Milyen az élet a McCann nélkül?
Az elmúlt három hétben nyolc egykori vagy jelenlegi McCannes kollégával "futottam össze". Ez jól jelzi az átmeneti állapotot, no meg azt, hogy eljöttem, de nem váltam el a cégtől.
Miért és hogyan lett vége ennek a húsz éves pályafutásnak?
Alapvetően tervszerűen alakultak a dolgok. 1988 tavaszán kaptam meg azt a feladatot, hogy hozzam létre a régió első nemzetközi reklámügynökségét. Úgy gondoltam, hogy 2008 tavasza, azaz a 20. születésnap jó alkalom a megfelelő időzítésű váltásra. Ennek tervezését 2007 elején kezdtük meg. Hosszú keresési folyamat legvégén, tavaly nyáron csatlakozott hozzánk Záprel Zsolt, akinek márciusban átadtam a stafétabotot. Addig - körülbelül háromnegyed évig - ketten vezettük a céget.
Ez nem lepte meg a dolgozókat? Nem kérdezősködtek?
Vannak, akik azt vallják, hogy a dolgozókat megzavarja, ha túl korán értesülnek még csupán tervszinten meglévő személyi változásokról. Én viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy azon közvetlen kollégáim, akikkel szorosan együtt dolgozunk, egyszercsak pletyka szinten értesüljenek a várható eseményekről. Ezért én már az első pillanatban megosztottam az információkat a vezetőkkel. Nem meglepő és nem baj, hogy onnan igen gyorsan tovagyűrűztek a hírek.
Figyelnek még egy éppen csomagoló vezetőre?
Akkor már nem rám kellett, hogy figyeljenek a napi ügyekben, ugyanis Zsolttal már a kezdetekkor megosztottuk a feladatokat. A stratégiai ügyek hozzám, a napi teendők hozzá tartoztak. Elég gyorsan alkalmazkodtak a kollégák az új helyzethez, mi pedig - és ez igen fontos- általuk is érezhető harmóniában dolgoztunk.
Értem, hogy húsz év sok, és kerek évforduló, de mi volt a pont, ami megalapozta a végleges döntést?
Az első lélektani pillanat volt, amikor egy ausztráliai utazást háromszor kellett átszerveznem, nem kevés munkával, (szállás öt városban, repülőutak, stb.) mert a partnerünk háromszor variálta át egy prezentáció dátumát.
Mérföldkő volt az is, amikor megkaptam első Blackberrymet. Amikor az ember Európán kívüli elfoglaltsága során már éjjel is úgy érzi, hogy alvását az ügynökség nyitva tartásához kell igazítania, akkor már jogosnak tűnik a lazítási igény.
Nem tett jót az sem, amikor egy stratégiai (!) témájú versenyprezentáció után nem a cég marketingese, nem a kommunikációs szakember, hanem a beszerzési felelős jelezte kollégáimnak, hogy "nem volt jó a stratégiátok". Napjainkban három forint megtakarítás sok cég számára többet ér, mint a minőségi szolgáltatás.
Szóval jó volt, nagyon, szerettem csinálni, de ideje váltani.
Olyan búcsút kapott, amilyenre vágyott?
Igen. Nagyon jól estek a kollegák levelei. Az is szép gesztus volt, hogy az európai menedzsertalálkozót a búcsúztatásom miatt tartották Budapesten. Ezen kívül lesz még idén néhány rendezvény, ahol biztos szóba kerülök.
Visszakanyarodva a húsz év elejére, miért pont Önt választották ki a McCann vezetésére, amikor semmi köze nem volt akkoriban a reklámozáshoz?
Igaz a reklámokhoz nem értettem, de beszéltem három nyelven, és újságot írtam, ami szintén a kommunikációnak egy válfaja. Három körös felvételi volt, az utolsó körben ketten maradtunk. Én őszintén megmondtam a tulajdonosoknak, hogy nem értek a reklámhoz, de nagyon érdekel az amerikai menedzsment-kultúra. Ők pedig egy "szűz" reklámszakembert akartak, akit ők képezhetnek ki.
