Franciaország a válság hatására az Eurózónán belül (Spanyol-, Ír- és Görögországgal együtt) az elsők között került túlzott deficit eljárás alá, s a Tanács először 2009. április 27-én tűzött ki határidőt, a 2012-es évet jelölve meg a hiány rendezésére. Alig több mint fél évvel később (2009. december 2-án) – látva a válság mélyülését és az eredeti ütemterv tarthatatlanságát – a Tanács 2013-ig tolta ki a határidőt. Minthogy a francia gazdaság növekedése messze elmaradt a tervezettől, a Tanács 2013. június 21-én további engedményt tett Párizsnak és 2015-re módosította a teljesítési dátumot. Ez a mostani tehát már sorrendben a harmadik ilyen jellegű halasztás, ami felveti, nincs-e szó kivételezésről az EU második legnagyobb gazdaságával szemben. Tény, hogy azon 11 ország közül, amely ellen jelenleg túlzott deficit eljárás van folyamatban, Franciaország kapta a leghosszabb időt az alkalmazkodásra, egyedül ő húzhatja el a folyamatot 2017-ig. Ugyanakkor az is tény, hogy a Bizottság – a Tanács felé megfogalmazott ajánlásában – végül is nem hagyhatta figyelmen kívül azt a kockázatot, ami azzal járt volna, ha az EU második legnagyobb gazdaságát egy elhamarkodott szankcióval recesszióba sodorják. Ez ugyanis a Franciaországhoz kereskedelmi és tőkekapcsolatokon keresztül szorosan kötődő többi EU-tagországra is romboló hatással lenne.
Kétségtelenül, a franciák reformfolyamata lassú, széles társadalmi ellenállással övezett, és eddig még nem hozott érzékelhető áttörést. A Bizottság február végi országjelentése szerint a franciáknak a világexportból való részesedése az utóbbi 5 évben 13 százalékkal csökkent. A high-tech szektor kivételével az export a feldolgozóipar minden területén piacokat veszít. A közepes és alacsony hozzáadott értéket képviselő szektorokban – melyek a folyamatos dezindusztrializáció ellenére még mindig jelentős nagyságrendet képviselnek – az export nagy árérzékenységet mutat, ami arra utal, hogy a francia cégek nem elég versenyképesek a nem ár jellegű tényezők (minőség, az árukat övező szolgáltatások stb.) terén. A vállalati profitabilitás tekintetében az utolsó másfél évtizedben a francia cégek folyamatosan legfőbb európai riválisaik mögött kullognak.
(Forrás: Bizottság (FR = Franciaország; IT = Olaszország; DE = Németország; ES = Spanyolország)
A bizottsági anyagokban a francia gazdaság romló versenyképessége mögötti okok közül a magas munkaerőköltséget, a duális és merev munkaerőpiacot, a túlzott bürokráciát és egyes szektorokban a verseny elégtelenségét szokták emlegetni – ezek azok a kifogások, amelyek folyamatosan visszatérnek az elemzésekben. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell látni: Franciaországban jelentős ellenállással találkozik, aki a fenti kérdésekben gyökeres változtatásokat akar elérni; másrészt, a kormány – rendkívül leszűkült társadalmi támogatottsága ellenére – komolyan nekiállt a reformoknak. Más kérdés, hogy ezek a reformok milyen gyorsan érik el a hatásukat.
A munkaadók bérekkel kapcsolatos terheinek csökkentése érdekében meghozott eddigi (az adóhitel felfutására, a különadók kivezetésére, az alacsony keresetűek utáni járulékok csökkentésére illetve eltörlésére vonatkozó) intézkedések közös ismérve, hogy fokozatosan kerülnek bevezetésre, s hatásuk csak 2017-ben lesz teljes. Hasonló a helyzet a profitadó csökkentésével is, amely 2020-ra éri el a kitűzött szintet. A fokozatosságot a kormány azzal indokolja, hogy ez az összességében 30 milliárd eurós program, amennyiben egy lépésben vezetnék be, óriási lyukat vágna a költségvetésbe, és az ennek ellentételezésére meghozandó intézkedések (adóemelések és közületi kiadáscsökkentések) csak tovább hűtenék a gazdaságot.
