A mérkőzésre kiadott szurkolói füzet aranyszínű címlappal jelent meg, a lelátón burnuszos angol szurkolók ültek, a stadion előtt a meggyilkolt Dzsamál Hasigodzsira emlékező, a szaúdi hatalomátvétel ellen tiltakozó kiírásokkal tüntettek, az új elnök Jaszir ar-Rumajjant viszont nagy ovációval fogadta a St James’ Park közönsége. A közel 900 napos bojkott után visszatérő Wor Flags szurkolócsoport óriási koreográfiával rukkolt elő, azt ünnepelve, hogy Newcastle városa minden megpróbáltatásból talpra áll. A Tottenham elleni bajnokit ideiglenesen félbe kellett szakítani, hogy megmentsék az életét egy drukkernek, aki rosszul lett a lelátón. A házigazda Newcastle végül 3–2-es vereséget szenvedett. Különös vasárnap volt.
A futball új Krőzusa megérkezett a Newcastle Unitedhez.
Szaúdi pénzen szőtt álmok
Ha az „alvó óriásra”, azaz a hatalmas, ámde kiaknázatlan potenciállal bíró klubra keresünk példát, a Newcastle United mindig az elsők közül kerül szóba. Az 1892-ben alapított csapatnál sok minden adott: fanatikus és fociőrült közönség, nagy helyi bázis (Newcastle-upon-Tyne és körülötte a Tyneside az Egyesült Királyság nyolcadik legnépesebb, agglomerációval együtt számolt városa), nagy tradíciók (négy bajnoki cím, hat kupagyőzelem, egy VVK-trófea) és beteljesületlen álmok (a klub 1927 óta nem nyert bajnokságot, 1976 óta trófeát). A hasonlóan patinás és hosszabb ideje sikertelen, nagyjából azonos méretű klubok közül a többségnek van városon belüli vetélytársa – a Newcastle Unitednek nincs, bár a közeli Sunderlanddel kőkemény rivalizálást folytat.
Az angol Premier League október elején másfél évig elhúzódó vizsgálat után engedélyt adott a Newcastle United átvételére egy konzorciumnak, mely a pénz 80 százalékát biztosító Public Investment Fund of Saudi Arabia (PIF), a PCP Capital Partners és a Reuben Brothers „kézfogója” után kivásárolta a klub tulajdonosát, a „szarkákat” 2007 óta irányító Mike Ashley-t. Ashley 14 éves regnálása elején még bírta a szurkolók támogatását, ám az üzleti életben a Sports Direct ügyvezetőjeként ismertté vált tulajdonos a 2020-as évek elejére gyűlölt figurává vált Newcastle-ben. A csapat szenvedett a pályán, Ashleyből pedig már olyannyira elege volt a szurkolóknak, hogy gyakorlatilag bárkit szívesen fogadtak volna helyette. A „bárki” végül a szaúdiak vezette konzorcium lett, mely mintegy 305 millió fontért vásárolta be magát. A PL mindent rendben talált, miután „jogi biztosítékokat kapott” arra nézve, hogy a Public Investment Fund nem közvetlen szaúdi állami irányítást jelent. Ettől persze még a PIF egy olyan speciális befektetési alap, mely mögött a szaúdi állam áll…
A Premier League többi csapata minimum homlokráncolva fogadta a fejleményeket – nyilvánvalóan kevesen örülnek, ha dúsgazdag befektetőcsoport érkezik egy riválishoz. Márpedig csak a PIF mögött mintegy 430 milliárd fontos tőke van. A Newcastle egy alsóházban vergődő, jelentős tényezőnek nem számító egyesületből hirtelen olyan csapattá vált, amely anyagilag a világ szuperklubjaival is versenybe szállhat. Szaúd-Arábia céljainak – puha hatalom érvényesítése, sportmosás, imázsjavítás, presztízsberuházás – igen jól megfelelt az átvétel, melyet Newcastle-ban ünnepelve fogadott a szurkolók döntő többsége. Új pénzt, befektetést, új reményt látnak az új klubtulajdonosokban.
