A cikk eredetileg a G7-en jelent meg.
Az acéliparban például a kormány eredetileg az ózdinál sokkal nagyobb dunaújvárosi acélművet akarta megvásárolni az ukrán-orosz tulajdonosától, amely azonban nem adta el. Az energetikában pedig az E.On és az Elmű/Émász német tulajdonosa döntött úgy, hogy a korábbi tervekkel szemben inkább mégsem válik meg magyarországi áramszolgáltató érdekeltségeitől.
Pedig ha valahol, az energetikában igazán nem sajnálta a pénzt a kormány 2010 után a vásárlásokra. A Mol ötödének megszerzése közel 600 milliárd forintba került, ezzel ez a legtöbbe kerülő állami vétel. Ezen a nem kis áron sikerült elejét venni a legnagyobb magyar céggel szembeni további ellenséges felvásárlási kísérleteknek, és megszüntetni az orosz-magyar összeborulás egyik akadályát.* És természetesen ez tette lehetővé, hogy az állam 10 százalékos Mol-részvénycsomagot adjon a Budapesti Corvinus Egyetemet a jövőben fenntartó alapítványnak.
Emellett a gázszektorban haladt előre igazán az állam térfoglalása. A már a második Orbán-kormány idején megvásárolt Főgázból lett az NKM (Nemzeti Közművek) Földgázszolgáltató, amely ma már minden hazai háztartás számára biztosítja a gázellátást. A legutóbbi nagyszabású, 2017 októberében bejelentett energetikai vásárlás is a gázszektort érintette, az üzlet tárgya pedig az Égáz-Dégáz Földgázelosztó, vagyis mintegy 23 ezer kilométer gázvezetékrendszer volt az ország északnyugati és délkeleti részén.*
A Dél-Alföldön élőket különösen átjárhatja a nemzeti energia: ők az áramot a 2017. februárban visszavásárolt Démász helyett névleg már az NKM Áramszolgáltatótól vételezik. Ez volt az áramszektorban az első és az eddigi egyetlen jelentős állami vásárlás. Mindenesetre így a Dél-Alföldön a lakossági ügyfelek nemcsak hogy a Nemzeti Közművektől kapják mind az áramot, mind a gázt, de az energiát hozzájuk eljuttató hálózat is az állami vállalat tulajdonában van.
Azaz helyben visszaállt a Horn-kormány által lezavart energetikai privatizáció előtti állapot.
Országos szintén azonban még messze vagyunk ettől, ehhez el kellene költeni visszafogott becsléssel is 500 milliárd forintot, ráadásul a mostani tulajdonosokat is meg kellene dolgozni, hogy legyen eladási szándék. Távhőszolgáltató vállalatokra szintén szemet vetett a Nemzeti Közművek, de egyelőre csak az oroszlányit sikerült megvennie a helyi önkormányzattól, nem egész félmilliárd forintért.
Igaz, a helyzet nem feltétlenül kedvez a folytatásnak. Korábban a kormány össze tudta kötni a kellemeset a hasznossal: a rezsicsökkentés által okozott veszteségeket döntően a külföldi tulajdonosoknak kellett állniuk. Így egyrészt finanszírozták a kormány népszerűségét javító intézkedést, másrészt közben többségüknek elment a kedve a további magyarországi szerepvállalástól, és mérsékelt összegért vagy ingyen adta át pozícióit az államnak. Ráadásul közben összeomlottak a nemzetközi árak, így közösségi tulajdonban a gázszolgáltatás már nyereségessé vált. Azóta viszont az energiaárak felfelé indultak, a lakossági gáz- és áramáremelés pedig olyan tabuvá vált, amelyet talán csak az államcsőd küszöbén kockáztatna meg egy kormány. Azaz ha veszteség lesz, azt végső soron a költségvetésnek kell majd állnia.
A hulladékgazdálkodásban már most is ez a helyzet, mivel ebben az ágazatban katasztrofális következményeket okoztak az állami vásárlások: sok helyen jó ideig a katasztrófavédelem által kijelölt szolgáltatónak kellett szállítania a szemetet. Számos településen vagy fél éven keresztül nem kaptak számlát az emberek, hogy aztán egyben követelje az egész összeget a szolgáltató.
Pedig itt a vállalatok felvásárlását a kormány letudta nagyjából 20 milliárd forintból, többségük az NHSZ Nemzeti Hulladékgazdálkodási és Szolgáltató Kft.-hez került, néhány pedig önkormányzatokhoz. Ez a rezsicsökkentéssel, a kötelezővé tett nonprofit működéssel és az oktatásban is megismert teljes központosítással – a KLIK szerepét a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt.-re osztották – együtt a működőképesség határára sodorta a szektort. Csak a masszív állami támogatásnak köszönhető, hogy nem jóval azon túlra.
De máshol is felvethető, nem lett volna-e jobb helyük az elköltött milliárdoknak az állami szerepvállalás olyan hagyományosabb területein, mint az oktatás és az egészségügy. De az energetikában legalább nem fér ahhoz kétség, hogy gyarapodott a közvagyon, ami az állam bankvásárlásairól már nem mondható el. A Széchenyi Bank esete tiszta bukás: bedőlt, miután az állam 3 milliárdot tett bele, ráadásul a betétesek kártalanítása is elnyelt újabb 3,6 adófizetői milliárdot.
