Kormányváltások után az egyik legneuralgikusabb pont a jegybankelnök személye. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kormányfők szoktak javaslatot tenni arra, ki vezesse a monetáris hatóságot – nagy hirtelenjében nem is tudok olyan országról, ahol ez ne így lenne.
A feszültséget az szokta okozni, hogy a miniszterelnökök (vagy például az Egyesült Államokban e tisztet betöltő elnök) és a jegybankelnökök mandátumai általában nem fedik egymást. Így az új kormányfőnek óhatatlanul rövidebb-hosszabb ideig együtt kell dolgoznia az elődje által jelölt személlyel. Míg azonban ez a fejlett demokráciákban nem annyira probléma, nálunk nagyon is az – igaz, mi „csak” három és fél évtizede gyakoroljuk ezt a jogállamiság dolgot (s mint tapasztaljuk, bőven van még mit tenni e téren).
Az 1990 márciusától íródó legújabbkori történelmünkben mindössze egyszer fordult elő, hogy a kormány és a jegybankelnök politikai hovatartozása azonos volt. Pont most. Más kérdés, hogy az Orbán-kormányok folyamatos regnálásának immár közel tizenöt évet felölelő összideje okán ez nem nagy kunszt.
Azt megelőzően – pártállástól függetlenül – valamennyi kormányunk megbukott a jegybanki függetlenség tiszteletben tartása nevű tantárgyból. Valaki csúnyán, valaki csak éppenhogy.
Az teljesen természetes, hogy a rendszerváltás után a még az „átkosban” kinevezett Bartha Ferencnek mennie kellett – akkor még kvázi kormánytag volt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke, államtitkári pozícióban (!), így fel se merült a jegybanki függetlenség.
A rendszerváltás utáni utódját, Surányi Györgyöt azonban kevesebb mint másfél év múltán csúnyán kiebrudalta az Antall-kormány, paradox módon pont a jegybanki függetlenséget biztosítani hivatott új törvény adta lehetőséggel élve. De utódja, az ipari és kereskedelmi tárca éléről érkező Bod Péter Ákos sem járt jobban. Lapcsoportunk, a Klasszis Média állandó szerzőjének csak három év jutott a hatéves mandátumból, hogy aztán a lemondását követő, a mai napig példátlan, két és fél hónapos interregnum után az Antall-, majd Boross-kabinetet leváltott szocialista-szabaddemokrata kormány „visszahelyezze” Surányit.
Attól kezdve ha valamiben, hát abban legalább Magyarország elkezdett hasonlítani egy működő demokráciához, hogy idő előtt már egyetlen jegybankelnök sem távozott, mindegyikük kitöltötte a hatéves mandátumát. Más kérdés, hogy ez csak rajtuk múlt, hiszen az MNB első emberét még nálunk is szinte lehetetlen elmozdítani. Bár kétségtelenül voltak erre irányuló – szerencsére csak gondolat- – kísérletek, a pénzügyi felügyelet MNB-ből való ki- vagy éppen bepakolására apellálva, e szervezeti változás ugyanis ugyanúgy jogalapot teremthetett volna az elnökcserére, mint a már említett 1991 végi esetnél.
A legutóbbi ilyen akció éppen akkor fogant meg egyesek fejében, amikor a legkevésbé gondoltuk volna. Azt követően, hogy Matolcsy György kiesett az Orbán Viktor kedvenc közgazdásza tisztéből, átadva helyét az általa – nyilvánosan tett megfogalmazásában – az MNB-alelnöki székből kiebrudalt Nagy Mártonnak. Ezért kezdte el bírálni az Orbán-kormányt, amely 2010 és 2012 között őt is nemzetgazdasági miniszterként alkalmazta. Méghozzá olyan keménységgel, ami a ma már csak óellenzéki képviselőknek is a becsületére vált volna.
Az első ilyen kirohanásra már szinte napra pontosan két éve került sor. Azóta lehet tudni, hogy Matolcsynak kicsengettek. S nemcsak azért, mert a jegybanktörvény szerint eleve csak két ciklusig lehet valaki MNB-elnök, hiszen a Fidesz rapid jogalkotási gyakorlatát ismerve, egy fél délután alatt módosíthatták volna azt háromra – állítólag ezt maga Matolcsy is forszírozta. Ám ha volt is ilyen, az a már említett kormánykritikája után lekerült a napirendről. Helyette néhány hétig ennek az ellenkezője foglalkoztatott egyeseket. Nevezetesen, hogy a pénzügyi felügyelet MNB-ből való kiszedése miatt jogalapot teremtene egy új elnök megválasztására.
Végül ettől elálltak a „füstös szobákban” agyalók, így 2025. március 3-áig marad Matolcsy.
S most már az is hivatalossá vált, ami gyakorlatilag már jó ideje biztosra vehető, hogy Varga Mihály lesz az utódja – jelentette be Orbán Viktor, szokatlanul korán.
Hogy mennyire lesz független jegybankelnök Orbán egyik leghűségesebb embere, az 1988 decemberétől Fidesz-tag, egy év megszakítással közel két évtizeden át, 1994 és 2013 között párt-alelnök Varga, arra nem vennék mérget.
Mindenesetre személyével talán van esély arra, hogy egy esetleges kormányváltást követően megváltozzon a kormányfők és jegybankelnökök közötti áldatlan magyar módi. Jobban mondva, a rendszerváltás óta először demokratikus sémát vehet fel. Már amennyiben a 2026 tavaszán esedékes választásokon a Tisza Párt kiütné a nyeregből a Fideszt.
Fotó: Facebook
Bár Magyar Péter augusztusban még Varga lemondását követelte az egészségügyben feltárt szabálytalanságok és az ágazat tönkretétele miatt – Pintér Sándor belügyminiszterrel egyetemben –, a vogelevelines, magyarwatergate-botrányos sajtótájékoztatóján már száznyolcvan fokos fordulattal arra kérte a párost, hogy álljanak ki és leplezzék le a kormányt. Varga például mondja el, miként tették tönkre a költségvetést és lopták szét a hazájukat.
„Miniszter urak, a hazájuk számít önökre” – Magyar ezen kinyilatkoztatása aligha értelmezhető másként, mint hogy a Tisza Párt vezére maximálisan egyetért Varga jegybankelnökké avanzsálásával.
Aztán, hogy ez így is marad, az még a nem is annyira közeli jövő zenéje.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
