Október 30.
Az idősotthonból kihozzák a nagypapát egy családi ebédre. Nem csak azért, mert november 2-tól kijárási és látogatási tilalmat rendelnek el ismét az otthonban, hanem azért is, mert névnapja van. Egy héttel később tudják meg, hogy az utolsó.
„Pár napja köhögök, valahogy megfáztam” – mondja ebéd közben halk hangon.
Alig fogyaszt, pedig a kedvence, csirke paprikás van, a desszertből pedig már semmit nem eszik, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Ebéd után hirtelen nagyon elfárad, kéri, hogy vigyék vissza az otthonba.
Este a gondozó telefonál, hogy rosszul lett, félrebeszél, kihívták a mentőket. A sebtiben elvégzett gyorstesztből derül ki, hogy koronavírusos. Irány az egyik Pest megyei centrumkórház, beviszik mobiltelefon és műfogsor nélkül (akinek van olyan idős hozzátartozója, tisztában van vele, ez milyen alapvető fontosságú). A kórházakban már újra él a látogatási tilalom, ezért a család azonnal hívja a központi számot, ahol a hallhatóan kiégett és életunt telefonközpontos ingerülten annyit mond: kizárólag 12-14 óra között lehet hívni a Covid-osztályt. Nem hisznek neki, másnap kora reggel újra hívják a kórházat, akkor egy kicsit kedvesebb hang ugyanerről tájékoztatja őket.
November 1.
Mindszentek Napja: már maga ez a tény sem túl szívderítő. Alig várják, hogy dél legyen, s megtudjanak bármit is a nagypapa állapotáról. Két órán keresztül folyamatosan tartják a vonalat, s hallgatják a telefon monoton búgását. Azt gondolják, nem szabad letenni, mert akkor kezdődik előlről a "sorbanállás". Letelik a két óra, s értetlenül néznek egymásra: tényleg ma sem tudnak meg semmit róla?
November 2.
Ismét telefon pontban 12-kor. Úgy tűnik, a hosszú hétvége utáni munkanap óriási szerencsét hoz, végre-valahára felveszi egy adminisztrátor, felírja a telefonszámukat, hogy ha végez az orvos, visszahívja őket. Pesszimistán néznek a délután elébe, de pár óra múlva tényleg csörög a telefon, és egy orvos korrekten arról tájékoztatja a családot, hogy az augusztusban harmadik oltást kapott, ám roppant idős bácsi nincs lélegeztetőgépen, tünetei enyhék, nagyobb bajt jelentenek az egyéb bajai.
November 3.
Csomagban a kórházba bejuttatják számára az életmentő mobiltelefont és műfogsort (igen, életmentő, enni enélkül kissé bajos). Este végre fel is veszi a mobilt, kicsit tudnak végre beszélni vele, de mivel 89 éves múlt, már egyáltalán nem tiszta minden, miért is van ott, ahol …
November 5.
Ismét sikerül az orvossal beszélni, aki szerint a Covid még mindig nem súlyos, inkább a szíve rendetlenkedik, de ebben az életkorban szinte nincs is mit csodálkozni ezen. Nemsokára csinálják a kiengedéshez szükséges PCR-tesztet, s ha negatív, szállítják vissza az idősotthonba.
November 7.
Az elmúlt két napban többször hívják a nagypapát, de sikertelenül. Nagyothalló, biztosan nem hallja, s bár hatan vannak a szobában, ki tudja, milyen állapotban, senkitől nem lehet elvárni, hogy a kezébe adja a csörgő telefont. Vasárnap délben végre felveszi, azt mondja elhaló hangon, hogy reggel óta nem kapott enni. Vajon ez igaz, vagy csak a képzelete játszik vele? De ismét hétvége, a 12-14 órás intervallumban ismét nincs senki a telefon túloldalán, akit kérdőre lehetne vonni, nem csak arról, hogy kapott-e egyáltalán ételt, hanem hogy van-e olyan ápoló, aki segítene ennie egy legyengült öregembernek.
November 8.
Délelőtt telefonálnak a kórházból, hogy Covid okozta tüdőgyulladás következtében 10.30 perckor meghalt. Megannyi kérdés bennreked, mert abban a pillanatban elfelejt az ember rákérdezni, hogy mikor fedezték fel a tüdőgyulladást, hiszen erről eddig szó sem volt, kapott-e bármilyen gyógyszert, mikor bekerült, és a legfontosabb: miért nem hívták be a közvetlen hozzátartozó(ka)t elbúcsúzni, mikor az még a Covid-protokollban is benne van? Talán észre sem vették a haláltusáját, mert csak púp volt a hátukon a többi rengeteg Covidos beteg között.
November 9.
A kórházba lépve ott a remény, hogy az orvos majd szépen elmondja, milyenek voltak az utolsó napjai, órái. Ehelyett összekötözött zsákban kihozzák a személyes tárgyait, ruháit, s átnyújtják az erről szóló átvételi papírt. Az orvost képtelenség elérni, lehetetlen vállalkozás vele vagy bármelyik ápololóval is beszélni, „a betegeknél vannak bent teljes szkafanderben, nem tudnak kijönni”. Senki semmit nem mond, nagy valószínűséggel nem is tud a kisöreg utolsó perceiről. Már a kórház elől hívják a jól ismert telefonszámot 12-14 óra között, hogy az orvost ezen keresztül mégis szóra bírják. De ismét nem veszi fel senki, csak búg bele a nagyvilágba.
