A 2015. május 7-i brit parlamenti választás – 66 százalékos részvételi arány mellett, és a szoros eredményt előrevetítő közvéleménykutatók számára óriási meglepetésként – fényes győzelmet hozott a brit konzervatív párt számára. A 650 választókörzetet leképező londoni parlamenti helyből David Cameron pártjának 331-et sikerült megszereznie, ami kényelmes többséget biztosít számukra az egyedüli kormányzásra a következő öt évben. Eközben hasonló léptékű áttörést csak a skót nemzeti párt (SNP) tudott elérni, a korábbi 6 helyett 56 mandátumot nyerve el. Ugyanakkor a nagy rivális munkáspárt (26 mandátumos veszteséggel) 232, a liberális demokraták (a korábbi 57 helyett) 8, a brit függetlenséget zászlajára tűző, és a tavalyi európai parlamenti választást megnyerő UKIP pedig összesen 1 mandátumot tudott megszerezni. Ez utóbbi három párt vezetője (Ed Miliband, Nick Clegg és Nigel Farage) azonnali hatállyal le is mondott, miközben az SNP elnökeként, és Skócia első minisztereként Nicola Sturgeon szinte már diktálja a tennivalókat a még fel sem állt kormány számára (függesszék fel a megszorításokat, biztosítsák a nagyobb skót önállóságot). A brit alsóházban emellett összesen 22 helyen osztoznak az észak-írek, a walesi párt, valamint a zöldek képviselői.
Az eseményeket Magyarországról megfigyelő elemzőnek azonban mindenképp feltűnik a brit választási rendszer néhány visszássága. Mindenekelőtt – a választókörzetek egyenlőtlen népességarányából adódóan – az, hogy a szavazatok 37 százaléka a parlamenti helyek közel 51 százalékát tudta biztosítani a győztes számára, miközben a UKIP egyetlen helye a szavazatok 12,6 százalékát, míg az SNP 56 helye a szavazatok csupán 4,7 százalékát jelenti. Emellett a csak egyéni képviselőkre épülő, a „győztes mindent visz” rendszerben a töredékszavazatok semmit nem számítanak (nem egy körzetben a különbség csak pár száz szavazat volt). Máris megszólaltak a választási rendszert kritizáló hangok, de kérdés, hogy a nagy múltú szisztémát át lehet-e alakítani a belátható jövőben.
Mindezeket félretéve a legfőbb kérdés természetesen az, hogy mi vezetett David Cameron miniszterelnök és pártja ilyen meggyőző megerősítéséhez? A legalapvetőbb megközelítés a kormányzat ötéves gazdaság- és társadalompolitikai teljesítményének mérlegre tétele. Egyértelmű, hogy 2010-ben az akkor a liberális demokratákkal koalícióra lépő konzervatív vezetés rendkívül nehéz helyzetben vette át a kormányrudat a baloldaltól, majd szívós munkával sikerült az országot kivezetnie a recesszióból, miközben talpra állították a bankrendszert és megindult a szétzilált közpénzügyek rendbetétele is. Az alábbi számok által kirajzolódó trendek magukért beszélnek.
(Forrás: Eurostat, *Európai Bizottság (2015 Spring Economic Forecast))
A gigantikus bankmentéseket követően óriásira duzzadt államháztartási hiányt a Cameron-kormány elsősorban a kiadások jelentős visszafogásával (államigazgatási személyi és dologi kiadások csökkentése, valamint a jóléti juttatások reformja) igyekezett mérsékelni, miközben a bevételi oldalon az arányosabb tehermegosztásra törekedett (normál áfakulcs megemelése, bankadó bevezetése, az szja esetében a felső sáv lejjebb tolása). Emellett számos gazdaságösztönző lépésre is sor került, többek között a munkáltatói járulékok, valamint a társasági adó csökkentésére, kisvállalati hitelprogramok indítására, a vállalkozói szférában a bürokrácia mérséklésére, a gyakornoki rendszer többszázezer fiatalra való kiterjesztésére, az álláskeresés hatékonyabbá tételére, vagy a fizikai infrastruktúra fejlesztésére. Mindeközben a Bank of England folyamatosan alacsonyan (0,5 százalékon) tartotta az irányadó kamatot, valamint a hitelezés élénkítése érdekében fokozatosan összesen 375 milliárd fontnyi elektronikus pénzt pumpált a gazdaságba a mennyiségi lazítás keretében. Mindezek – és még számos további – intézkedés hatására a brit gazdaság 2011 óta folyamatosan bővül, rendre meghaladva az uniós átlagot:a növekedést ismét a belső kereslet (azon belül is a magánfogyasztás, és mellette a lassabban javuló beruházási tevékenység) húzza. Eközben a deflációt sikerült elkerülni, a munkaerőpiaci trendek és szintek egyértelműen jók (uniós összevetésben kiválóak). A közpénzügyi folyamatok is kedvező irányt vettek: az államháztartási hiány jövőre már a maastrichti küszöbérték környékén lehet, és a kormány célja (a konvergenciaprogram alapján) a kiegyensúlyozott költségvetési pozíció elérése az évtized végére. Az államadósság növekedését is sikerül befékezni (a konvergenciaprogram a jövő évtől csökkenő trenddel számol). Ez utóbbival kapcsolatban megemlítendő, hogy az Egyesült Királyságban – a magas ráta ellenére – nincs államadósság-válság: az angol fontban, és döntően hazai befektetők felé jegyzett adósság teljesítése zökkenőmentes (a hitelminősítői besorolások folyamatosan jók).
