"Egy időben megutáltam a reklámvilágot, és azt is, hogy ebben dolgoztam"
Akkor nem is funkcionált hagyományos értelemben főnökként?
- Az Akciónál úgymond kreatív igazgató voltam, de nem voltam egy kemény főnök. Volt bennem tisztelet a kollegáim iránt, hagytam őket kibontakozni. Tulajdonosként ez könnyebben ment, hagytam az egomat néha duzzogni, ha nem az én koncepcióm volt a legjobb, hiszen elsődleges szemponttá az vált, hogy jól működjön a cég, nem pedig az, hogy mindig én guríthassam a legnagyobbat.
Tény, hogy nem vagyok klasszikus főnök típus, de tudtam energizálni a munkatársaimat. Ha pedig valaki nem csinált meg valamit, elég jól, inkább leültem, és megcsináltam helyette. Ha pedig nagy ritkán ki kellett rúgni valakit, hetekig lelki beteg voltam.
- Ezért nem csinálja már?
- Megváltozott a reklámszakmával kapcsolatos viszonyom. Volt egy időszak, amikor megutáltam a reklámokat, és azt is, hogy én ebben a világban dolgoztam évekig.
- Utóbbit miért?
- A kilencvenes években még úgy éreztem, hogy a reklám lehet egyfajta önkifejező eszköz, izgalmas játék, újszerű ötletekkel. Számos remek kampányt is megalkottunk, ezekben rengeteg inspiratív, szabad játék lehetett. Aztán az idő múlásával a szakma egyre tudományosabbnak kezdte tartani magát, és az agyonszabályozott kutatási rendszerek túlértékelése elkezdte kiölni mindazt , amire egyébként leginkább vágynak a megrendelők: a kreativitást. A globális piac része lettünk, kényszerűségből is eltanultunk fontos technikákat, de közben mintha elvesztettük volna a sajátos kultúránk jellegzetes értékeit, és még a jókedvünk is odavan.
Lehet, hogy mostanra működik úgy a reklám biznisz, ahogy máshol eleve működött, de mintha a pezsgés elmúlt volna belőle. Kevés az átütően erős hirdetés, aminek oka lehet az is, hogy a magyar társadalom alapvetően a biztonság értékét helyezi előtérbe, a kreatív értékeket pedig csak elvben vagy úgy sem díjazza.
- Ez nem pénzkérdés?
- Részben csak. Inkább kultúra és hagyományok kérdése.
- Sikerült ezt a saját ügyfeleikkel megértetni, vagy volt, amikor Ön is úgy táncolt, ahogy az ügyfél fütyült, elvektől függetlenül.
- Sokáig sikerült. Talán könnyebb helyzetem volt azáltal, hogy más tevékenységeim sikerei és a médiaszerepléseim nagyobb látszólagos hitelt biztosítottak nekem, mint más kollégáimnak. De többször előfordult, hogy elköszöntünk egy-egy ügyféltől, amikor úgy éreztük, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Tulajdonosként nyilván egyszerűbb volt ezt megtenni.
- Ma milyen a viszonya a reklámszakmával?
- Nem veszek részt a napi agyrohamokban, stratégiai tanácsokat adok a cégnek, ha kell, és kiléptem a szakma tekeréséből. Amit húsz év alatt itthon kipróbálhattam jó kedvvel, bőséggel, azt köszönöm szépen, megkaptam. Másféle működésre álltam át, és végül is hálás lehetek a szakmában eltöltött éveknek. Lehetővé teszik, hogy tapasztalataim és kapcsolataim segítségével saját kommunikációs termékeimmel foglalkozzak, és ezek az általam fontosnak tartott értékeket, tartalmakat hordozzák.
Van végre magánéletem, új musicalt írok, foglalkozom a játékfilm ötletemmel, az előbb említett ARC-cal, Médiaunióval, és szervezzük a 2009-es Nemzeti Vágtát. A Vágta is részben reklámszakmai tapasztalat eredménye, hiszen érzékelhető volt az utóbbi években, hogy a nagy márkák a hagyományos ATL megjelenések mellett az élménymarketing új formáit keresik, és bíztam benne, hogy a Vágta országos rendezvénye megtalálja a maga partnereit, így is lett: elsősorban a Raiffeisen Bankkal.
- A Nemzeti Vágtát hogy értékeli? Hosszú a tanulságlista?
Hosszú, de szerencsére minden gyermekbetegsége levethető. Összességében pedig sikernek értékelem mind szakmai, mind emberi szempontból. Sok mindent bebizonyított, de a leglényegesebb talán az, hogy kivitelezhetetlennek tűnő terveket is meg lehet valósítani Magyarországon, ahol a gyanakvás, a kételkedés, és az irigység gyakran aláássa az életünket. Engem hosszú évek alatt sok mindenről próbáltak lebeszélni, és ha hallgattam volna a rutin és kishitűség megnyilvánulásaira, sok sikeres projektem nem valósult volna meg.
Pedig milyen rizikója van annak, ha valami nem sikerül? Legfeljebb hoz egy kis anyagi bukást, némi presztízsveszteséget, néhány baromságot főcímre hoznak a lapok, de ennél ezerszer nagyobb veszteség, ha az ember meg sem próbálja létrehozni azt, ami izgatja, és öreg korában az életet csak elszalasztott lehetőségek szánalmas sorozatának látja majd. Rengeteg támadás is érte a Vágtát - még inkább a személyemet, hiszen a rendezvényen nehéz volt fogást találni - , ebből is sejtem, hogy sikeres volt.
- A támadások, melyek ezzel és mással kapcsolatban is érték, nem veszik el a kedvét?
- Néha elkedvetlenítenek, de már hozzászoktam, hogy feltűnő dolgaimmal helyenként megosztom az amúgy is szétzilált közvéleményt – mellékhatásként fogom fel. Megszoktam, bár nem tartom elfogadhatónak, hogy nincs objektív értékelése itthon szinte semminek, klikkek és kultúrköröcskék csörtéi zajlanak, nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani a kisszerű és átlátszó támadásoknak.
Egy bizonyos hatóerő felett nagyobb ellenállásba ütközik az ember, de ez valószínűleg a világ más pontjain is így van.
- Ha lesz gyereke, milyen alapértékeket szeretne átadni neki? Vagy azért, mert kimaradtak az Ön életéből, vagy azért, mert fontosak voltak?
- Szeretném, ha megtalálná majd a harmóniát a saját életében, az alkotó élet szabad formáit, és remélem, hogy egy toleránsabb, jobb kedvű ország vár majd rá.
Gábor Fanni
