Az elmúlt hetekben nagy port kavart netadó árnyékából egy újabb törvényjavaslat emelkedett ki, amely nem kevésbé szeretne belemászni a mindennapjainkba, mint dicstelen véget ért „elődje”. A törvényjavaslat azonban egészen érdekes képet fest a magyar valóságról, már-már elhitetve velünk, hogy nyugat-európai életszínvonalon élünk és egy hipermarket pénztárosának is az a legnagyobb problémája vasárnap, hogy melyik étterembe vigye el a családját, illetve, hogy a Kiskunsági vagy esetleg a Fertő-Hanság Nemzeti Parkot célozzák-e meg egy kiadós séta erejéig.
A helyzet azonban úgy fest, hogy a havi nettó 100 ezer forintból élő kereskedelmi dolgozók is pontosan tudják, hogy a „gyermekek hétköznap iskolában vannak és csak a hétvége áll rendelkezésre ahhoz, hogy a szülők és a gyermekek együtt legyenek”, azonban egyáltalán nem a cég iránt érzett lojalitásból töltik bent a vasárnapot munkahelyükön, hanem azért, hogy esetleg még hó végén is legyen mit enni adni az ebadta kölyköknek. Lehet persze példálózni Ausztriával, meg Németországgal, csakhogy ott az 1 300 eurós fizetés jóval nagyobb mozgásteret enged egy árufeltöltőnek, mint itthon a 330 eurós.
Sokan érvelnek azzal, hogy kis családi vállalkozásokat hozza helyzetbe az új javaslat. Ebben bizonyára van valamennyi igazság és a célt még méltányolni is lehetne, de mielőtt a kisboltok előtt kígyózó sorokat vizionálnák a hét utolsó napján, gondoljuk végig, hogy milyen élethelyzetben látogatjuk meg a kis családi vállalkozásokat és mikor a hipermarketeket. Az emberek nem fogják a nagybevásárlást a kisboltokban intézni, amelyek már csak méretüknél fogva is magasabb árakkal operálnak. A kisboltok közel vannak, gyorsan megkapjuk amit szeretnénk, drágábban, mint nagyobb társaikban de ezt a felárat megfizetjük, ha kell hétköznap és persze hétvégén is.
Szintén kileng a cinizmusméter a családi vállalkozások védelmével kapcsolatban, amikor a dohány-kiskereskedelem átalakításával komoly bevételi forrástól szabadították meg őket és most nem a cigarettán lévő - akkor még - nem túl magas árrésre gondolok, hanem azokra az esetekre, amikor valaki beugrott egy cigiért és akkor már egy kóla vagy egy rágó is a pultra került.
Ha el is tekintünk attól, hogy a családi együttlét idejét törvényi szabályozással kívánja valaki növelni, elég komoly kiszúrás arra kényszeríteni az embereket, hogy egy esetleges nyaralást szombaton kelljen megszakítaniuk a bevásárlással, ahelyett, hogy például hazafelé ejthetnék meg, mint eddig. Akár be is vezethetnénk az idő beosztásához fűződő alapjog fogalmát, amely igen komolyan sérülne a törvény elfogadása esetében. Tiszta szerencse, hogy a törvényjavaslat igen megengedő, vagyis „vasárnap is lehet pl. étteremben étkezni, kávézóba vagy éppen moziba menni”.
A végére pedig jut még egy érdekes mondat is, vagyis, hogy a kereskedelemről szóló törvény módosításával a helyi önkormányzatok lehetőséget kapnak további korlátozások megállapítására a helyi adottságok figyelembevételével. Ennek továbbgondolását jóindulatúan az olvasóra bízzuk.
Lehet bárkinek rossz véleménye azokról, akik a vasárnapjaikat egy hipermarketben töltik, de
de valamit megtanulhattunk a politikából, akkor az az, hogy „népnevelésnek” (már ha szükséges a népet ilyen formán nevelni) nem a legjobb eszköze egy életszerűtlen szabályozás, pláne nem ilyen direkt és durva módon.
Szász Péter
mfor.hu
