A nyugati kultúrákban a mohóság és a profitéhség vakító ereje, valamint a liberális piacgazdaságba vetett korlátlan hit vezetett a mostani gazdasági világválság fundamentumaihoz, miközben annak gyorsuló elmélyülésében ötven százalékban a félelem, tehát egy pszichés tényező játszotta a főszerepet.
Mindeközben idehaza egy széles körben képviselt álláspont, hogy az államháztartás egyensúlyi állapota, valamint a növekedés költségvetési megszorítások és reformok nélkül is helyreállítható. Az is általánosan elfogadott nézet, hogy adó- és járulékfizetés nélkül is lehet autóutat építeni, vasutat és metrót működtetni, közvilágítást biztosítani, államadósságot törleszteni, valamint rendőrséget, honvédséget, önkormányzatokat, nyugdíjrendszert, ingyenes egészségügyet és oktatást fenntartani.
Szalay-Berzeviczy Attila szerint a válság éppen azért sújtja Magyarországot a legjobban, mert ezek a téves nézetek nem annyira a közgazdasági ismeretek hiányára, mint sokkal inkább egy beteg társadalom beteg értékrendjére vezethetők vissza, amely ráadásul még egy ön- és helyzetértékelési zavarral is párosul.
Mindig másra mutogatunk
A volt tőzsdeelnök úgy véli: önértékelésünk alapvető jellemzője, hogy más szemében a szálkát is, míg sajátunkban a gerendát sem vesszük észre. Országunk tartós és folyamatos hanyatlásáért még soha senki sem vállalt felelősséget; a politikusok egymásra mutogatnak, pedig már mindenki ült a kormánykerék mögött. A választók a politikusokra mutogatnak, holott azok mindig csak azt tették, amit a választók döntő többsége hallani és látni szeretett volna. Ráadásul politikusaink nem lehetnek se jobbak, se rosszabbak, se erkölcsösebbek, se adó- és törvénytisztelőbbek, mint az a társadalom, amelyből kiválasztódtak és amelyben szocializálódtak.
Hajlamosak vagyunk a jelenünkért történelmünket is hibáztatni, pedig hát saját történelmünket többnyire saját döntéseinkkel sikerült olyan szomorúvá tenni, amilyen az lett. Ám szláv szomszédainkhoz fűződő, gyakran nem túl rózsás viszonyunk miatt is inkább szeretjük kizárólag a másik felet hibáztatni - pedig tettünk érte eleget a történelem folyamán, hogy a viszony terhelt legyen.
Az egyik kézzel kérünk, a másikkal lopunk
De ahogy mindig, mindent inkább másokra fogunk, ugyanúgy szeretjük a fordulatot mások kárára és terhére elérni, élvezni. Ennek a hozzáállásnak a legjobb megtestesítője talán a tavaly márciusi referendum volt. Miközben az ország lakosságának háromnegyede nem fizet nyugdíj- és egészségügyi járulékot, miközben szolidaritást és nemzeti kockázatközösséget követel hangosan, aközben a szavazók közel nyolcvan százaléka még a 300 forintos vizitdíjra is nemet mondott. Mivel a reformokat csak addig szeretik ebben az országban, amíg az mást érint, így Kennedy-elnök híres kijelentése - "Ne azt nézd, hogy az ország mit tehet érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országért!" - kevés helyen bír több jelentéssel, mint nálunk, fejtette ki Szalay-Berzeviczy Attila.
Értékrendi problémáinkról azonban semmi sem árulkodik jobban, mint a korrupció magas szintje és a látványosan gyenge adófizetői morál. Pedig mindkét jelenséggel saját államunkat és országunkat károsítjuk meg és tesszük gyengébbé. De itt említendő meg az is, hogy a magyar társadalom az öngondoskodás helyett inkább a gondoskodó államot, a modern befektetési eszközök helyett a párnába rejtett készpénzt, az egészséges élet helyett a gyógyszereket, az újság és a könyvek helyett pedig a tévét szereti.
Mindenesetre értékelési és értékválságunkat már papíron is kimutatták. A World Values Survey által készített felmérés szerint ugyanis annak ellenére, hogy mi szeretjük magunkat a nyugati kultúrákhoz sorolni, vallott értékeink alapján nemhogy oda, de még a cseh és lengyel csoportba sem tartozunk. A magyar társadalom értékrendjében sokkal inkább a balkáni népekhez és a volt szovjet tagköztársaságok lakóiéhoz konvergál, hívta fel a figyelmet a tanulmány megállapításaira a BÉT volt elnöke.