A pénznek valamelyest azért van szaga, így nem csoda, hogy nem volt túl jó az üzlet fogadtatása, már ha Newcastle-t leszámítjuk. A szaúdi pénz sokaknak volt „büdös”: elsősorban emberi jogi problémákat emlegettek fel, rámutatva: erős a gyanú, hogy az új tulajdonosok keze véres. Az Amnesty International „az emberi jogok védelmezőire mért súlyos csapásként” minősítette a Newcastle átvételét.
„Sok kérdést felvet az, ahogy a Premier League engedélyezte az üzletet. Kérdéseket a sportmosásról, emberi jogok és sport kapcsolatáról, az angol futball egészének integritásáról. Hogyan lehetséges, hogy a Premier League jelenlegi, klubtulajdonosokkal szemben támasztott követelményrendszere semmit sem mond az emberi jogok tiszteletben tartásáról?”
– panaszkodott Sacha Deshmukh, az Amnesty UK vezetője, aki levélben fordult a PL-hez.
A Newcastle United egyik legnagyobb klublegendája, Alan Shearer maga is említést tett arról, milyen feltűnő kettősség uralkodik az üzlettel kapcsolatban.
„Ott a remény és az izgatottság, mert Ashley elment és új tulajdonosok érkeznek. A szurkolókra végre hallgatnak. A klub az elmúlt héten többet kommunikált velük, mint az elmúlt 14 évben, és ez jó. Ugyanakkor megértem, hogy kemény kérdéseket tesznek majd fel az új tulajdonosokkal kapcsolatban, s jogosan teszik ezt”
– mondta Shearer a BBC Match of the Day adásában.
Nem mintha a hasonló felvásárlások nem hoztak volna magukkal hasonló kételyeket. A Manchester City (tulajdonos az egyesült arab emírségekbeli irányítás alatt álló City Football Group) és a Paris Saint-Germain (tulajdonos a katari Qatar Sports Investments) felvásárlásakor ugyanilyen kérdések vetődtek fel. Ugyanígy bírálatokat kapott már az olasz Szuperkupa (melyet többször Katarban vagy Szaúd-Arábiában rendeztek meg), no meg persze a 2022-es, katari világbajnokság is. Az Egyesült Arab Emírségek és Katar után immár Szaúd-Arábiának is van kirakatcsapata. Kérdés, mit kezd vele.
Csapdák és buktatók
Három kiemelt példát szokás felhozni akkor, amikor egy dúsgazdag nagybefektető vagy befektetői csoport bevásárolja magát egy topligás futballklubba. Ez a három:
-
A Roman Abramovics-éra alatti Chelsea
-
A már említett Manchester City
-
És a szintén már említett Paris Saint-Germain
A három csapat egymást követve szerepel a Deloitte Football Money League árbevétel-alapú erősorrendjében a 6. (Manchester City), 7. (PSG) és 8. (Chelsea) helyen. A koronavírus-világjárvány egyik következményeként az UEFA enyhített a pénzügyi fair play-szabályozások szigorán, és a trió tagjai ezt ki is használták – valószínűleg mindhárom csapat jól jön majd ki a futballvilág ideiglenes megrendüléséből. Lehet, hogy a közeljövő három domináns hatalmáról van szó: a Chelsea most is BL-címvédő, a Manchester City és a PSG ugyancsak a legnagyobb trófeára hajt, miközben pénzével látványos erődemonstrációt tart a piacon. Tegyük hozzá: sem a City, sem a PSG nem tudott még felülni az európai futballtrónra, hiába a tulajdonosok kifogyhatatlannak tűnő pénztárcája.
Pont ez szolgál megszívlelendő tanulságokkal a Newcastle számára is.
A hatalomátvétel után mindhárom csapat elképesztő összegeket költött játékosvásárlásra: idényenkénti átlagban a Manchester City közel 152 millió, a PSG 127 millió, a Chelsea 123 millió euróért vett futballistákat, és tegyük hozzá, a Chelsea költekezését lehúzza egy idény, amikor a FIFA regisztrációs embargója (gyakorlatilag átigazolási tilalma) alá esett a klub. Ott vannak még a játékosfizetések és a háttérstáb fizetése (a Chelsea-nél csak a 2010-es években 60 százalékkal ugrott meg a bérköltség), a távozó edzők kompenzációja, a klubok létesítményeibe beleölt összegek – finoman fogalmazva is drága mulatság egy csapatot a világelitbe juttatni.
