Tamás Rita újságíró, személyi edző, coach. Évekig küzdött pánikbetegséggel, kórházban is kezelték, míg végül a mozgásban találta meg azt az eufóriát és kontrollt, ami segít neki abban, hogy tökéletesen uralhassa a testét. Túl van egy váláson, egy melleltávolító műtéten és több továbbképzésen. A 2014-ben indított, Ne Pánikolj, sportolj! elnevezésű Facebook-oldalát – ahol folyamatosan beszámol életének legfontosabb eseményeiről, immár másfél éve norvégiai mindennapjairól – közel 90 ezren követik. Több könyvet is írt, legutóbbi, az Élj végre magadért! útkereséséről szól. Arról, hogyan lehet kiégve, egy idegen országban újrakezdeni úgy, hogy – miközben folyamatosan dolgozik azon, hogy megszabadulhasson a lelki terhektől és változtathasson az életén –, a korábbi küzdelmei mellé újabbak és újabbak jönnek. Erről beszélgettünk vele az idei első itteni havas reggelen – amikor Norvégiában még nem köszöntött be a hóapokalipszis.
Másfél éve él Norvégiában, homlokegyenest más körülmények és más életszemléletű emberek között, mint itthon. A munkája is különbözik: Magyarországon újságíróként, coachként dolgozott, Norvégiában egy óvodában takarít. Mik a legmarkánsabb különbségek a magyar és a norvég rendszer között, amelyek kelet-európaiként azonnal feltűnnek?
Ez rendkívül összetett dolog. Egyrészt azért, mert otthon teljesen más társadalmi státuszban voltam, mint Norvégiában. Itt takarítok, ami a munka legalja, de nem is voltak illúzióim ezzel kapcsolatban. Mielőtt elindultam, otthon az Aldi zöldségraktárában is pakoltam, és még ott is ezerszer jobban megbecsültek, mint Norvégiában a takarítócégnél. Ilyenkor persze az emberben felmerül, hogy akkor miért jött ide. Teljesen mást gondolunk egy országról addig, amíg csak elképzeléseink vannak róla. Látom az itteni ismerőseimet, akiknek már más társadalmi státuszuk van, mert ápolóként vagy idősgondozóként dolgoznak. Ők másképp szemlélik az országot, én még nagyon az alját látom a társadalomnak. Meglepett, hogy Norvégiában hány menekült nem akar integrálódni és tanulni, hányan jöttek csak a segélyért. A felnőttképzési intézetben – ahova ingyenes nyelviskolába jártam – sem nagyon tudtak mit kezdeni velük, ezért nem is volt hatékony az oktatás. Abba is hagytam, mert semmi értelme nem volt.
A norvég rendszer sok szempontból jóval kiszámíthatóbb, átláthatóbb, egyértelműbb, mint a magyar. Egyszerűbb például egyéni vállalkozást indítani, autót venni, átkerülni egyik adókategóriából a másikba, és az egészségügy is átláthatóbb: tudod, melyik ellátásért mennyit kell fizetned. Sok mindent digitalizáltak, de ez egyben a rendszer hátulütője is: a digitalizáció miatt alig tudsz telefonon érdeklődni, bizonyos dolgokban egyáltalán nem kompetensek. Szerintem a norvégok nem mérték jól fel a kapacitásaikat, ezért egyes területek nem működnek annyira jól. Ha például a takarítói munkát nézzük: előfordul, hogy nekem kell megvennem a szükséges eszközöket, hogy ne tiszta vízzel takarítsak. Álmodban nem gondolnád, hogy Norvégiának ilyen arca is van.
Működik viszont egy nagyon erős szociális háló, ami miatt a társadalom összességében alulmotivált, és sok norvég elkényelmesedik. Nem nagyon kell összetörniük magukat, ha bármilyen problémájuk akad, az állam „alájuk nyúl”. Nem úgy élnek, mint mi Kelet-Európában, nincsenek rákényszerülve, hogy egymással versenyezzenek az életben maradásért.
