A Mr. Zero művésznéven alkotó Krisztián 12 évesen kapott rá a graffitizés örömére: szülővárosában, Egerben kezdett fújni. Az azóta eltelt három évtizedben megjárt számos nemzetközi fesztivált, nyílt egyéni és csoportos kiállítása, dolgozott filmdíszleteken, tervezett animációs videoklipekhez karaktereket és háttereket, két éve pedig nyári táborban is tart workshopot hátrányos helyzetű gyerekeknek. Jelenleg Angliában alkot, ahol régi vágyát is teljesíti: roncstelepen fúj. Egyebek mellett erről is beszélt lapunknak egy kávé mellett.
Van olyan korai tagje vagy graffitije, ami a mai napig megvan?
Van rá esély. Egy 1995-ös rajzomat Egerben 2008-ban fotóztam le. Vicces egyébként, hogy sokáig nem tudtam: van értelme annak, ha lefotózom, dokumentálom, amit csinálok. Hogy később visszanézhessem a korábbi munkákat, végigkövethessem a fejlődést, vagy akár másoknak megmutathassam.
Hogyan jutott el addig, hogy a hobbinak induló graffitizésből meg tud élni?
Hosszú út vezetett idáig. Kevesen vagyunk olyan szerencsés helyzetben Magyarországon, hogy kizárólag ebből élünk. Én négy éve költöztem Budapestre, és sokáig dolgoztam filmes díszletfestőként. Kiderült, hogy a „főfestők” közül sokan ismerték a munkáimat, és kérdezték, hogy „te mit keresel itt?” Mondtam: pénzt. De ez nem egy romantikus sztori, nem arról volt szó, hogy reggelente Brad Pittel kávéztam. Napi tíz órát dolgoztam a díszletben, tűző napon vagy mínuszokban. De nekem jót tett: helyre raktam magam. Ha eljön egy pont, amikor már nem tud az ember mit közölni, nem érzi magát komfortosan, jó, ha el tudja engedni az alkotást egy időre, és mást csinál.
Mr. Zero három évtized alatt több tucat hazai és nemzetközi street art fesztiválon vett részt, egyebek mellett Amszterdamban, Pozsonyban, Plzeňben, Huartéban (Spanyolország), Milánóban, Roskildéban (Dánia) és Las Vegasban. Alkotásai egyéni és csoportos kiállításokon is megjelentek: külföldön Brightonban, Banja Lukában, Párizsban és Berlinben is bemutatkozott.
A megrendelések megférnek az egyéni tervekkel? Működik a kettő együtt?
Megrendelés esetén csak arra fókuszálok, ilyenkor az egóm nem számít. Sok év kemény munkája van ebben, de ketté tudom választani a kettőt. A megrendelésekhez nem feltétlenül adom a nevemet, viszont ilyenkor sem adok le a minőségből. Szerencsére az elmúlt két évben valahogy úgy alakult az életem, hogy a munkák, a lehetőségek megtaláltak, nem nekem kellett keresgélnem.
Én nem tudom pusholni magam azért, hogy közelebb kerüljek a húsos fazékhoz. Nem vagyok az az alkat, és nem is érdekel. Ha ki tudom fizetni a számláimat és elvagyok, nekem az pont elég. Nincs megfelelési kényszerem.
Szokott azon gondolkodni, mekkora felelősség egy hatalmas köztéri falra fújni?
A megrendelésre készülő, tűzfal méretű köztéri alkotásoknál óriási a felelősség: nem mindegy, mi kerül a falra. Fontos, hogy a festménynek legyen művészi értéke, előre mutasson, ugyanakkor közérthető legyen, hogy a többség be tudja fogadni. Ezért bizonyos keretek között kell maradni, és kompromisszumokat kell kötni. Ezt úgy tudom kompenzálni, hogy a vászonfestményeim azt tükrözik, amit én szeretnék magamból „kifesteni”. Nyilván örülök, ha ez sokaknak tetszik, de nekem ez egy terápia.
Mi kellett ahhoz, hogy nemzetközileg is ismert és elismert legyen?
Sok utazás. És a kapcsolatok kiépítése. Ezek nálam organikusan, gyermeki őszinteséggel történtek.
Említette, hogy nem tudja pusholni magát, de a social media-jelenlét azért elengedhetetlen egy művész számára. Volt ezzel kapcsolatban rossz tapasztalata?
A social média nem igazán érdekel, nincs kedvem ezzel foglalkozni. Tavaly volt egy kellemetlen sztorim, amikor többen online bullyingoltak, a halálomat kívánták.
Elmesélné, mi történt?
Kimentem egy zenei fesztiválra Camden Townba. Korábban megkerestem a Global Street Art nevű formációt, hogy mit ajánlanak, hova fújhatnék. Van egy fal itt Camden Townban, ami előtt a fesztivál látogatói rendszeresen fotózkodnak. Ezt a falat ajánlották, amire Lana Del Rey amerikai énekesnő új albumának promója volt felfújva. Gyanútlanul átfestettem, nem tudtam, mibe keveredem. Volt ott pár gyerek, aki majdnem sírórohamot kapott attól, hogy mit csinálok. Kiderült, hogy ezt a felületet, amin egyébként fizetett hirdetések vannak, a fanatikusok emlékfalként kezelik. Lana Del Rey fanatikusai azonnal betaláltak, még a TikTokra is felkerült, hogy éppen összefirkálom a falat: milliós nézettséget generált. És elindult egy gyűlöletkomment-áradat. Egy darabig nem érdekelt, erős lelkületű ember vagyok, tudom az ilyesmit kezelni. De amikor elkezdték a környezetemben élőket piszkálni, akkor próbáltam blokkolni és jelenteni ezeket az embereket. Persze semmi nem történt. Kellemetlen volt látni a környezetem aggódását.
