Amikor Joe Biden tavaly kinevezte William „Bill” Burnst a CIA élére, azt elsősorban azért tette, hogy a Trump által kinevezett Mike Pompeo, majd Gina Haspel után egy számára ismert, megbízható ember kezébe adja a hírhedt ügynökség feletti felügyeletet. Erre nehezen találhatott volna jobb embert Burnsnél, aki 1996 óta szolgálja különböző pozíciókban az amerikai diplomáciát, washingtoni állások mellett két állomáshelyen nagykövetként is, 2011 és 2014 között pedig külügyminiszterhelyettes is volt.
Burns talán maga is arra számított, hogy az előtte álló legnagyobb kihívás egyrészt a Trump-kormányzat alatt megtépázódott amerikai reputáció helyreállítása, a nyugati szövetségi rendszer szorosabbá fonása lesz, miközben igyekszik valamit kezdeni a Kína jelentette fenyegetéssel is. Ezek helyett egy atomháborúval fenyegető, európai területen, a NATO szomszédságában vívott háború jutott neki.
A legjobb emberük
A helyzet viszont az, hogy Burnsnél alkalmasabb embert akkor sem találhatott volna Biden ennek a válságnak a kezelésére, ha kifejezetten erre készült volna. Burns ugyanis az egész amerikai diplomáciai apparátus legfelkészültebb Oroszország-szakértői között van, kétszer is szolgált Moszkvában, először még a jelcini káosz idején volt a nagykövetség politikai tanácsadója, majd 2005 és 2008 között nagykövetként. Testközelből láthatta tehát, ahogy Vlagyimir Putyin meglepetésszerű elnökké választása után megszilárdítja hatalmát, és természetesen sokszor találkozott is az orosz elnökkel.
„Nincs senki, aki jobban ismerné Oroszországot”
– mondta róla Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó.
Burns nem egyszerűen diplomataként „tanulta ki” Oroszországot, hanem kiválóan beszél oroszul, és nagy tisztelője az orosz kultúrának is, és – amennyire ez külföldiként lehetséges – értője az orosz „népléleknek” is. Szolgálati ideje alatt beszélgetett Szolzsenyicinnel az orosz spiritualitásról, beszédet mondott a Putyin születésnapján meggyilkolt oknyomozó újságíró, Anna Politovszkaja temetésén, és keresztül-kasul bejárta a hatalmas országot.
Ezt a tudást, illetve személyes kapcsolatait Burns tavaly novemberben arra is megpróbálta felhasználni, hogy eltérítse Putyint az Ukrajna elleni támadás tervétől. A CIA-igazgató Moszkvába utazott, ahol személyesen tárgyalt több orosz kormánytisztviselővel, az orosz elnökkel pedig telefonon tudott beszélni. Burns azt remélte, hogy azzal, ha szembesíti Putyint a ténnyel, hogy Washingtonban meglehetősen pontosan tudják, mire készül, sikerül némi kétséget ébresztenie az elnökben. Nem sikerült, de a beszélgetésekről kiszivárgott információk szerint voltak olyan magas rangú orosz kormánytisztviselők, akik először a CIA igazgatójától hallottak arról, hogy országuk mit is tervez.
Nem tudjuk, Burns ekkor győződött-e meg véglegesen arról, hogy Putyin minden elemzői vélemény, racionális megfontolás ellenére nem blöfföl, hanem igenis Ukrajna lerohanására készül, mindenesetre a CIA ezután egy olyan stratégiára váltott, ami egyrészt teljesen szokatlan volt, másrészt igen sikeresnek is bizonyult.
A nyilvánosság ereje
A hírszerző ügynökségek működésének alapeleme, hogy nem túlzottan kedvelik a nyilvánosságot, a szerzett információkat legfeljebb eldugott hátsó szobákban osztják meg az arra illetékesnek és érdemesnek gondolt személyekkel. Ehhez képest a CIA a háború előtti hónapokban az orosz készülődésről, Putyin szándékairól összegyűjtött információinak jelentős részét a világ elé tárta.
Az erről szóló döntést a jól értesültek szerint maga Biden hozta meg, de más magas rangú hírszerzők mellett Burns is a szorgalmazói között volt. Nagy munka volt kidolgozni azokat a metódusokat, amelyek alapján szigorúan titkos minősítésű anyagokat lehetett nyilvánosságra hozni, illetve a szövetséges államokkal megosztani anélkül, hogy például veszélybe sodorták volna az ezek egy részét szolgáltató forrásokat.
Amikor a nemzetközi közvélemény először szembesült azzal, hogy az amerikai hírszerzés szerint Putyin bizony valóban háborúra készül, sokan nem hittek a bizonyítékoknak, mások egyenesen úgy gondolták, manipulációról van szó. Azért ahogy gyűltek az adatok és bizonyítékok a gyülekező orosz csapatoktól kezdve a tervezett ukrán bábkormány tagjainak nevein át a támadásra ürügyként tervezett „hamis zászlós” akciók tervéig, egyre többen kezdték komolyan venni a figyelmeztetést.
A háborút, mint tudjuk, nem sikerült megakadályoznia Burnséknek. Mégis elértek fontos eredményeket. Egyrészt megzavarták az orosz készülődést, illetve megakadályozták azt, hogy Oroszország saját lakossága, illetve a világ közvéleményének nagyobb része előtt hitelesen előadhassa, hogy egy ukrán támadásra válaszul zúdította rá katonáit szomszédjára. Mivel a készülődést „élőben” nézhette végig a világ, ezt már kevesen hitték volna el.
Az összegyűjtött és nyilvánosságra hozott információk abban is nagy szerepet játszottak, hogy a sokáig Oroszországgal szembefordulni vonakodó európai NATO-tagállamok döntéshozói is lassan elhitték, hogy az elképzelhetetlen – egy valódi háború európai földön –, hamarosan valósággá válhat. Ez segítette a felkészülést, valamint a váratlanul gyors, kemény, valamint egységes uniós és NATO-válasznak is előkészítette a terepet.
Az sem utolsó eredmény, hogy a történtek valamennyire helyreállíthatják az amerikai hírszerzésbe vetett, az elmúlt időszakban megtépázódott bizalmat. Mindenki emlékezhet arra, hogy Irak lerohanására az indokot az iraki tömegpusztító fegyverek az amerikai hírszerzés által felvázolt rémképe szolgáltatta – hogy aztán az elfoglalt országban szinte nyomát se találják semminek, ami igazolta volna a korábbi állításokat.
A színfalak mögött pedig Burns egyrészt igyekezett betemetni azokat az árkokat, amelyek a Trump-adminisztráció idején a hírszerzésen belül, valamint a kormányazt és a hírszerzés között is megjelentek. Eddigi munkája azt eredményezte, hogy Burns mostanra belekerült abba a szűk körbe, amelynek tagjai szinte korlátlanul élvezik Biden bizalmát, és biztos lehet benne, hogy javaslatait legalább meghallgatja az elnök. Ugyan az Oroszország elleni kemény nyugati válasz „arcai” természetesen a politikusok lettek, élükön az amerikai elnökkel, a háttérben talán a legnagyobb befolyást e kérdésben Bill Burns gyakorolja rájuk.