A kiképzés első napja Bécsben volt, majd Londonban. A londoni képzés után óriási beruházásra szántam el magam: nyolc széket vettem az irodába, reménykedve abban, hogy egyszer talán még azt is megéljük, hogy nyolcan leszünk. Amire büszke vagyok, hogy néhány évvel később már én tartottam előadást Bécsben a magyar McCann sikereiről, és azok voltak kíváncsiak a tanácsaimra, akik egykor engem tanítottak.
Mi az, ami a mai napig hasznosítható az ott tanultakból?
Hát, rengeteg minden megváltozott azóta, új módszerek vannak, új technikák, a fogyasztói attitűd is megváltozott már, de az ember által képviselt alapértékek nem. A tisztelet, a bizalom mind a munkatársak, mind az ügyfelek felé meg kell, hogy legyen. Ami pedig a szakmát illeti a "not to sell, but to help" elvet kell az ügyfél felé érzékeltetni most, húsz évvel később is.
Ön számára mi a húsz év néhány mondatban is megfogalmazható tanulsága?
Minél magasabb poszton van valaki, annál kiszolgáltatottabb. És ezt fel kell tudni ismerni. Egy asszisztens sokkal több mindent megengedhet magának, legfeljebb, ha nem tetszik neki a helyzet, kilép, vagy elküldik. Egy vezető nem tud kilépni, vagy éppen mindenkit lecserélni. Egy jó vezető olyan, mint egy játékosedző: előkészíti a gólhelyzetet, vagy lábat gyúr, ha kell.
Mely területen gondolja magát a legnagyobb szakértőnek ennyi idő után?
Semmire sem mondhatom, hogy guru lennék. Én elsősorban a team építésben vagyok jó, abban, hogy megtaláljam a legjobb embereket, és motiváljam őket. De ha mégis kell egy szakterületet mondani, akkor azt hiszem a PR-ban vagyok jó, újságírói múltamnak is köszönhetően. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy kommunikáljam az ügynökség és a munkatársak sikereit, elvállaltam az MaKSz elnökségét, zsűritagságokat, stb, ezáltal is ismertséget hozva a cégemnek.
Nehéz régi csapatát kívülről nézni?
A szerelést leadtam, de a zászló megmaradt. A cég - érthetően - nekem továbbra is a "mi", és nem az "ők" kategóriába tartozik. Hasonlóan érzek azon ex-mccannes kollégák iránt, akik nálunk kezdték a pályafutásukat, ma pedig máshol vannak igen megbecsült pozícióban.
Elmenetelük siker vagy kudarc?
Mi - első nemzetközi ügynökségként - "reklámbölcsiként" is működtünk. Természetes, hogy a "felnőtt gyerekek" egész sora máshol is kamatoztatta, kamatoztatja tudását. Ez nekem óriási öröm, büszkeség.
Bevallom őszintén, ahogy hallgatom, arra gondoltam, hogy Ön biztosan nem a keménykezű vezetők sorába tartozik.
Jól látja. Én inkább emberként, nem főnökként közeledtem kollégáimhoz. Ez egyrészt bevált, másrészt jóleső érzéssel töltött el engem és talán munkatársaimat is. Az más kérdés, hogy az alkalmankénti, következetes szigor segíti a munkát. Fegyelmezni lehet és nagyon sokszor kell. Ez azonban nem tévesztendő össze a dolgozónak emberi mivoltában történő megbántásával.
Gondolatainak hány százalékát teszi ki napjaiban a húsz év értékelése?
Nem túl sokat, de azért alkalmanként elgondolkodom a történteken, elsősorban az elkövetett hibákon. Például azon, hogy a piacbeszűkülés nyomán aktuálissá vált létszámleépítés során, hogy Önt idézzem, nem voltam elég keménykezű.
Saját tervek?
Bőven vannak. Coachinggal, tréninggel foglalkozó céget alapítottam, könyvet írok a rendszerváltás humoros, de a kort jól bemutató - részben személyes - történeteiről, ismét előtérbe kerül a harci művészetekkel kapcsolatos "írói" munkásságom. No és az sem mellékes, hogy több időm lesz focizni, teniszezni. Küzdőszellemre, empátiára, a közös siker élvezetére ott is mód és szükség van!
Gábor Fanni
