BOJÁR GÁBOR, üzletember:
Bevallom, hogy 2022. február 24-én még nem fogtam fel az aznapi invázió súlyát. Már 8 év telt el a Krím bekebelezése óta, sok éve folyt az irreguláris szakadárok harca a többnyire orosz többségű kelet-ukrajnai megyékben, az oroszok grúziai annexióját is tudomásul vette a világ és hát folyamatos volt az orosz katonai részvétel Szíriában is.
Aznap délelőtt igazgatósági ülésünk volt, arra koncentráltam. Ami Ukrajnát illeti, távolabbnak is éreztem magamtól, mint pár évtizeddel korábban az egykori Jugoszlávia szétesése nyomán bekövetkezett szerb-horvát konfliktust, hiszen ott a korábbi nyaralóhelyem romba dőlését kellett megélnem.
Eltelt néhány hét, amíg megértettem, hogy itt most olyan minőségi változás történik, ami akár a világbékét is fenyegetheti. Azt mondta a Nyugat (amihez tartozónak érzem a hazámat), hogy elég volt, az orosz terjeszkedésnek addig kell megálljt parancsolni, amíg még lehet. Talán levontuk az 1938-as müncheni “béke” tanulságait és megértettük, hogy a diktátorok étvágya nem csillapítható engedményekkel.
Én életem nagyobb részét orosz befolyás alatt éltem le, elég volt. Abban pedig reménykednünk kell, hogy Ukrajna támogatása fegyverekkel és pénzzel elegendő lesz és a NATO közvetlen részvétele nélkül is sikerül megállítani az oroszokat.
BOD PÉTER ÁKOS egyetemi professzor, volt jegybankelnök:
Tavaly február 23-án hangulatos estét töltöttem kellemes társaságban, történetesen az Mfort-t és a Privátbankárt is magában foglaló Klasszis lapcsoport borkóstolós rendezvényén,
úgyhogy mondhatnám, hogy másnap reggel megfordult velem a föld, amikor a szokásos korai, hat órai ébredéskor, rossz szokásom szerint belenéztem a hírekbe.
De inkább az volt az első érzésem: hát akkor elkezdődött. Így amikor a szerkesztőm felhívott, hogy mikorra tudnék elemzést adni a háború minket érintő következményeiről, mondtam magabiztosan: délre biztos nem, mert 10-től 1-ig egyetemi óráim vannak, ám estére meglesz.
Valóban, másnap reggel már olvasható volt az analízisem. Mert persze reménykedtem én is, de az elemzői gondolkozás már rég beindult. Putyin három nappal korábban elmondott beszéde pedig nem sok kételyt hagyott a szándéka felől. Donbasz önállóságának hivatalos elismerése, és a hosszú eszmefuttatás, hogy Ukrajnának nincs történelmi létoka – kétszer hallgattam meg a beszédet a Youtube-on, először az angol szöveggel, de alig hittem a fülemnek, aztán az eredeti orosz nyelvű verziót. De bizony az ugyanazt mondta.
Így a kérdés, hogy ha háború tör ki, az miként érinti a magyar gazdaságot, a társadalmat, végig ott dolgozott bennem. Könnyen vághattam rá tehát a szerkesztői kérdésre 24-e reggel, hogy délre meglennék a szöveggel, ha nem kellene órát tartanom.
Otthon, a reggelinél hét órakor azonban nem beszéltünk háborúról a gyerekekkel, ahhoz este a térkép mellé kellett leülnünk, hogy legalább a nagy körvonalakat lássák.
HELMECZI LÁSZLÓ, Záhony polgármestere
A reggeli rutinom szerint bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a híreket. Egy éve is így tettem, így fél 7-kor tudtam meg, hogy elindult a támadás Ukrajna ellen. Abban a percben éreztem, hogy itt biztos lesz nekünk is teendőnk.
Napközben aztán hamar kiderült, hogy megindultak a menekültek. Pedig mindig azt gondoltuk, hogy erőfitogtatásról van szó az oroszok részéről, s nem hittük, hogy fizikailag meg is valósul. Nekem meglepetés volt, s úgy láttam, hogy Záhonyban szinte mindenkinek az volt, mikor megjelent itt annyi ember.
Anno munkából értem haza 2001. szeptember 11-én, amikor a tévében láttam a repülők becsapódását az ikertornyokba, és valóban, ugyanaz a feszültség rántotta össze a gyomromat egy éve is, mint akkor.
Főleg, hogy ez a szomszédunkban történik. Hiszen sokat hallottunk a menekültválságtól, amikor 2015-ben elindultak Budapesten keresztül, csak azt mi itt a határon nem éltük meg, ezért elámultunk, mikor 4-500 emberrel szembe találtunk magunkat a vasútállomáson.
A reggeli hírek után folyamatosan érdeklődtünk a rendőrségtől, határőrségtől, mi várható, és délben döbbentünk rá, hogy nagyon sok ember fog Záhonyban éjszakázni, mert aki 6:40 után érkezik, már nincs vonata tovább Budapestre. Gyorsan menekülttábort kellett szervezni, kiposztoltam a Facebook-ra, hogy élelmiszereket, matracokat, takarókat gyűjtünk. 6 órakor már volt sátor és minden a művelődési házban.
Teljesen átalakult az életünk egy nap alatt. Február 24. után éjszakánként 2-3 órákat aludtunk heteken át, az első napokban még központi támogatás sem volt, csak március 1-jétől, mikor a hatóságok is beszálltak az ellátásba, kezelésbe. Addig azonban mindenki megmozdult, nemcsak a város, hanem a környező települések, és az ország, és ezt kellett koordinálnunk. Ehhez azonban egyedül kevés lettem volna, ehhez egy összetartó, sok jó emberből álló közösség kellett.
Nem gondoltam, hogy egy évvel ezután még ugyanitt tartunk. Nyáron és ősszel is mondogattuk, hogy még egy hónap, és biztos vége lesz, de azt látjuk, nemigen akar abbamaradni. Nincs már az a nagy nyomás és tömeg, mint az elején, de most is üzemel 100 férőhellyel a menekültszállásunk, általában 20-30 ember alszik itt éjszaka. Azok maradnak itt, akiknek valamilyen papírja hiányos, vagy rokont várnak.
Az egész év álomszerűnek tűnik visszagondolva, itt volt születés és halál is, de a legmegrázóbb az volt, mikor még a háború elején nyolc idős ember érkezett tolókocsiban, és fogalmuk sem volt, hol vannak. Annyit tudtak, hogy felrakták őket a vonatra, s ahová megérkeznek, ott majd segítenek. Folyamatosan reszkettek, s beletelt félórába, mire sikerült megnyugtatnunk őket, hogy jó helyen és biztonságban vannak. Ők még mindig itt vannak a szomszédos településen egy idős otthonban.
Volt olyan nap, mikor 6 ezer ember, egy év alatt pedig 750 ezer ember ment át a városon, ahol élünk. Hogy több évnek tűnik-e az elmúlt egy évem? Szokták mondani, hogy a nagy stressz múltával szokott jelezni az egészség. Nem tudom, hogy emiatt, vagy mert a korral jár, de három hete volt egy kis szívproblémám, ezért most, hogy beállt a rendszer, s kicsit lenyugodott az élet, jó kicsit visszavenni a tempóból.
