- A gazdasági válság kellős közepén kerül sor a vasárnapi EP-választásra. Ön szerint milyen most országunk helyzete?
- A magyar krízis előbb kezdődött, mint a pénzpiaci turbulencia, és sajnos később is fog véget érni. Két folyamat keveredik lényegében: az egyik a már ismert eladósodás, a másik pedig a globális válság, amely minden országot érint.
Az első problémára nincs más válasz, mint az adósság visszaszorítása és a gazdasági növekedés beindítása. Stagnáló gazdaság mellett nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen kipréselni az adósságterheket. A másik, a hitelcsatornák kiszáradásával és az exportkereslet csökkenésével járó globális válság - feltehetően - ahogy jött, úgy el is fog múlni. Most már úgy tűnik, hogy az év folyamán valamikor eléri a mélypontot az európai konjunktúra. Ami viszont a nyakunkon marad, az a sajátos magyar helyzet és az évtizedes dilemma: egyensúlytartásra törekedjünk vagy élénkítsünk.
- Az élénkítésnek milyen előfeltételei vannak?
- Van egy speciális és igen szomorú magyar helyzet: nagyon kevesen állnak munkában, és akik dolgoznak, azok is keveset keresnek, illetve nagyon sokan alig fizetnek adót. Ez a két probléma összekeveredik, nehéz szétszedni. Ehhez társul még az abszurd és nemzetközileg versenyképtelen adórendszer, amelynek alkotói egyszerűen nem vették észre, hogy a világ milyen irányba halad. 2002 óta folyik nálunk a játék, hogy miként lehet az adórendszert úgy alakítani, hogy az éppen aktuális költségvetési és választási szempontoknak megfeleljen. Eközben a világot nem nagyon izgatta, hogy nálunk mikor van választási időszak, vagy éppen mennyi ideig tart egy adóév, hat hónapig, 11 hónapig vagy ki tudja meddig. Ha az adórendszer torzításai nem szűnnek meg, akkor továbbra is százezrek kényszerülnek korai nyugdíjba, ahonnan már nincs visszaút a munka világába.
Ezt minél előbb megállítják, annál jobb. A mostani kényszerkormány már tett erre irányuló lépéseket, de mivel nincs elég parlamenti és társadalmi felhatalmazása, ezért eléggé megkérdőjelezhető ezeknek a döntéseknek az értelme. A következő kormánynak nagy levegőt kell vennie szerintem, és meg kell hozni bizonyos intézkedéseket. Ha a mostani ellenzékben gondolkodunk, amelynek igen jó esélyei vannak egy választáson, akkor annak vissza kellene térnie a 2000-ben megfogalmazott adókoncepciójához, amelyet annak idején az elmulasztott bevezetni.
- Az EP-választások után lesz a 2010-es adótörvények vitája a Parlamentben. Van értelme egy ilyen politika helyzetben ezekről a kérdésekről dönteni?
- Kardinális kérdéseket nehéz most eldönteni. Van, aki egymillió embert szeretne munkába állítani, de van, aki annak is örülne, ha nem növekedne tovább a munkanélküliség. Ám a munkahelyteremtésnek ára van, és valakinek ezt is ki kell majd mondania. Nekem az a véleményem, amíg a politikai főhatalom ügye nem dől el, addig ez egy politikai pantomim. Addig mindenki egy kicsit mást alakít, mint amit gondol. A mostani kormány úgy tesz, mintha szakértői volna, holott egy MSZP-kormány. Az ellenzék pedig úgy tesz, mintha nehéz intézkedések nélkül lehetne gazdaságösztönző lépéseket bevezetni. Erről mindenki tudja, hogy nyilván nem így van. Szerintem egyébként a közvélemény előbbre tart, mint ahogy a politikusok gondolják, és sokkal több mindent el lehetne mondani őszintén.
De majd lesz egy kampány, ahol a pártok talán rászorítják egymást arra, hogy mondjanak valamit. Utána pedig a nagyérdemű választópolgár a fülkébe fárad majd, és eldönti a főhatalmat. Ez után az első félév lesz nehéz: akkor kezdődik a valódi munka. De addig nincs remény arra, hogy a politikusok megszabaduljanak attól a szereptől, amit rájuk kényszerít a modern média által tematizált politika.
- Erre példa lehet Angela Merkel német kancellár, aki az előző választások előtt toronymagasan vezetett, de elkezdett őszintén beszélni, és a végén majdnem vesztett.
- Pedig az egy polgárosult nemzet. De sajnos a modern politikának vannak ilyen szabályai. Sokat eldönthet egy jó pillanatban elhelyezett könnyes tekintet, vagy egy elhanyatló kormányszóvivő, akit a miniszterelnök elkap… Ma ezt várja el a publikum egy jelentős része, és ezért valódi munka akkor folyhat, ha már létrejön egy új, felelős kormány.
A jelenlegi kormánnyal az a baj, hogy ha hoz végre egy döntést, ám az megfeneklik, akkor később az sem mer majd belevágni, aki egyébként egyetért vele. Itt van a vizitdíj ügye, amit most már lehetetlen lenne újra előszedni, miután népszavazás tárgya lett, holott az esetenkénti részfizetés módszerében volt fantázia. A rosszul előkészített reformra adott társadalmi válasz viszont ellehetetleníti az ügyet. Az ingatlanadóztatás kérdése is ilyennek néz ki: ha most megbukik, akkor olyan elvet semlegesít, amellyel egyébként a politikai spektrum több oldalán is egyetértenek. Ám ha látványosan megbukna, akkor már egy új kormány sem tudna hozzányúlni.
- A mostani kampányban új jelenség a Jobbik előretörése, amely azt a jelszót hangoztatja, hogy a multik is adózzanak.
- Ez olyan párt, amely nem tartozik a politikai főáramlatba, elveti a globalizációt, és gyanakvó a nemzetközi tőkével kapcsolatban. Ezekről az ügyekről tapasztalatom szerint az emberek tíz, esetleg húsz százaléka körülbelül hasonlóan gondolkodik. Nincs abban semmiféle rendkívüli dolog, ha ezt az életérzést valakik akár parlamenti keretek közt is képviselik. Én ugyan nem fogok rájuk szavazni, de Európában mindenhol van antiglobalista hang.
Ezzel az emocionális kritikával az a baj, hogy részben igaz, csak a következtetések helytelenek. Egyébként - a Jobbiktól függetlenül - minden kormánynak újra kell számolnia azt, hogy mi az a minimális támogatás, amely még itt tartja a tőkét. Folyamatosan újra kalkulálandó, hogy mekkora az a kellően nagy adómennyiség, amely fair módon begyűjthető az itteni nagyvállalatoktól az adott versenyfeltételek mellett. Az állami támogatások ügyében nagyon is meg kell vizsgálni, hogy sokszor miért csak a multinacionális cégek tudnak eleget tenni a feltételeknek.
Varga M István
Menedzsment Fórum
