A hét elején lezajlott norvég választást a nyár folyamán klímaválasztásnak kezdték el becézni, és nem véletlenül: a kampányok felpörgésének idején jelent meg az ENSZ idei klímajelentése, mely minden korábbi kiadásában megüzentnél gyorsabb és drasztikusabb kibocsátás-csökkentési lépésekre sürgette a világ kormányait, és azt is megállapította, hogy bizonyos, szélsőséges éghajlati jelenségeket és folyamatokat most már nem is tudunk visszafordítani, a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbáljuk mérsékelni a következő, borítékolhatóan egyre durvább károkat.
A "vörös kód"-jelentés nyilvánosságra hozatala után a Zöldpárt, a Szocialista Baloldali Párt, az agrárfókuszú, balliberális Középpárt és a jobbközép Liberálisok támogatottsága is nőtt Norvégiában.
A két nagy párt közül a választás győztese, mint ismert, a Munkáspárt lett, a liberális konzervatív Erna Solberg-vezette koalíciónak csomagolnia kell. A zöld oldal végül nem nyert olyan nagyot, mint amilyenre az előzetes elemzések számítottak, de így is úgy tűnik, hogy Jonas Gahr Store nem hagyhatja ki őket a következő kormánykoalícióból, melynek összehozása egyelőre nagyon komoly kihívásnak tűnik, pont azért, mert a szóba jöhető partnereknek ütközik a klímaügyi elköteleződése, és egyikük sem hajlandó puhítani az álláspontján.
Az önellentmondás országa
Norvégia az az ország, mely úgy a világ egyik legaktívabbja a zöldítésben, hogy közben gazdaságának motorját a fosszilis tüzelők fűtik. A nagylelkű állami ösztönzőknek is köszönhetően augusztusban az értékesített új autóknál 10-ből 7 teljesen elektromos - vagyis még csak nem is hibrid - volt, és az előző kormány óriási összegekkel kötelezte el magát a szénmegkötő és -tároló technológiák fejlesztésére, melytől kampányígéretei szerint az új kormány sem fog eltérni. És az országban megtermelt villamos energia idén augusztusban 92,9 százalékban vízerőművekből származott.
Mindeközben a fosszilis tüzelők még mindig 40 százalékát adják az ország exportjának, az olaj- és gázipar pedig együttesen több mint 200 ezer embert foglalkoztat közvetlenül - csak az olajipar 160 ezret - , mely nagyjából az országban dolgozók 7 százalékának felel meg. Közvetetten pedig persze még ennél is több ember boldogulását biztosítja a két kiemelten szennyező iparág. Norvégia Nyugat-Európa vezető benzingyárosa, és Oroszország és Katar után a világ harmadik legnagyobb földgáz-exportőre.
Aligha csoda, hogy ebben a helyzetben Erna Solberg nyáron még arról beszélt, hogy Norvégia nem mond le a fosszilis iparáról, és a jövőben is folytatja az olaj- és gázkitermelést. Mindezt a leköszönő kormányfő arra reagálva mondta, hogy a Nemzetközi Energia Ügynökség felszólítottas Oslót, hogy állítsa le minden folyamatban lévő olajprojektjét a klímaváltozás lassítása érdekében. Solberg kötötte az ebet a karóhoz: továbbra is nagy a kereslet a norvég olaj és gáz iránt, melyek közül az utóbbi segítségével egyebek mellett a kibocsátásmentes jövő egyik reménybeli szuperfegyverét, a hidrogént állítanák elő. (A hidrogén a felhasználása során ugyan valóban nem bocsát ki üvegházgázt, de ha nem vízből, elektrolízissel, és kibocsátásmentes forrásból származó energiával hozzák létre - ez a zöld hidrogén - , hanem a másik úton, gázból, akkor persze nem beszélhetünk valódi kibocsátás-mentességről.)
"Óriási változások jönnek, melyek elkerülhetetlenek, a kérdés csak az, milyen gyorsan következnek be. Mi nem szándékozunk politikai eszközökkel gyorsítani rajtuk"
- mondta Solberg még nyáron. Ez a néhány hónappal ezelőtti álláspont, bár Solberg csomagol, nem tud súlytalanná válni, mert Jonas Gahr Store maga is olajpárti.
A kisebb pártok, melyekkel a munkáspártiaknak koalícióra kellhet lépniük, mint említettük, a fosszilis iparág leszerelését szorgalmazzák. A Zöldpárt, mely a Munkáspárttal együtt vezette Oslót, azt közölte még nyáron, hogy csak olyan kormányzást hajlandó támogatni, mely az energiaügynökség akaratának engedelmeskedve leállít minden tervezett olaj- és gázmező-felderítő projektet, sőt, ahhoz is ragaszkodnak, hogy 2035-re az ország olajtermelését is befejezzék.
