Amikor egy fiatal művész kijön az egyetemről, műveinek a gyűjtői-műkereskedelmi ára még alacsony. Különböző műfajok vannak, melyek közül a festészet a legnépszerűbb, a hazai és a nemzetközi piacon is a legnagyobb érdeklődést a festmények váltják ki. Praktikus okokból létezik egy közkedvelt méret is, amit a legtöbb lakásban ki lehet tenni a falra. Kortársak esetében ez a 100x100-as méret. Ennek lesz egy ára a kezdő festő esetében. Az évek során kialakult egy konszenzus arról, hogy mennyit lehet kérni egy kezdő festő 100x100 centiméteres mérettartományba tartozó képéért. Ez az ár, mely minden oszágban kialakul, többnyire egy értéksáv, és nem egy egzakt összeg. Ez a legfontosabb alapinformáció a kortárs műtárgypiacról, érdemes figyelembe venni, mielőtt valaki vásárlásra adja a fejét. Jelenleg Magyarországon egy diplomás pályakezdő művész műveinek kezdő ára 100 ezer és félmillió forint között mozog. Amikor ez a viszonyítási pont megvan az adott művésznél, ehhez képest árazódik be a többi munkája: nagyobb kép evidensen többe kerül, hiszen az alapanyagköltsége is magasabb, a fotó vagy a grafikai műfajok általában kisebb összegért megszerezhetők, mint egy olaj-vászon festmény. Vannak nehezebb esetek, például az objektek, amiknek az árát meghatározni külön művészet, nem mindegy például, hogy milyen anyagból készültek, acélból, fából vagy üvegből. Esetükben gyakran nincs megfelelő viszonyítási pont itthon, csak a nemzetközi piacon.
A magyar kortárs műtárgypiac a 90-es években éledezett, s kezdetben nagy gondot okozott a kétféle ár problémája, azaz a galériás rendszer megszilárdulása előtt a művészek műteremből értékesítettek, létezett egy külföldi ár és egy hazai ár. A jellemzően 10-20, sőt a Várfok Galéria esetében 30 éve alapított, professzionális keretek között működő kortárs galériák rengeteget tettek azért, hogy megszűnjön ez a kettősség, és olyan árviszonyok alakuljanak ki, amelyek minden vevő számára biztonságot és viszonyítási szintet jelentenek.
Egy kezdő alkotó “beárazódásában” a művész galériája által beállított árát vissza kell igazolnia a piacnak. Ha nem veszik, újra kell gondolni, mert elképzelhető, hogy felülárazott, ha kelendőek a művei, akkor sem lehet ész nélkül emelni, olyan megfontoltan kell lépegetni felfelé árakban, hogy ne forduljon elő a művész karrierje során visszaesés, mert az nagyon megrendíti a gyűjtők bizalmát. Ez egy nagyon kényes, sok szempontból bizalmi üzleti terület, nagyon fontos az áresés elkerülése.
Ha egy művész népszerű, az lehetőséget ad kisarányú árkorrekcióra, de az igazi árnövelő tényező a szakmai sikerekben rejlik. Egy díj odaítélése, rangos közgyűjtemény, számon tartott magángyűjtemény vásárlása esetén ugrik nagyot az ár.
A nemzetközi művészeti piacon három olyan múzeum van, amelynek a vásárlása automatikusan radikális növekedést jelenthet az alkotó áraiban: a londoni Tate Modern, a New York-i MoMa és a párizsi Pompidou Központ. Éppen ezért volt mérföldkő a magyar kortárs művészeti piac számára, hogy mindhárom intézmény vásárolt az elmúlt években a magyar neoavantgarde alkotóitól, Keserü Ilonától, Maurer Dórától, Nádler Istvántól, Jovánovics Györgytől. A meghatározó intézményekben való kiállítási lehetőség is nagyon sokat számít, ugyanúgy a nonprofit szektor csúcseseményein (például a Velencei Biennálé, a kasseli documenta) való szereplés is.
A most hetvenes, nyolcvanas éveiben járó művészgeneráció hazai piacon eddig példátlan áraiban szerepet játszik az is, hogy nem a semmiből bukkantak elő, évtizedeken keresztül jelen voltak a nemzetközi színtéren is, már a hetvenes években dolgoztak ösztöndíjakkal Németországban vagy Franciaországban, bekerültek ottani köz és magángyűjteményekbe, múzeumok anyagába. A művészek közül sokan kétlaki életet éltek, elérhetőek voltak a külföldi szakmai szereplők számára, dolgoztak, tanítottak Nyugat- Európában. A kilencvenes évektől kezdve, a rendszerváltás után, elkezdtek a hazai művészeti színtérbe is beépülni, itthon is katedrát vállaltak a Képzőművészeti Egyetemen. Tanítványaik lettek, hatást gyakoroltak az utánuk jövő generációkra. Ritkán látható szép történet, ami napjainkban is zajlik, hogy hosszú emigráció után megérhették művészetük elismerését, megkapták az összes létező szakmai és állami kitüntetéseket és bekerültek a világ fontos múzeumaiba.
Amikor a hazatérő művészek a kilencvenes években bekapcsolódtak a formálódó műkereskedelembe, már voltak áraik, de nagyon nagy volt ezeknek a szórása. Márpedig a stabil kortárs piac egységes, megbízhatóan alátámasztott, kiszámítható árakat is jelent, amit mára sikerült elérni, s ehhez az is kellett, hogy a művészek, generációtól függetlenül, megértették, hogy hosszú távon jobban járnak, ha a galériás rendszeren keresztül értékesítenek.
A galériás együttműködés az árkorrekciókban is nagy segítséget jelent, meg tudja oldani, hogy minden művész a megfelelő helyére kerüljön. Egy fiatal művész esetében még sok a kockázat, bármilyen tehetséges is, nem lehet előre tudni, pályán marad-e, kitartóan és szorgalmasan alkot majd hosszú évtizedeken keresztül, sőt, képes-e időről időre megújulni. Az érett művészek árai azért is magasabbak, mert ott már megfizetjük ennek a kockázatnak a csökkenését. Azoktól az alkotóktól vásárolni pedig, akik jelen vannak a mértékadó, viszonyítási pontot jelentő nagy nemzetközi kortárs múzeumok gyűjteményeiben, biztonságosabb, mint bluechip kategóriába tartozó részvényt venni.
A jelentősebb kortárs galériák szakmailag megalapozott árakon dolgoznak, így iránytűként szolgálnak a befektetési célból is vásárlóknak, tudatos gyűjteményépítőknek, akiknek az is fontos, hogy a megvásárolt alkotások mennyire képesek tartani vagy növelni az értéküket.