Elveszett az önálló magyar vállalati szektor
Magyarország történelme során sok sebet szerzett, de - Trianont leszámítva - azok többé-kevésbé begyógyultak az idő múlásával. A szocializmus 42 évének azonban sikerült egy olyan súlyosan maradandó károsodást okoznia, amit már soha nem leszünk képesek kiheverni. Ez az önálló magyar vállalati szektor elvesztése, valamint a világhírnévre szert tevő magyar gyáralapító és ipartelepítő dinasztiák tönkretétele, jelentette ki Szalay-Berzeviczy Attila.
A magyar vállalatok egy piacellenes közegben fejlődve, majd teljesen meggyengülve, egy súlyos válsággal küzdő nemzetgazdaságból érkeztek a rendszerváltás biztosította piacgazdaságba. Az államadósság csúcsokat döngetett, az ország egy megállíthatatlanul felfelé kúszó inflációs spirálba került, miközben az ipari kapacitások drasztikus modernizálásra vártak az ehhez szükséges belföldi tőke hiánya mellett.
A Németh-kormánynak mindenáron növelnie kellett az ország valutabevételeit, hogy elkerülje a fizetésképtelenség állapotát, valamint megállítsa az ország eladósodását. Ilyen körülmények között kezdődött meg az a kétségbeesett és kapkodó privatizációs korszak, amelyben az akkori döntéshozók kényszerpályán mozogva voltak kénytelenek különösebb mérlegelés nélkül kiárusítani legkapósabb vállalatainkat.
Már nem itthon hozzák a döntéseket
Noha a parlament által 1990 februárjában elfogadott törvény alapján június 21-én megnyitotta kapuját a BÉT, a kormány elsősorban a költségvetés bevételeinek növelésére koncentrált, és nem mérlegelt egyéb nemzetgazdasági célkitűzéseket. Így nem gondolkodott azon, hogyan is nézzen ki hosszú távon Magyarország vállalati szektorának szerkezete. Ezért pénzintézeteink, nagyvállalataink, kereskedelmi láncaink és országos energiaszolgáltatóink a privatizáció végére döntő többségében külföldi stratégiai kézbe kerültek.
Ezek a cégek új tulajdonosaiknak köszönhetően ma jól működnek, nyereségesek, és húzzák az ország GDP-jét, bármennyire a fékre lépett is gazdaságpolitikájával - az elmúlt 17 évben többször is - a mindenkori kormány. Azonban mindennek köszönhetően - kevés kivételtől eltekintve - mára szinte alig maradt vállalat, amelynek legfontosabb döntéseit itt Magyarországon, magyar menedzsment hozná meg, figyelmeztetett Szalay-Berzeviczy Attila.
Mivel ez a folyamat sajnos még mindig nem ért a végére, a hazai gazdaság növekedése egyre kiszolgáltatottabb, mert egyre jelentősebb részben a külföldi tulajdonosok piaci magatartásától függ. Az elmúlt 57 év így elvágta a lehetőséget attól, hogy a szintén erőforrásokban szegény, kisméretű Svájc vagy Ausztria pályájára álljunk, ahol a tőzsdén keresztül olyan önálló, világhírű vállalatbirodalmak nőttek naggyá, mint az UBS, a Credit Suisse, a Nestlé, a Novartis, az Erste, a Wienerberger, az Uniqa vagy a RedBull.
Amink még maradt: Mol, OTP, Richter
A magyar vállalati flottánk ma már csak három olyan, a tőzsdén keresztül privatizált vállalatból (Mol, OTP Bank, Richter Gedeon) tevődik össze, amely még mindig magyar menedzsment irányítása alatt és helyi központtal működik.
A volt tőzsdeelnök szerint ez nagyon kevés figyelembe véve azt, hogy az erőforrások újraelosztásáért folyó harmadik világháborút - melynek rendkívül fontos csatája a mostani gazdasági világválság - ma már nem reguláris hadseregekkel, hanem vállalati armadákkal vívják. Már pedig mi ismét a szovjet Vörös Hadsereg útjában vagyunk, amelynek legújabb neve: Gazprom.
Varga M István
Menedzsment Fórum