Fotó: Tamás Rita
A gyakorlatban miben mutatkoznak meg a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek; már ami a betöltendő állások és munkakörök „leosztását” illeti?
Pár éve készült egy felmérés, amiből az derült ki, hogyha kivonnák a bevándorlókat a norvég munkaerőpiacról, pár nap alatt összeomlana az ország. Nem tudna nélkülük működni. Egyébként nagy különbség van a bevándorlók és a menekültek hozzáállása között: előbbiek rá vannak kényszerülve arra, hogy dolgozzanak, utóbbiak viszont nem, mert a norvég állam segélyekkel támogatja őket. Nyilván nem mindenkire igaz, hogy nem akar dolgozni, de a skandináv társadalmak már nem sokáig fogják bírni ezeket a terheket.
Az egész engem annyiban érint, hogy amikor pályázom egy állásra, számolnom kell vele, hogy első körben menekültet fognak felvenni, mert a cégek egy évig nagy adókedvezményt kapnak a menekült munkavállalók után. Ebből a szempontból az időzítésem nem volt túl jó. De ez az egész sztori nem arról szól, hogy én hogyan tudok dolgozni, hanem hogy azokat a személyiségfejlődéssel kapcsolatos kihívásokat meg tudom-e ugrani, amelyek miatt kijöttem.
„Közelebb hajolok a tükörhöz. két kezemmel az állkapcsomhoz nyúlok, és felhúzom a bőrömet. De ezzel a mozdulattal nem csupán kiegyenesítem a megereszkedett részt, hanem eltorzítom a szám formáját. Nevetnem kell magamon. Aztán sírnom. A ragyogás, amely elveszett, nem kívülről hiányzik, hanem belülről. Leépültem. Kiürültem. Széthullottam darabjaimra, Elfogytam teljesen.” (Tamás Rita, Élj végre magadért!)
Mi az, amit teljesen sikerült elengednie a Norvégiában töltött idő alatt? Nehéz hagyni, hogy hasson a norvégok szemlélete? Hogy a környezet és a skandináv gondolkodásmód formálja a személyiségét, a beidegződések pedig átalakulhassanak?
Ez egy érdekes dolog. Azt látom, hogy amit mi otthon elfogadásnak nevezünk, az Norvégiában nem létezik. Ők magukkal vannak elfoglalva. És nem szeretném, ha ez hatna rám, mert kelet-európaiként érzelmileg mi máshogy vagyunk bekötve. A munkamorál sem jobb, mint a magyar. Bennem korábban az volt, hogy a skandináv társadalmak azért működnek jól, mert az itt élők szorgalmasak és tehetségesek. Három főnököm van, ebből egyikük magyar, kettő pedig norvég. Előbbi a legjobb.
Sok itt élő magyarral érezzük úgy, hogy a norvég rendszer nem az igyekezetet, a szorgalmat és a rátermettséget honorálja. És hogy jó nyelvtudással sem könnyű boldogulni, ez az ország meg fog minket törni. Annyit tudok csinálni, hogy megpróbálom magamból a lehető legkevesebbet mutatni – gyengeséget egyáltalán nem, mert azt megérzik és eltipornak –, és inkább a belső stabilitást erősíteni. Azt viszont szeretném megtanulni tőlük, hogyan kell meghúzni a határokat, hogy ne vállaljam túl magam, és le tudjam tenni a munkát. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a norvégok nálam nagyobb biztonságban vannak, a már említett szociális háló miatt.
A problémák mindkét országban mások, de alapvetően itt is, ott is próbál megfelelni az elvárásoknak. Több fronton kell helyt állnia, gyakorlatilag nagyobb nyomás alatt él, mint otthon …
Ez így van. Én csak egy egyszerű, nyugodt életre vágyom, amit otthon nem tudtam megteremteni. Közben viszont sokat változott a világ, de mivel nem szeretnék olyan lenni, aki mindig a körülményekre mutogat, dolgozom magamon. De a világ közben tovább változik és olyan irányba, hogy a normalitás már nem elég a talpon maradáshoz és az érvényesüléshez. Simán, nyugiban takarítanék, de az éjszakai műszakos helyemen ehhez még eszköz sem volt: tíz hónapig porszívó nélkül vakartam a szőnyegpadlót egy nagy színházteremben. Az ember egy életen át vív olyan harcokat, amelyekre nincs hatása.