Arról nem beszélve, hogy a Chelsea, a Manchester City és a PSG egyaránt jobb kiinduló helyzetben volt, mint a Newcastle. A Chelsea már Abramovics érkezése előtt is hosszabb ideje felsőházi csapatnak számított, rendszeresen szerepelt az európai kupákban, hazai és nemzetközi sikerei egyaránt voltak. A Manchester City a kilencvenes évekbeli pokoljárása után stabilizálta helyzetét a Premier League középmezőnyében, és az Abu Dhabi Group előtti tulajdonos – a korrupciós vádak miatt kiszálló thaiföldi Thaksin Shinawatra – idején felszálló ágba került. A PSG a kétezres évek közepén története egyik legrosszabb periódusát élte át, ám a katari befektetők érkezése előtt már bajnoki negyedik helyet ért el és kupadöntőt játszott. Egyik csapatot sem fenyegette a kiesés és az új tulajdonosok azonnal ki tudtak lépni a játékospiacra.
Ehhez képest a Newcastle United 2009 óta kétszer kiesett a Premier League-ből és az utóbbi években folyamatosan az alsóházban harcol. Hiába érkeztek meg a szaúdi tulajdonosok, januárig nem igazolhat a csapat, hiszen nincs átigazolási időszak. Akkor meg a Newcastle-nak nem lesz könnyű dolga. Mindenki tudja, hogy a „szarkák” meggazdagodtak, és az árazás ennek megfelelő lesz (így járt például a Barcelona, miután a PSG kivásárolta tőlük Neymart). A klub kiesőjelölt és ez elriaszthatja az erősítésül kiszemelt játékosokat, a búcsú a Premier League-től pedig egyből óriási csapást jelenthetne a projektre.
Bár a fellelkesült Newcastle-drukkerek a „Kapjátok be, Man City, gazdagabbak vagyunk nálatok” rigmust énekelték, a gazdagság nem konvertálódik automatikusan eredményekre. A Chelsea az Abramovics-féle hatalomátvétel után két éven belül bajnok lett, öt év alatt eljutott a Bajnokok Ligája-döntőig, majd az éra kilencedik évében meg is nyerte azt. A Manchester Citynek már nem ment ilyen gyorsan: az arab befektetők érkezése után négy év kellett a bajnoki cím megszerzéséhez és tizenhárom a BL-döntőig – a legfontosabb, legnagyobb trófeát pedig még mindig nem tudta elhódítani a klub. Az angolnál jóval gyengébb francia mezőnyt ugyan letarolta a PSG, ám kilenc év alatt jutott el a BL-fináléba és még nem tudta megnyerni azt. A Newcastle rosszabb helyzetből indul, minden eddiginél nagyobb a konkurenciaharc, és több klub (talán a legjobb példa a jelentős költekezéssel a középmezőnyből a középmezőnybe „jutó” Everton) példája mutatja, hogy még az elitbe betörni is nagyon nehéz feladat, nem hogy megnyerni az angol bajnokságot vagy egy európai kupát.
Öt-tíz év alatt a csúcsra
Az ész nélküli vásárlás (mely során az összes eladó megpróbálja jól lehúzni a frissen meggazdagodott vevőt) olyan kockázat, amit a Newcastle United nem engedhet meg magának. Várhatóan először már bizonyított, de klubjuknál perifériára szorult játékosokat próbál megkörnyékezni a klub, majd az idény végén – ha bennmarad – jöhet a nagybevásárlás és a keret teljes átalakítása. Ennek lebonyolításához valószínűleg szükség lesz egy sportigazgatóra (akit menet közben kellene megtalálnia a klubnak) és kell egy új edző (Steve Bruce egy mérkőzés után közös megegyezéssel szerződést bontott).
Előny lehet a spórolásból
A korábbi Newcastle-tulajdonos Mike Ashley hírhedten a fogához verte a garast, de a „szarkák” az új befektetők megjelenése után pont ezt használhatják ki. A klub a legutóbbi három évben 38 milliós profitot termelt, annak ellenére, hogy átigazolási mérlege folyamatosan mínuszos. A nagyon takarékos – a szurkolók lehet, azt mondanák, sóher… – Ashley nagyon óvatoson költekezett az átigazolási piacon. A drukkerek gyűlölték ezért, de a takarékosság egyben azt is jelenti, hogy a pénzügyi fair play feltételeinek teljesítése miatt nem kell nagyon aggódni, az új tulajdonosok viszonylag szabadon költhetnek igazolásokra. Ez a jelenlegi szituációban – amikor sok klub a járvány okozta veszteségek miatt eladásokra kényszerül – versenyelőny lehet.