Ez a Munkáspárt szerint szóba se jöhet. Espen Barth Eide munkáspárti szóvivő szerint olyan kompromisszum lehetséges csak, mely véget vet az olajba való "túlzott" befektetésnek, ám cserébe nem jelöl meg határidőt az iparág leépítésére. Arra is utalt, hogy leállíthatják a Barents-tengeri felderítéseket - ha az állami olajcég inkább a már bevált Északi- és Norvég-tengeri mezőkre koncentrál. Mivel azonban a Barents-tengeri projekt amúgy sem tűnik túl gyümölcsözőnek, ez nem tekinthető nagy áldozatnak a munkáspártiaktól, és kérdéses, hogy mennyire tudnák vagy akarnák lenyelni a zöldek.
A két legnagyobb koalíciós favorit közül a zöldekhez hasonlóan a Szocialista Baloldali Párt is leszerelné az olajipart, ám a Középpárt a munkáspártiakhoz hasonlóan még megtartaná azt. Ha Store többségből akar kormányozni, akkor valahogyan mindkettővel szövetségre kéne lépnie, és még egy kisebb párt támogatására is szüksége lenne.
Alakuljon bárhogy is a helyzet, abban a norvég közgazdászok egyetértenek, hogy drága lesz mögöttük hagyni az olajipart, de ez a lépés elkerülhetetlen. Kris Rokkan Iversen zöldpárti képviselő szerint pedig, ha nem lépnek elég gyorsan, az nemcsak a klímának fog ártani, de a híresen bőkezű norvég jóléti államnak is.
Kiveszik, lefölözik, visszarakják
Ha az olajipar leszerelése vitás pont is az egyes pártok között, a széndioxid-megkötés aligha az. Nem új történet ez Északon: Norvégia egyszer már nekifutott a széncsapdázásnak, de az egy évtizeddel ezelőtti kísérletük még kudarcot vallott. Az akkor még Statoilnak nevezett állami olajcég, az Equinor egy gázerőműre csatlakozó szénmegkötő létesítményt szeretett volna építeni, de akkor végül pénzügyi megfontolásból elvetették a tervet, melyet akkoriban a projekt ambiciózussága miatt úgy emlegettek, mint "Norvégia holdraszállása".
A mostani, második nekiveselkedés az előzőnél még sokkal nagyobb ívű. Erna Solberg még tavaly jelentette be a régi viking hajók után Hosszúhajónak elnevezett kezdeményezést, mely keretében a norvég állam több fronton is vagyonokkal támogat szénmegkötő és -tároló technológiákat. A leköszönő kormányfő azt mondta, ez nemcsak Norvégiának lesz biztonságos széntárolási lehetőség, de más országok is élhetnek vele - ezt úgy kell érteni, hogy ha beválik, akkor az északi nemzet egy új, potenciálisan kiemelkedően jövedelmező iparágban lehet globális vezető. Az egész Hosszúhajó összesen 2,9 milliárd dollárba kerül, ebből a norvég kormány 1,9 milliárd dollárt vállalt.
A Hosszúhajó kezdeményezés egyik ága különféle gyárakhoz telepítene szénmegkötő létesítményeket, hogy a gyártási folyamatok során felaszabaduló üvegházgáz ki se juthasson a légkörbe, azonnal, helyben csapdázni lehessen. Ilyenen dolgoznak a német HeidelbergCement által tulajdonolt dél-norvégiai cementgyárnál, a breviki Norcemnél is. Ez a szénmegkötő 2024-es beüzemeléssel számol, nagyjából 380 millió dollárból épül fel, mely nagyjából négyötödét a norvég kormány állja. Egy másik példa a finn Fortum által Oslóban működtetett hulladékkezelő központ. Az ehhez építendő széncsapda összköltségét 500 millió dollárra becsülik, és a kormány belead több mint 230 milliót, de csak akkor, ha a Fortum képes állni a fennmaradó részét.
A hosszúhajó legnagyobb projektje viszont az Equinor, a Shell és a Total olajóriások közreműködésével indított Northern Lights nevű vállalkozás. Ennek keretében konténerhajókkal szállítanák az Északi-tengerre a csapdázott, cseppfolyósított szén-dioxidot, majd a kimerült olaj- és gázmezők már üres furataiba pumpálnák bele, 3 kilométer mélyen a tengerfenék szintje alá, ahol az aztán megkötne. Vagyis az elképzeléseik szerint, amit a tenger mélyéről kivesznek, azt előbb hasznosítják, majd a káros, már nem hasznosítható részét egy kicsit odébb vissza is teszik a tenger mélyére.