A sikerek mellett a brit gazdaság néhány szerkezeti kihívására is utalni kell. Ami a pénzügyi szektor túlsúlyos szerepét illeti, itt a konszolidáció után végbement a pénzintézetek teljes eszközállományának némi csökkenése, miközben sikerült az ágazat működését szigorító jogszabályokat bevezetni. További kockázati tényező a brit gazdaságra rendre jellemző folyó fizetési mérleg-hiány, amelyet a kormányzat például export-ösztönzőkkel igyekszik ellensúlyozni. Szintén veszélyes lehet az ingatlanbuborék kialakulása: a gyorsan növekvő ingatlanárakkal párhuzamosan a kormány elindított egy ingatlanvásárlást segítő programot, ám ennek kockázata éppen a nagyon alacsony kezdő önrészben rejlik.
Összességében (és különösen a drámai kiinduló helyzet fényében) a konzervatív-liberális kormány ötéves teljesítménye jónak mondható, és ezt a szavazók többsége érzékelhette. Bár a válság életszínvonal-csökkenéssel is járt, a kormány ezt például azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy felemelte azt a jövedelemküszöböt, amelyig egyáltalán nem kell adót fizetni – és e küszöb további emelésének terve a kampánynak is hangsúlyos eleme volt. További fontos választási téma volt közismerten a bevándorlás és az európai integrációhoz fűződő viszony is. Bár az e téren legradikálisabban megszólaló, és az érzelmeket felszító UKIP pártot a választók ezúttal nem honorálták, a konzervatív győzelemnek is lesz hatása mindkét nagy kérdéskörre.
A választási program alapján a bevándorlás terén a Cameron-kormány a beáramló migránsok számát évi néhány tízezerre szeretné leszorítani, számukra a szociális hálót teljes mértékben csak négy év után terjesztené ki, nem nyújtana nekik munkanélküli segélyt, és az eltartottak után is csak akkor jár majd pótlék, ha azok az Egyesült Királyságban élnek. Végül, ami az EU-hoz való viszonyt illeti – 2013-as ígéretéhez híven – David Cameron 2017 vége előtt kiírná az „igen/nem”-re szorítkozó népszavazást az ország „újratárgyalt” EU-tagságáról. Ám éppen ez a mozzanat a stratégia gyenge pontja, amely körül még sok a bizonytalanság (erre vonatkozóan a régi-új miniszterelnök a júniusi EU-csúcson fogja felvázolni az általa elképzelt menetrendet). Érdekesség, hogy a britek eddig teljes jogú tagként is folyamatosan elérték különleges igényeik tiszteletben tartását, és nemzeti érdekeiket mindig meg tudták védeni – miközben nyilvánvalóan profitáltak is a tagságból. Ráadásul egyre több elemző mutat rá arra, hogy a kilépést követően megnyíló alternatívák egyike sem lenne igazán kedvező a szigetország számára, miközben a kívülről történő alkalmazkodás kényszere továbbra is fennállna. Mindez azonban egyelőre a jövő titka.
Ami ma látszik, az az, hogy a második Cameron-kormány alapvetően jó makrogazdasági környezetben kezdheti meg működését, így a következő öt év fő kihívása már nem annyira a bankszektor stabilitása, a közpénzügyi konszolidáció, vagy a munkaerőpiac fellendítése, hanem sokkal inkább a bevándorlás kezelése, az uniós tagsági viszony rendezése, illetve – a skót nemzeti párt előretörése nyomán – az ország esetleges föderalizálódása lesz.
Vida Krisztina
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