A franciák így is magas árat fizetnek a vállalati szektort érintő könnyítésért: 2010 óta mozdulatlanok a közalkalmazotti/köztisztviselői bérek, egyre szűkebb kört érintenek a szociális kiadások (pl. lakástámogatás, gyerekek utáni adókedvezmény, csökkent munkaképességűek kedvezményei); megszűnt a szociális juttatások és a nyugdíj indexálása; az oktatás kivételével csökken az állami szektorban elérhető állások száma, emelkednek a fogyasztási adók (köztük az ÁFA normál és közepes kulcsa 2014. január 1-től). Mindez féken tartja a fogyasztást, és mivel a vállalati terhek csak fokozatosan csökkennek, a munkaadói oldal egyelőre visszafogja a beruházásait, s a kormánytól kapott milliárdokból inkább adósságot törleszt, tartalékot tölt fel.
A lassú gazdasági növekedés és lassuló infláció következtében a költségvetés bevételei elmaradnak a tervezettől, miközben a kiadási oldal egyrészt merevebbnek bizonyult, másrészt új, nem várt tételekkel (a klímaváltozás és a terrorizmus elleni otthoni és külhoni harc költségeivel) bővült. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Franciaország 2014-ben alaposan elmaradt a stabilitási programjában az államháztartási hiányra előírt szinttől (-3,8% helyett -4,4%). Nem véletlen, hogy a Bizottság keményvonalasai (a lett Valdis Dombrovskis, a lengyel Elzbieta Bienkowska, a dán Margrethe Vestager, a svéd Cecilia Malmström és a német Gunther Oettinge) meg akarták büntetni Franciaországot. Minthogy azonban ez a törekvés nem kapott többséget a testületben, a Bizottság a Tanács felé írt február 27-i ajánlásában megadta a már említett kétéves haladékot Párizsnak. Egy héttel később a francia helyzetet elemezve a Tanács dokumentuma már így fogalmazott: „Összességében a fentiek fényében a rendelkezésre álló bizonyíték nem teszi lehetővé olyan következtetés levonását, hogy nem történt eredményes intézkedés."
Végül, a Tanács március 10-i döntése az alábbiak szerint módosítja a franciák számára követendő menetrendet:
Amint látható, a teendők zömét a Tanács igyekszik az időszak második és harmadik évére halasztani. Ugyanakkor, a kétévnyi „ajándék-haladék” egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek: Párizstól már 2015 áprilisának végéig a GDP 0,2 százalékának megfelelő (szerkezeti jellegű) kiigazítást várnak el, ami kb. 4 milliárd eurónak megfelelő megszorító-intézkedéssel egyenértékű. A strukturális deficit további jelentős mérséklése (2016-ban és 2017-ben) pedig mintegy 30 milliárdos pótlólagos intézkedéscsomagot feltételez a kormány által már 2015-2017-re beígért 50 milliárd eurós megtakarításon felül. Mindez több mint kellemetlen, tekintve a 2017-ben esedékes elnökválasztást, és politikailag igen kényes helyzetbe hozza a regnáló szocialista kormányt.
Mindazonáltal azt sem lehet kizárni, hogy a program végül is megvalósul. A gyengülő euró, az alacsony kőolajárak, s főleg a már meghozott (illetve a még meghozandó) intézkedések egyre erősödő, a beruházások és az export felfutását szolgáló hatása gyorsíthatja a GDP növekedését, s ezzel a hiánycélok könnyebben megvalósíthatóvá válnak. Hogy ez mennyire nem lesz sétagalopp, azt az is jelzi, hogy az idén februárban bizottsági ösztönzésre összerakott – bizonyos jogi szakmák, a kiskereskedelem és a távolsági buszközlekedés liberalizációját célzó, valamint a vasárnapi nyitva tartás szabályait lazító – törvénycsomagot csak különleges körülmények között, a parlament megkerülésével sikerült életbe léptetni. Tapasztalva a témában a kormánypárton belül is meglévő törésvonalakat, és tartva egy esetleges sikertelen szavazástól, a miniszterelnök élt az alkotmány 49.3-as cikkelye által kínált lehetőséggel, mely szerint évente egyszer a költségvetés vagy a társadalombiztosítás finanszírozását érintő javaslat parlamenti szavazás nélkül is törvénnyé nyilvánítható, feltéve, hogy a 24 órán belül benyújtott bizalmatlansági szavazást a kormány túléli. Nos, a februári szavazást a kormány túlélte, de még az ezután sorra kerülő, sok-sok milliárd eurós elvonást és/vagy korábbi jogok csorbítását tartalmazó reformjavaslatok ügyében nehéz csaták várnak rá.
Somai Miklós
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
