Si Spiegel 1945. február 3-án Berlin felé tartott egy B-17-es amerikai nehézbombázó pilótájaként. Ezért a napért csapott fel katonának, ezért ügyeskedett addig, amíg be nem került a légierő pilótaképzési programjába, ezért csinálta végig a kiképzést, és repült már több tucat bevetést az ellenséges légvédelem tüzében Európa felett. Eljött a pillanat, amikor úgy érezhette, személyesen Hitler címére kézbesíthet néhány bombát - mondta el a New York Times újságírójának, aki veterán múltja miatt kereste fel, hogy aztán jóval fordulatosabb történetre akadjon, mint amire számított.
Polgári célpontok
Spiegelt azonban a véres tűzijáték kezdete előtt nem ez aggasztotta elsősorban. „Azt mondták, a berlini főhadiszállást fogjuk bombázni” – emlékezik vissza Siegel. De ahogy körbenézett, megértette, hogy itt szó nincs célzott támadásról katonai célpont ellen. „Kétezer géppel mentünk, szőnyegbombázni. A parancsnokság azt akarta, hogy vége legyen a háborúnak.” Az eltelt évek során sokszor gondolkozott ezen, de most is azt mondja, amire azon a reggelen jutott végül magában. „Bármi rendben van, ami megállítja ezt a rémséget.”
Hamarosan azonban már nem morálfilozófiai kérdések foglalkoztatták. A B-17-es négy motorjából egy már az odaúton meghibásodott. A légvédelmi tűz egy másikat is tönkretett, az üzemanyag is szivárgott a gépből. Két motorral nem tudta tartani a lépést a formációval, magasságot is vesztett, így nyugatra visszaindulni öngyilkos küldetés lett volna. Spiegel gyors döntésre jutott: irány keletre, a szovjet front mögé.
Ha ekkor lett volna ideje gondolkozni, talán megbánta volna, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, és pilóta lett belőle. Spiegel ugyanis éppen csak 18 évesen jelentkezett New Yorkban katonának, de ott – felismerve, hogy jó érzéke van a gépekhez – repülőgépszerelőnek kezdték kitanítani. „Hogyan harcolhatnék Hitler ellen egy csavarkulccsal?” – gondolta, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elment egy másik toborzóirodához, és újra jelentkezett. Itt végül sikerült bejutnia a pilótaképzésbe, és 20 évesen már az első bevetését teljesítette Belgium felett.
A legénység mindent kidobált a gépből, amit lehetett, és a sérült bombázó végül elevickélt Varsóig, ahonnan egy szovjet gépet követve jutottak el egy fagyott krumpliföldig, ahol leszállhattak. A szovjetek örömmel fogadták a gép legénységét, de hetekig semmilyen információt nem kaptak arról, hogyan juthatnának vissza az alakulatukhoz. Összekerültek egy másik bombázó legénységével, akiknek szintén megsérült a gépük, és megunva a várakozást, merész tervet eszeltek ki.
Egy töltőtollal, egy karórával és néhány revolverrel lefizették a szovjet őrséget, és Spiegelék roncsából kiszerelték a kellő alkatrészeket, amelyekkel a másik gépet röpképes állapotba tudták hozni, majd több napi munka után a két legénység együtt felszállt, és a német légvédelmet elkerülve egy olaszországi amerikai bázist vettek célba. Miután sikeresen megérkeztek, végre táviratozhattak családjaiknak, akik két hónapja annyit tudtak róluk, hogy a gépük nem tért vissza a bevetésből.
Új utakon
Spiegel több kitüntetéssel, de előléptetés nélkül szerelt le a háború végén. Úgy véli, zsidó származása miatt nem kapott magasabb rangot, és ez volt az oka annak is, hogy sok más pilótatársával ellentétben nem kapott állást a felfutóban lévő polgári légitársaságoknál. Egy ideig rádióbemondóként is dolgozott, majd elvált az újoncként elvett feleségétől, és visszatért New Yorkba, ahol összeismerkedett egy japán-amerikai lánnyal, aki a háború jó részét internálótáborban töltötte családjával. Hamarosan összeházasodtak, Spiegel pedig egy kefegyárban kezdett dolgozni gépészként. Főnöke kitalálta, hogy a gépek egy részén műfenyők készüljenek, de az igazira alig hasonlító fákból alig vásároltak a vevők. Amikor viszont az ekkor már művezetőként dolgozó Spiegelt bízták meg azzal, hogy levezényelje az egyik gyártóüzem bezárását, ő felhívta az igazgatót, és közölte, ha kap egy kis időt, nagy sok pénzt lehetne ebből csinálni.