Ezzel a módszerrel évente másfél millió tonna megkötött szén-dioxiddal számolnak, illetve a projekt teljes felpörgésére évi 5 millió tonnával, és úgy becsülik, összesen 1,25 milliárd tonnát tudnak majd az Északi-tenger alá temetni. Elméletileg a norvég kontinentális self (a kontinensek körül lévő, kis vízmélységű, kis lejtésű tenger alatti terület) 80 milliárd tonna megkötött szén-dioxid tárolására is alkalmas lehet, mely a Norvég Kőolajigazgatóság számításai szerint az ország több mint ezer évnyi üvegházgáz-kibocsátásának felel meg. De az igazgatóság sietve le is szögezi: bár ígéretesnek tűnik a helyzet, ez egyelőre csak hipotézis.
A norvég állami olajcég, az Equinor még 2019-ben mások mellett előzetes megállapodást kötött a világ legnagyobb acélgyártójával, az ArcelorMittal-lal is, hogy majd ők is a Northern Lights-szal szállíttatják és temettetik el a befogott szént. Ugyancsak megállapodtak Svédország legnagyobb olajfinomítójával, a Preem-mel is, mely évente 500 ezer tonna szén-dioxid megkötését tervezi 2025-től.
A baj csak az, hogy egyelőre, úgy tűnik, jobban megéri a széndioxid-kibocsátásért fizetni, mint annak befogásáért. Európában most a kibocsátott szén-dioxidért tonnánként 27 eurót kell fizetni, míg a megkötése egyes becslések szerint most még tonnánként 100 eurót is kóstálhat.
Egyébként a Hosszúhajó nem csak a gyárak által újonnan kibocsátott szén-dioxid befogására terjed ki: annyi üvegházgáz kering már a levegőben, hogy pusztán az újabb mennyiségek kiszabadulásának megeklőzése már nem lenne elég. Ki kell szűrni a levegőből a már kibocsátott mennyiséget is, ennek érdekében a Northern Lights már aláírt egy közös szándéknyilatkozatot a svájci Climeworks-szel, mely ilyen levegőtisztító gépezeteket fejleszt.
Megpiszkálják a behemótot?
Norvégiában hozták létre a világ legnagyobb szuverén alapját, a norvég Állami Nyugdíjalapot - vagy más néven csak simán olajalapot. Ez egy 1400 milliárd dollár értékű behemót, és a megalapításától fogva azt sulykolta a mindenkori norvég politikai élet, hogy az tisztán pénzügyi entitás, és nincs köze semmiféle politikai irányvonalhoz, függetlenül attól, milyen párt van éppen hatalmon az országban.
Az utóbbi időben viszont egyre több illetékes kezdte pedzegetni, hogy építsenek az alapba új feltételeket, például bizonyos klímaügyi feleősségválalási kötelezettségeket, határidőket, és azokat a befektetőket, melyek nem tesznek eleget ezen zöld feltételeknek, kizárnák az alapból. Ezek a hangok hamar ellenszólamokra találtak, a populista jobboldali Haladás párt szerint például "nem lenne bölcs dolog" belekeverni a politikát az alapba. Gahr Store viszont arról beszélt, hogy ha hatalomra jut, implementálja a zöld megkötéseket - márpedig hatalomra jutott, szóval nem lehetetlen, hogy meg fogja piszkálni az olajalapot.
Koalíciót a karácsonyfa alá?
"Norvégia eddig a könnyen elérhető célokra koncentrált a klímaváltozás hatásait csökkentő intézkedéseinél. Most, hogy a keményebb részhez érünk, egyre több figyelmet kap az is, hogy mennyire fair-ek ezek az intézkedések, és az, hogy biztosítani kell majd a kapcsolódó költségek megosztását", mondta Fay Farstad, a Center for International Climate Research egyik vezető klímakutatója.
Hétfői, győzelmi beszédében Store is fogadkozott, hogy "igazságos környezetvédelmi politikát" fog folytatni. A kérdés továbbra is az, hogy mire lesz lehetősége a potenciális koalíciós partnerek széttartó érdekei közepette.
"Egyszerű a matek. Nem lesz többség a vörös-zöld oldalon a Szocialista Baloldali Párt nélkül. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek tisztelnie kell a másikat, beleértve a mi klímaügyi és társadalmi egyenlőtlenségekett illető vörös vonalainkat"
- mondta a párt vezetője, Audun Lysbakken. De a Munkáspárt köti az ebet a karóhoz, hogy a zöld fordulat igenis már folyamatban van, jól is van az úgy, erőltetni viszont nem szabad.
Anders Todal Jenssen politológus azt mondta az állami NRK rádió műsorában, hogy hetekig is eltarthat, míg feláll a kormánykoalíció. A legnagyobb kihívás szerinte az lesz, ha a Középpárt továbbra is elutasít mindennemű együttműködést a Szocialista Baloldali Párttal. Jenssen szerint, ha ez így marad, akkor elképzelhető, hogy Store megpróbálkozik majd a kisebbségi kormányzással. A szakember egyébként azt sem zárta ki, hogy a koalíciós kínlódás olyan hosszan el fog húzódni, hogy csak karácsonyra születik meg a megoldás.