Mi lett volna, ha egy Banksyt fúj le?
Nemzetközi hírnév (nevet). Már nincs fent. De sokáig ott volt.
Mi volt a „szerencsés” alkotás?
Egy random graffitit fújtam. Royal guardos – királyi testőrséges – creepy, cyberpunkos-arcot, világító szemekkel. A fotósok imádták. Ez tavaly májusban történt, idén januárban még kaptam kósza „dögölj meg”- üzeneteket Instán.
Milyen érzés, amikor észreveszi, hogy eltűnt egy-egy falfestménye?
A korral változik ez a dolog. Egyre könnyebben engedem el. Jó, ha valami fotón dokumentálva van, de akkor sem történik semmi, ha nem. Az élmény megvan: az, hogy megcsináltam. Korábban azért előfordult, hogy befeszültem ezen.
Van olyan műve, amihez ragaszkodik és amit nem is tervez eladni?
Egy félig kék kép. Pedig a kéket nem annyira szeretem. Abból a 2005-től 2011-ig tartó időszakból maradt, amikor növényekre, bogarakra emlékeztető 3D-s formákat festettem. Többen szerették volna megvenni, de nem adom el. Ebben az időszakban egy csomó ilyen képet készítettem, és küldtem belőlük Chicagóba, Sydney-be. De mire elkezdték vásárolni ezeket, meguntam a festésüket.
Milyen különösen emlékezetes időszakai voltak még?
A popkultúrás cartoonos: fújtam Alfot, Super Mariót, Mickey egeret, Tini Nindzsa Teknőcöket. Fura visszagondolni erre a korszakra. Nem tudom, hogy megakadtam-e, és azért nyúltam-e ezekhez az elemekhez, mert éppen nem volt közölnivalóm. A festési stílusom viszont – hogy mindig van egy fura, groteszk, kifacsart humor az egészben – azóta sem változott.
Melyik a kedvenc felülete?
Változó. Most például újra megtaláltam a vásznat, festményeket készítek. A falfelületet nem lehet formálni, a vászonnal viszont lehet játszani, ami fontos része az alkotásnak. Emellett lehet új technikákkal kísérletezni. Szeretem az izgalmas felületeket, például az elhagyatott épületeket, mert ezeken olyan, a természet által generált rohadások, és egyéb textúrák – kábelek, csövek – vannak, amiket ki tudok használni.
Mi volt a legextrémebb felület, amire fújt?
Egy régi, üzemen kívüli óceánjáró, ami egy folyótorkolatnál állt, az óceánparton. Heat Ádámmal dolgoztam együtt. Több mint tízméteres magasságban voltunk egy kosárban, amit emelőgép tartott. Ha lenéztünk, vagy az óriási sziklákat láttuk magunk alatt, ahova leeshettünk volna, vagy a vizet, mert éppen dagály volt. Óriási szél fújt, folyamatosan mozgott a kosár, esténként úgy feküdtünk le aludni, hogy azt éreztük, billegünk. Embert próbáló projekt volt, de legalább a szél fújt, nem az eső esett. Mert ha eső éri a frissen festett fémfelületet, akkor viszontlátásra.
Ezek szerint nincs tériszonya?
A tériszonnyal való küzdelmem elég extrém. Az a fura, hogy ott és akkor nem volt olyan erős tériszonyom, mint mondjuk egy felállványzott falon. Korábban volt egy meghatározó élményem, amikor egy 16 emeletes házat festettünk a Práter utca és Szigony utca sarkán. Nem akartam kiszúrni a többiekkel, felmentem és tettem a dolgom. A látvány annyira izgalmas volt, hogy fel sem tűnt, hol vagyok.
Van visszatérő motívuma?
Régóta velem van egy repülő, szárnyas agy, és ehhez kapcsolódóan egy embléma: madárkalitka, aminek a tetején korona van. Az agy ebben a kalitkában van, ez a close minded – zárt gondolkodás – szimbóluma. Úgy működik, mint egy birodalmi jelkép. Minden alkotásomon, még a falakon is megjelenik, mindenhonnan visszaköszön. Most érzem azt, hogy megérkeztem, hogy van egy sztorim, amit szeretnék továbbvinni. Lehet, hogy húsz év múlva másfél órás animációs film lesz belőle (nevet).
Harminc éve kezdett el fújni. Mennyit változtak a graffitizéshez szükséges körülmények az elmúlt években?
Régen simán lehetett fújni szinte bárhol. Most rád hívják a rendőröket, ha mondjuk egy kutyakozmetika falát fested. Azért van kevesebb, minőségi munka az utcán, mert a mi időnkben – a kilencvenes években – ha fújtam egy négyemeletes házra éjszaka, ahol kihajoltak az ablakból dohányozni, legfeljebb leüvöltöttek, hogy hívják a rendőrséget. Én meg már ott sem voltam. Most viszont felveszik az egészet mobillal: rám közelítenek, megörökítik, ahogy fújom a falat. A kilencvenes évek végén a graffitizés szabadabb volt, nyugisabb. Mindamellett, hogy most állítólag jobban elfogadott.
Mik a tervei a következő időszakra?
Brightonban van egy előre megbeszélt munkám, és régi álmomat is megvalósítom: egy Liverpool környéki roncstelepen régi, egymásba állított tranzitokat festünk meg. Utána felgyújtják, bezúzzák ezeket, amiről videók is készülnek. Az egész olyan, mint a buddhistáknál a mandala.