Miután engedélyt kapott a kísérletezésre, Spiegel igazi fenyőfákat szerzett be tanulmányozásra, majd addig alakítgatta a gépeket, amíg az igazira megszólalásig nem hasonlító, puha tüskéjű fákat nem tudott előállítani. Saját leányvállalatot kapott a gyártás beindítására, és ez az 1970-es évek közepére már évi 800 ezer műkarácsonyfát gyártott. Spiegel nem sokkal ezután, 1982-ben kilépett a cégtől, és saját vállalkozást alapított szakértelmére alapozva. A ma is létező Hudson Valley Tree vállalat hamarosan piacvezető lett a minőségi műfenyők piacán.
Ó, műfenyő, ó műfenyő
Amerikában a karácsonyfaállítás szokását a német bevándorlók terjesztették el. Ők voltak azok is, akik az első műfenyőket állították, ugyanis az óhazában már a 19. században sem volt elég alkalmas fenyőfa, így azt sokan drótágakra erősített, zöldre festett tollakkal helyettesítették. A 20. század elején aztán megjelentek az első műanyagból készült műfenyők, „tüskéik” ugyanazon a gyártósoron készültek, mint a WC-kefék sörtéi, és kevéssé hasonlítottak az igazi fenyőfákra. Nem is lettek túl népszerűek.
Az 1950-es években új divat hódított: az alumínium műfenyőké. Ezek nem is akartak igazi fenyőfára hasonlítani, de néhány évig milliószámra adtak el belőlük, hogy aztán 1965-től – részben egy az alumínium karácsonyfákat az ünnep elüzletiesedésének jelképeként beállító Charlie Brown epizód hatására – rendkívül gyorsan ki is kopjanak a piacról. Nem sokkal ezután lépett színre Si Spiegel és az általa tökéletesített, PVC-ből készülő műfenyő. Ezek aztán az 1970-es évek második felétől kezdtek igazán népszerűek lenni, részben azért is, mert a ma bevettnek számító karácsonyfa-ültetvények híján a természetes fákból hiány volt, áruk pedig jelentősen megugrott. Az 1980-as években a műfenyők piaci részesedése elérte az 50 százalékot is, majd jött egy visszaesés, a 2010-es évek végére igazi fenyőből nagyjából 30 millió darab kelt el évente, míg műfenyőkből körülbelül 20 milliót adtak el az Egyesült Államokban – persze mivel utóbbiakból nem kell minden évben újat venni, ez azt jelenti, hogy összességében több család állja körül szenteste Si Spiegel termékeinek mai utódait.
„Arra számítottam, hogy jól fog menni az üzlet, de arra nem, hogy ennyire jól fog menni – mondta egy 1988-as interjúban. – Amikor az 1960-as évek elején elkezdtem műfenyőkkel foglalkozni, az emberek 95 százaléka azt mondta, soha nem venne nem igazi fenyőfát.” A cég ekkor 800 alkalmazottal működött, és 60 centistől közel 8 méteresig mindenféle típussal jelen volt az évi 3 millió darabot eladó piacon.
Spiegel megérzései még ekkoriban is jól működtek: 1993-ban sokmillió dollárért adta el a cégét, még azelőtt, hogy a távol-keleti olcsó műfenyők letarolták volna a piacot. Az egykori bombázópilóta, aki több millió fenyőfát mentett meg a kivágástól, ma egy Central Parkra néző lakásban éldegél. Élete nagyobb részében a zsidó hagyományok szerint a hanukát tartotta, de amikor a gyerekei még kicsik voltak, minden évben állítottak karácsonyfát is otthon, először igazit, aztán mindig a gyár aktuális legjobb modelljét. Most már unokáinak készíti el gyerekkora hagyományos hanukai fogásait. „Mostanában már főleg azzal vagyok elfoglalva, hogy próbálok életben maradni” – zárja a beszélgetést.