Amint a Manchester City példája is bizonyítja, évtizedes távlatban kell gondolkodni, klubfilozófiát, egységes gondolkodásmódot kidolgozni. Az egyik legnagyobb kérdés, hogy ez megy-e a szaúdi tulajdonosi körnek. A Manchester City bár kisebb ballépésekkel, de nagyon profi módon építkezett egészen addig, hogy most a világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) edzője, Pep Guardiola gardírozza a világ egyik legjobb játékoskeretét. A Newcastle United előtt inkább a City, mintsem a Chelsea példája lebeghet a hirtelen meggazdagodott angol csapatok között, mivel a londoniak jókor voltak jó helyen – és Abramovics óriási pénzinjekciója gyorsan fel tudta borítani az erőviszonyokat. A Newcastle új klubigazgatója, Amanda Staveley 5–10 éven belül tartja reálisnak azt, hogy a United elhódítsa az angol bajnoki címet. Nemcsak csapatot, de presztízst is kell építeni, mert a pénz önmagában nem fogja meggyőzni a sztárjátékosokat, ha nem látnak elég perspektívát a projektben.
„Abramovics és a Chelsea a modern példája annak, hogy óriási befektetéssel miként lehet európai szuperhatalommá tenni egy patinás, ám történelmileg nem kiemelkedően sikeres klubot. Az UEFA pénzügyi fair play-előírásai azonban már korlátozzák azt a típusú korlátlan befektetési szabadságot, amit az orosz milliárdos kihasznált. Aligha elképzelhető egy hasonló sikertörténet, ha másik klubnál a befektetést nem kíséri a bevételek párhuzamos, folyamatos emelkedése”
– figyelmeztet a KPMG elemzése.
„Az ambíciónk közös a szurkolókéval: olyan, folyamatosan sikeres csapatot kialakítani, mely rendszeresen versenyben van a nagy trófeákért és világszerte büszkék lehetnek rá a drukkerei” – ígérte belépőjekor a szaúdi vezetésű konzorcium.
Ha a mögötte álló tőkét nézzük, valószínűleg most a Newcastle United a világ legtehetősebb futballklubja. A Chelsea, a Manchester City és a PSG példája bizonyítja, hogy a rengeteg pénz előbb-utóbb trófeákat is hoz, ám az európai futball csúcsát – a Bajnokok Ligája trónját – a háromból két csapat még nem tudta meghódítani. És már az ezt megelőző csúcshoz – a Premier League elsőségéhez, vagy legalábbis a dobogójához – is hosszú, fárasztó út vezet. Az a 200 millió fontra becsült összeg, amit a pénzügyi fair play-szabályok betartása mellett a szaúdi kézbe került Newcastle elkölthet, azért megkönnyítheti a mászást…
Keresztbe tennének
A Premier League klubjai rendkívüli küldöttgyűlést hívtak össze hétfőn, melyen ideiglenesen megtiltottak minden olyan kereskedelmi szerződést, melynek részese a klubbal már üzleti kapcsolatban álló fél. Ilyen szabályozásról már volt szó korábban, ám hirtelen, ideiglenes bevezetése valószínűleg a Newcastle United ellen irányul: a klubok attól tartanak, hogy az új tulajdonosok saját céghálójukból irányítanak szponzorokat (így közvetve állami pénzt) a klub mellé, ezzel extra bevételhez juttatva azt. A liga egyelőre három hétre blokkolta az ilyen típusú megállapodásokat, ám végleges szabályozás is várható. A javaslatot az ellene szavazó Newcastle United és a tartózkodó Manchester City kivételével a Premier League minden klubja támogatta. Korábban a City szponzori szerződései (elsősorban a főszponzor Etihaddal megkötött szerződés) is vizsgálat tárgyát képezték, helyi és kontinentális szinten is.