Amit tanulhatok ebből: hogy ne pazaroljam az energiámat feleslegesen olyasmire, amit nem tudok elérni. Persze bennem van, hogy mindezt miért vállalom. Ha otthon egy kicsit élhetőbb életem lenne, és nem érezném a fojtogató légkört, akkor otthon vívogatnám a harcaimat. De egy csomó dologra – például a hibás beidegződésekre – itt döbbentem rá. Annyira nagy a kontraszt a kelet-európai és a norvég mentalitás között, hogy erre valószínűleg sosem jöttem volna rá, ha nem jövök ki.
„Elviselhetetlenül érzékeny vagyok. Nekem nehéz az élet. Megérint mások szenvedése. Magamra veszem azokat is. Meg cipelem a saját terheimet. És összeadódnak. A lelkemet folyton mázsás nehezék nyomja. Most jó. Kilépek magamból. Vagy éppen most lépek be?” (Tamás Rita, Élj végre magadért!)
Az értékrendje alapvetően nem változott. Segít, akinek tud: ha kell, például a szomszédja helyett lapátolja a havat. Más terhét ugyanúgy magára veszi, csak egy idegen környezetben. Ezen tud dolgozni, változtatni?
Igen, de más az, hogy segítek, és más, ha úgy segítek, hogy közben belerokkanok. Ezeket a határokat már meghúztam. Például azt is felismerem, hogy sérült lábbal nem tudok dolgozni, ki is veszem a betegszabadságot. Régen nem aludtam volna egy ilyen döntés után.
A könyvírás segít a harcok megvívásában? Hogyan éli meg, hogy dokumentálja az önismereti utazását?
Nehéz folyamat, nem szeretem sokáig húzni, ezért mindig rövid idő alatt írom meg a könyveimet. A mostanit március körül kezdtem – közben többször utaztam –, és július elején fejeztem be.
Nem jelent plusz pszichés terhet, hogy írás közben újra át kell élnie, amit szeretne magában helyrerakni?
Nem. Ez a Kolonics-könyvnél így volt: akkoriban sokat sírtam. (Kolonics György, a 2008-ban elhunyt kétszeres olimpiai bajnok kenus volt Tamás Rita első szerelme – a szerk.) Az én történetem nem olyan tragikus.
Ha mérleget kellene készítenie, mit tanácsolna a húszéves önmagának?
Talán azt, hogy szeresse jobban magát. Tudom, hogy ez közhelyes. Az egészséges önbizalom fontos. Hogy úgy bánjunk magunkkal, mint az ügyfeleinkkel, barátainkkal. Ez alatt a másfél év alatt évtizedeket ugrottam „magammal kapcsolatban” előre, és minden nehézség ellenére azt mondom, hogy megérte. Sokan írták nekem, hogy ők is szeretnék megtanulni a maguk Norvégiáját. De közben tudják, hogy ez az egész nem Norvégiáról szól. Nem kell mindenkinek kétezer kilométerre költöznie ahhoz, hogy változtasson az életén. Nekem könnyebb volt így, ennek ellenére nem biztos, hogy itt maradok.
Ha visszatér Magyarországra, vajon tartós lesz az eddig elért változás, vagy ugyanazokat a terheket veszi majd ismét a nyakába, amelyek miatt Norvégiába költözött? Elég erősnek érzi az elért változást ahhoz, hogy ne essen vissza?
Nagyon jó kérdés. Szeretném remélni, hogy igen. Próbálok úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy arra legyen hatásom, én hogyan viselkedem, hogyan döntök, reagálok. Erről kell, hogy szóljon az életem, mert magammal van dolgom, nem másokkal.
