Nem ért meglepetés Erasmus-ügyben. Csak azt kaptam Navracsics Tibortól, amit idestova már négy plusz tizenhárom éve megszokhattunk a Fidesz dominálta kormánytól: mindent a saját sikereként értékelni – még a vereséget is. Hogy most ez utóbbiról van-e szó, az ma még nem látható.
Most még csak azt rögzíthetjük, az ötödik Orbán-kormány területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős tárca nélküli minisztere újságírókkal azt közölte, az Európai Bizottsággal (EB) való tárgyalásán gyakorlatilag öt perc alatt elérte, hogy egyrészt a magyar felsőoktatási hallgatók továbbra is részesüljenek az Erasmus+ program ösztöndíjaiból, másrészt a kutatás-fejlesztésben és innovációban érdekelt cégek részt vehessenek a Horizont Európa nevű projektben.
Idézzük csak fel szöveghűen, mit mondott még két hete Orbán Viktor a mikrofonállványt tartó „riporternek” annak kapcsán, hogy az EB jogállamisági aggályok miatt – nevezetesen, hogy erős a hazai egyetemek felett a politikai kontroll, nem biztosított a függetlenségük – felfüggeszti az Erasmus-programot:
„amiket felhoznak a felsőoktatási rendszerrel kapcsolatban, az szamárság. Az, hogy politikusok ülnek az egyetemi kuratóriumokban, máshol is így van”.
A miniszterelnök verdiktjére aztán beindult a kormányhű média, villámgyorsan hozták a példákat arra, hogy az Európai Unió más országaiban – közöttük is kiemelten az Orbán-kormány számára ma már ördögnek számító Németországban – hétköznapi gyakorlat, hogy a felsőoktatási intézmények felügyeleti tanácsaiban és kuratóriumaiban politikusok, miniszterek, sőt még az Európai Parlament képviselői is szerepelnek.
Zárójeles megjegyzés: ha így van – márpedig felteszem, csak akkor írnak le ilyet, ha az fedi a valóságot, annak az ellenkezője ugyanis könnyedén kideríthető –, akkor az ugyanúgy nem helyes, mint a magyar módi. Függetlenül attól, hogy ugyanolyan befolyásuk van-e ezeknek a politikusoknak, mint az Orbán-kormány prominenseinek, köztük éppen az Erasmus-ügyben tárgyaló Navracsicsnak.
Mindenesetre azért a kormányzat ebből az ügyből is megpróbált annyi politikai tőkét kovácsolni, amennyit csak lehet. Azaz elvakult hívei között az elmúlt években módszeresen kiépített Brüsszel-ellenességre alapozva elkezdte sulykolni, hogy ha végül elesik az ország az Erasmus-pénzektől, a diákok akkor sem szenvednek hátrányt, a költségvetés majd kipótolja az ösztöndíjakat. Ahogy Orbán mondta a fentebb már idézett „interjúban”:
Boldogulunk nélkülük is, persze jó lenne velük is.
Még jó, hogy jó lenne velük – volt az első gondolatom –, hiszen a központi büdzsé mostani állapotában aligha lehetne ehhez újabb sarcok (további extraprofitadók?) nélkül forrást előteremteni.
Persze már akkor zavart az, miért pont a diákok ihatják meg a levét annak, hogy a kormányuk olyan, amilyen politikát folytat. Magyarul, modellváltás címén az egész felsőoktatást az ellenőrzése alatt akarja tartani, ami demokráciában tűrhetetlen. Emiatt egy enyhe pillanatomban még én is túlzottnak tartottam Brüsszel reakcióját. Ám ez az érzés gyorsan elillant, hiszen, ha így közelítjük meg azokat a jogállamisági aggályokat, amelyek most sajnos Magyarországon léteznek és amelyek miatt nem jutunk hozzá a kedvező uniós forrásokhoz – közte a helyreállítási alap hitelrészéhez, amelyet korábbi álláspontját szempillantás alatt megváltoztatva Orbán már nagyon is felvenne –, akkor semmi nem változik. Akkor csak az történik, amit éppen a kormány akar.
Pont ezért vagyok gondban a most megszületett eredménnyel is. Bár Navracsics a becsszavát adta, hogy ő és kormánytag-társaik távoznak az egyetemi alapítványok kuratóriumaiból, az alapprobléma továbbra is megmarad.
A modellváltóként eladott felsőoktatási „reform” – foroghat a sírjában az e fogalomhoz köthető kort meghonosított Széchenyi, Kossuth, Deák, Wesselényi – nem törlődik el, így továbbra is megmarad a politikai kontroll, csupán annyi változik, hogy nem közvetlenül, hanem közvetve, kormányhoz hű személyeken keresztül.
Az efeletti megkönnyebbülés érződhetett Navracsicson, aki feltűnően készségesen közölte, hogy egyrészt két nem túl bonyolult jogszabály-módosításról van szó – márpedig azok rapid megvalósításában kétségtelenül bajnok az Orbán-kormány –, másrészt abban, hogy a miniszter azt mondta, „ha kell, hetente kijövök Brüsszelbe, de most úgy látom, a további akadályok elhárultak”.
Mindenesetre a mostani paktumot azért is nehéz az egyik vagy a másik fél sikereként értékelni, mert nem tudjuk, vajon Orbánék mostani visszakozása már annak az első megnyilvánulási formája-e, hogy a kormány más, nagyobb fajsúlyú kérdésekben is engedni fog. Elvileg engednie kellene, hiszen ellenkező esetben az EU-források elnyeréséhez vezető jogállamisági mechanizmusban „lefektetett” 27 mérföldkő nem lenne más egy jól hangzó szlogennél – ami ugye a két fél közül éppen nem Brüsszel sajátja.
Meglehet, már a további potenciális politikai veszteségek jártak Orbán fejében, amikor a most péntek reggeli Kossuth rádiós beszédében csak egy témáról nem ejtett szót: az Erasmus-ügyről.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
