Emberek tízezreinek a sorsa múlik azon, hogyan dönt az Orbán-kormány a következő hónapokban. Helyesebben megfogalmazva, meghozza-e azt a döntést, amit az elmúlt négy évben csupán egyszer tett meg, akkor is a koronavírus-járványra hivatkozva. Miközben kiemelkedő mértékű minimálbér-emelés várható 2022-ben, nagy kérdés, mi lesz az évek óta nagyon alacsony szinten stagnáló közfoglalkoztatotti bérrel. Ha ugyanis semmilyen mértékben nem követi a minimálbér növekedését, akkor az amúgy is szélesre nyílt olló csak még szélesebbre nyílik, óriási szakadékot generálva a két bérkategória között.
Mint ismert, a kormány legutóbb 2017-ben gondolta úgy, hogy szükség lenne emelni a közfoglalkoztatottak bérén. Akkor még a nettó minimálbér 63 százalékának felelt meg az állami foglalkoztatásban a másodlagos munkaerőpiacon dolgozók hazavitt keresete.
És feltehetően, ha nem jön a koronavírus-járvány és Orbán Viktor jelzése, akkor 2020-ban sem született volna döntés arról, hogy a következő évtől emeljenek a közfoglalkoztatottak fizetésén.
Pedig ekkor már csak az 50,6 százaléka volt a minimálbérnek a közmunkás fizetés. Ám hiába volt 2021-től egy minimális mértékű emelés, ha a jövő évtől nem dönt a kormány egy jelentősebb kiigazításról (mert itt már csak erről lehet szó, nem pedig valódi emelésről), akkor a közmunkások a kötelezően fizetendő legkisebb bérnek a 42 százalékát fogják megkeresni.
Ám az olló szétnyílása csak az egyik probléma. A másik, sokkal szomorúbb kép az - amint az alábbi ábrán is látszik -, hogy az elmúlt években a szegénységi küszöb a bérnövekedés ütemével emelkedik évről évre. Ezáltal egyre inkább távolodva a beragadt közmunkás fizetéstől. A szegénységi küszöb értéke hivatott megmutatni, hogy egy társadalomban mely az a jövedelmi szint, ami alatt szegénynek minősíthetők az érintettek. Tekintve a küszöb emelkedését, az ábra jól szimbolizálja azt is, milyen mértékben szakadnak le és távolodnak az előrelépés esélyétől a közmunkások.
Éppen ezért a témában a Belügyminisztériumhoz fordultunk, kérdésünk csak annyi volt, hogy a minimálbér-emeléssel párhuzamosan tervezik-e a közfoglalkoztatásban elérhető bért is emelni valamilyen mértékben.
A tárca szűkszavú tájékoztatása szerint:
"a közfoglalkoztatásban dolgozók béréről a Kormány válaszadásunkig nem hozott döntést".
Érthetetlenül érthető a kormány hozzáállása
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint idén az első félév átlagában valamivel több mint 85 ezren dolgoztak a közfoglalkoztatásban hazánkban. A létszám az elmúlt években a 200 ezer közeli szintről csökkent le egészen idáig, a munkaerőpiac felfutásával párhuzamosan.
Ha esetükben 10 százalékos béremelés lenne, akkor az a költségvetésnek sem okozna kigazdálkodhatatlan terhet,
csupán havi 480 milliós pluszfedezetet (évi 5,7 milliárd forintot) igényelne ez a lépés, miközben a jelenlegi közmunkás fizetés 5649 forinttal nőne, 62 ezer fölé. Feltételezzük, hogy nagymértékben emelnék és kicsit közelebb vinnék a közmunkás bért a minimálbérhez. Számoljunk 80 ezer forintos nettóval, ami 41 százalékos emelést jelentene. Ennek költségvetési forrásigénye szintén aprópénz lenne a büdzsé szintjén, 2 milliárd forint havonta, egy évre 24 milliárd. (Aminél jóval többet elkölt az állam egy-egy rendezvényre - pl. a vadászati kiállítás (77 milliárd) -, vagy különféle vitatható infrastrukturális beruházásokra (pl.stadionok).
Vagyis jól látható, hogy ilyen alacsony közfoglalkoztatotti létszámnál egyáltalán nem lehet költségvetési akadálya a bérek kiigazításának.
Az Orbán-kormány ideológiájába és foglalkoztatási szakpolitikájával viszont már szembemenne a lépés. A kabinet ugyanis a 2010-es hatalomra kerülése után egész hamar rögzítette kormányzásának sarokpontjait, melyek egyike a "segély helyett munkát elv" volt. A munkanélküli segély jogosultsági idejét 3 hónapra rövidítette, ezzel párhuzamosan kibővítette és újjáélesztette a közfoglalkoztatási programokat - sőt,
a munkanélküli segélyt átnevezte álláskeresési járadékra, jelezve, mennyire nem tudnak a "segély" kifejezéssel azonosulni.
A közfoglalkoztatási bért pedig fontosnak tartották a minimálbér alatti szinten meghatározni, így ugyanis a közmunka-programok egyfajta bevezetőként is funkcionáltak a munka világába. Ösztönzőként gondoltak rá, hogy aki majd megérzi, milyen bérből és nem segélyből élni, ambíciót érez arra, hogy az elsődleges munkaerőpiacon helyezkedjen el magasabb fizetésért.
Ez az elmélet jó néhány éven keresztül működött is, ám 2016-tól kezdődően, hogy elkezdtek nagymértékben emelkedni a fizetések (és egyben a minimálbérek is), már nehezen állta meg a helyét. Egyre kevesebben voltak a közfoglalkoztatásban, beragadt nagyon alacsony fizetésért, akiket pedig a munkaerőpiac fel tudott szívni, alkalmazni tudott, azok el is helyezkedtek. A közmunkában pedig maradtak azok, akik kevés munkalehetőséget kínáló régióban élnek, illetve azok, akik akár egészségügyi, akár családi, akár a képzettség hiánya miatt nem tudtak munkát találni a versenyszférában.
Róluk mond le látszólag a kormány akkor, ha jövőre nem emeli a közfoglalkoztatási béreket.
A kérdés itt most az, hogy vajon meddig lehet az ideológiát szem előtt tartani, vajon létezik-e az a mély szakadék, amikor ettől el kell tekinteni és meglátni az embert a döntéshozatal során? Már csak azért is, mert a társadalmak sajátossága, hogy mindig lesz egy olyan réteg, amin semmiféle felzárkóztató programok nem segítenek, akiknek képzetlensége olyan mértékű, hogy az elsődleges munkaerőpiacon gyakorlatilag minimális az elhelyezkedésük esélye. Számukra nem marad más lehetőség, mint az állami foglalkoztatás, ahol a közösség számára képesek értékes munkát végezni, akár azzal is, hogy virágokat ültetnek a főtéri ágyásba. Ám az ezért cserébe kapott pénz fokozatosan leértékelődik: felemészti az infláció és a folyamat, mellyel a mélyszegénységbe sodródik az illető.