Az ötödik legnagyobb hazai pénzintézetet, az MKB-t 17 milliárdért vette meg az állam, majd a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által végzett szanálás során megtámogatta 32-vel, végül eladta 37 milliárdért. Talán megért ennyi közpénzt egy magyar nagybank rendbetétele, de enyhén szólva zavaró, hogy rengeteg kanyar után jórészt Mészáros Lőrinc és Szijj László lett a tulajdonosa. A pénzintézet manapság nagy lendülettel hitelezi a kormányközeli üzletembereket, de kérdés, ellenálló lenne-e egy válságnak, ha változna a politikai felállás, és már nem menne olyan jól a közszféra megrendeléseiből élő vállalkozásoknak.
Szintén figyelemreméltó eset a Takarékbank által összefogott takarékszövetkezeteké, amelyeket az állam sok pénzzel és kényszerítő jogalkotással gyűrt maga alá. Miután beletett összesen több mint 165 milliárdot, mindössze 9 milliárdért a kiválasztott körnek passzolta tovább. A privatizáció után ugyan jórészt maguk a takarékszövetkezetek és a hozzájuk köthető magánszemélyek, vezetők lettek a tulajdonosok, de kiemelkedik közülük a Mészáros Lőrinc köreihez sorolt Vida József, a Takarékbank elnök-vezérigazgatója, aki az átalakítás élére került, miután Spéder Zoltán 2016-ban kegyvesztettévált.
Közben a szektor szinte a felismerhetetlenségig megváltozott: az átalakítás előtti 128 takarékszövetkezetből az összeolvadások után mostanra mindössze tucatnyi maradt, de hamarosan már ennyi sem lesz. A 12 takarékszövetkezet, két regionális bank* és a Takarék Kereskedelmi Bank Zrt. (ez az átnevezett FHB Kereskedelmi Bank) egyetlen kereskedelmi bankban egyesül. Az utóbbi nem keverendő össze a részben németektől visszavásárolt eddigi Takarékbankkal (Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.), amelyet a napokban kereszteltek át. Nem könnyű követni, de a lényeg, hogy a Takarékbank nevet az a kereskedelmi bank fogja használni, amelybe az összes korábbi takarékszövetkezet teljes betét- és hitelállománya kerül, vagyis az ügyfelek ezzel állnak majd kapcsolatban.
Mire jó ez az egész felhajtás? Orbán Viktor még 2010-ben azt a célt tűzte ki, hogy tíz éven belül meg kell háromszorozni a takarékok 5 százalékos piaci részesedését. Ez azóta sem lett több, és nem kockáztatunk sokat, ha azt mondjuk: az évtized hátralévő részében már nem fog sikerülni a triplázás. Főleg, hogy közben a racionalizálás jegyében sok fiókot/kirendeltséget bezártak, és továbbiakra is ez a sors vár.
Egy másik orbáni célt – a bankrendszerben a magyar tulajdon érje el legalább az 50 százalékot – ugyan sikerült elérni, de ebben a takarékoknak nem volt szerepük. A kormánynak annál inkább, hiszen nemcsak az MKB-t vette meg a németektől, hanem a Budapest Bankot is az amerikaiaktól. Ez utóbbi még mindig állami tulajdonban van, de a kormány kötelezte magát az eladásra. Az ágazatban eddig látottak alapján az a piaci vélekedés, hogy itt is biztosan magyar vállalkozók lesznek a vevők, és vannak olyan várakozások is, amelyek egy az MKB-val és a Takarékbankkal közös szuperbank részeként látják a Budapest Bank jövőjét.
A kormány a pénzügyi szektorban valamiért különösen szeret tőkebefektetőként viselkedni. A fentieken túl ezt mutatja az Erste Bankban szerzett részesedés is, valamint hogy pár évre a Gránit Bankban is tulajdonosi szerepet vállalt. A 36,5 százalékos részesedését 2017 végén adta el Hegedüs Évának, a bank elnök-vezérigazgatójának 4,5 milliárd forintért, ami kevesebb mint 5 százalékos haszonnak felel meg a befektetett tőke arányában.
Szigorúan véve nem állami szerepvállalás, de a köztulajdon-szerzésből kivették részüket a – jellemzően fideszes vezetésű – önkormányzatok is. Részben szintén állami pénzből: Pécs így fizette ki a helyi vízszolgáltatásból kiebrudalt Suezt, valamint Kaposvár, Pápa és Gyula is költségvetési forrásból mentette a húscégét. A Magyar Nemzeti Bank sem volt lusta cégeket venni, a Budapesti Értéktőzsde többségi részesedését osztrák tulajdonosoktól vásárolta meg, a bankközi elszámolásokat végző GIRO Zrt.-t pedig jórészt a hazai pénzintézetektől.
Ezekkel számolva már a 2000 milliárd forintot közelíti a 2010 óta cégvásárlásokra elköltött összeg.
És akkor még nem vettük figyelembe az ingatlanvásárlásokat, amelyekből az állam* és az MNB/jegybanki alapítványok is kivették a részüket. A műkincsvásárlások* szintén külön fejezetet kaphatnának.
De maradva a cégvásárlásoknál, a nem egészen 2000 milliárd forintnak több mint 90 százalékát a központi költségvetés állta. Összehasonlításként: ennyi pénzből idén nagyjából hét hónapig fizeti a nyugdíjakat az állam. Ehhez képest a reprivatizációs bevétel soron egyelőre 50 milliárd forint szerénykedik.
Az állami bevásárlásokat a G7 egy tekintélyes táblázatban is összeszedte, mely az eredeti cikkben látható.
