet elmenni egy képszerkesztő szerint.

Nem új vita ez és nem új érvek.

Nem is ez az első kép, amelynek kapcsán felmerülnek. 2015-ben egy szír kisfiú holtteste járta be a világsajtót, és irányította rá a figyelmet a menekült-kérdésre Európa-szerte. Az európai vezetők egy ideig fel is figyeltek rá, a halott kisfiúból pedig szimbólum lett. A kép közölhetősége akkor is kérdéseket vetett fel, de a hatása tagadhatatlan. Vagy egy korábbi példát említve, bár itt még élőkről van szó, csak éppen teljesen kiszolgáltatottakról: a napalm elől futó vietnámi gyerekek képe 1972-ből, amelyen egy sikító, égett, teljesen meztelen kislány is látszik, Phan Thị Kim Phúc, tömegeket érintett meg. A kislány sorsát teljesen megváltoztatta nem csak a napalm, hanem a fotó is. Szimbólummá vált: mindaz, ami vele történt, nem történhetett volna meg a kép nélkül, sem az, hogy felhasználják később propaganda célokra, és valószínűleg az sem, hogy végül mégis eljut Kanadába, letelepedik és a háborús traumákkal küzdő gyerekeken segít. A fotós vitte kórházba, ott pedig csodával határos módon kezdett meggyógyulni. A kép még Nixonhoz is eljutott, aki állítólag eleinte nem hitte el, hogy ez valódi, a kislányt pedig mindenki látta – teljesen meztelenül. Jó volt vagy nem, hogy elkészült a fotó? 

Jézus-szobrot mentenek egy lvivi templomból. Fotó: TwitterJézus-szobrot mentenek egy lvivi templomból. Fotó: Twitter

Kinek lesz végül igaza?

Sajnos az az érv, hogy a képek közlése maradéktalanul igazolható, sosem fogja megállni a helyét, még akkor sem, ha a rajtuk szereplők vagy azok rokonai esetleg később jóváhagyásukat adják. Ahogy egyébként az sem igaz, hogy semmi sem szól a fotók mellett, hiszen látjuk a hihetetlen hatást, amit kiváltanak, ahogy mellesleg azt is tudjuk, hogy bár egy haldokló anya vagy kisgyerek képe az igazság egyszeregye, ez azért sosincs így sajnos.

Hogy az ő haláluk rossz, és nem szabadna megtörténnie, az világos.

Hogy mik vezettek oda, mik a körülmények, az mégis elkerülhetetlen, és nem mindig olyan egyszerűen megfejthető kérdés, mint amennyire erős az első érzelmi reakciónk. Bár utáljuk a kettősséget a legtöbb esetben, a háborús képeken szereplő, felismerhető halottakkal és a védtelen gyerekekkel kapcsolatban mégis úgy tűnik, hogy a róluk készült fotó közlése lehet szükséges, és szólhat több érv mellette, mint ellene, de azért a megjelenésük soha nem lesz morálisan teljességgel „tiszta ügy”.

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.