Idén tavasszal felröppent a hír, amelyet a Magyar Nemzeti Bank (MNB) megerősített, miszerint a Petőfi-bicentenárium (meg az 1848-as forradalom kitörésének 175. évfordulója) alkalmából kibocsátanak egy, a költő mellportréjával díszített érmét, pontosabban nem is egyet. Többet is: egy, a szokásoshoz hasonlító 200 forintosat, egymillió példányban, valamint egy ezüst 30 ezer forintosat, amely másféle és nagyobb méretű lesz, valamint egy színesfém-változatot. Az előbbit hatezer, az utóbbit nyolcezer példányban, nyilvánvalóan a gyűjtők számára.
Mi az, ami ilyenkor megmarad a közvélemény emlékezetében? Természetesen a 30 ezer forint. És hogy tud az efféle megmaradni? Bizonyára úgy, hogy az infláció hatására újabb, nagyobb címletű bankjegyeket bocsát ki az MNB. Természetesen ezt cáfolták, de Magyarországon már régóta úgy vagyunk vele, hogy ha hivatalos helyről hivatalosan cáfolnak valamit, az csak még ráerősít a gyanúra: nemcsak, hogy úgy lesz, hanem még úgyabbul.
A gyanakvásoknak nyilván jó táptalaja volt, hogy a kibocsátás nem január 1-én, Petőfi születése napjának 200-dik évfordulóján volt: nyilván ezért lett a milliós példányszánban kibocsátani tervezett érme 200 forintos címletű. De még csak nem is március 15-én, ami másik érvényességet is kenterbe verte, ám ehhez már régóta hozzászokhattunk. Mondhatnánk, magyar specialitás. Szinte hungarikum. Vagy tán egészen az.
Egy és egynegyed évszázaddal ezelőtt, amikor arra a nem kisebb esemény ezredik évfordulójára készültek (időben) közeli elődeink és őseink, mármint a honfoglaláséra, valahogy nem jött össze a 895-ös dátum milleniumi évfordulója. Igazi magyaros (és nem franciás!) nonchalance-szal átigazították a honfoglalás dátumát egy évvel későbbre és ezek után boldogan meg lehetett ünnepelni az ezrediket. Ezért aztán a tudomány mai állása szerint a honfoglalás 895-ben volt, a Millenium pedig 1896-ban.
Kései visszfénye lett aztán ennek a magyar plakát századik évfordulója, illetve az évforduló alkalmából a Műcsarnokban rendezett kiállítás, amely hasonlóképpen egy évet késett (politikai döntés nyomán), viszont annál szellemesebben oldották meg a kényszerhelyzetet.
Mindenesetre az is a hungarikumok felségvizein hajótörés nélkül lehetséges hajókázásra vall, hogy a se nem január 1-i, se nem március 15-i dátum helyébe április11-ét léptették, ami ugye Magyarországon a költészet napja. Április 1-ét azért már mégsem illett a kibocsátás napjává tenni, bár illett volna a képbe. Így viszont a sokszoros ugrabugra csak erősítette a gyanakvást, hogy egyelőre átmeneti függönyt húznak a harmincezres bankó elé.
Idén június elején például a MNB elnöke kinyilvánította, hogy elkerülhetetlen az euró bevezetése Magyarországon. Ezt egyébként az MNB korábbi elnökei és alelnökei egyértelműen megállapították, igaz, hogy nem most, hanem már a 2006-2007-ben adott interjúikban.
Igaz, hogy ők több mint másfél évtizede 2-3-4 évet mondtak az euró bevezetésének dátumára, ami akkoriban reális távlat volt, most pedig… Most pedig már rögtön Matolcsy György mostani jegybankelnök kijelentése után erős ellenkezés volt kormányoldalon, júliusban kormányközlemény adta tudtunkra, hogy még messze vagyunk az úgynevezett maastrichti feltételek teljesítésétől, az MNB egy hónappal később kiadott közleménye szerint pedig még nincs céldátuma az euró bevezetésének.
Néha úgy tűnik, hogy a kormány nem felelőtlenségből vagy feledékenységből nem figyel oda eléggé az államadósság növekedésére, a forintromlásra és a többi maastrichti feltétel nem-teljesítésére, a fölösleges túlköltekezésekre, az infláció erős voltára és lassú csökkenésére (nem szavakban, hanem a valóságban). Úgy tűnik, mintha ezekkel a gazdasági intézkedésekkel (illetve nem-intézkedésekkel) késleltetné az euró bevezetésének dátumát. Azt gondolhatnánk, hogy a kormánynak és gazdasági körgallérjának (intézményesen) előnyösebb a forint, a gyenge forint, mint az euró. Hogy magán-megtakarításaik milyen valutában vannak, az persze magánügy.
Ám úgy tűnik, ez a hozzáállás változóban van, az árfolyam stabilitása került előtérbe. Az MNB alelnöke, Virág Barnabás szerint új szemlélettel kell az árfolyamokhoz állni. Ez nagyon helyes és előremutató. Mert ugye most arról van szó, hogy ha a fogyasztás visszaesik, akkor az a GDP-re is negatívan hat, ezért ezt feltétlenül figyelembe kell venni az árfolyam stabilitásánál. A termelékenység és a versenyképesség javítására kell a hangsúlyt helyezni, ebből kifolyólag ezt nem az árfolyamok révén kellene elérni.
Nemrégiben felmérést végzett az Eurobarometer európai uniós szervezet Svédországban és öt volt szocialista országban arról, hogy a megkérdezett állampolgárok be akarnák-e vezettetni hazájukban az eurót. Csehországot kivéve mindenütt 50 százalék fölött volt a támogatottság (még Svédországban is!), nálunk pedig a legmagasabb, 72 százalékos. Az ellenzők mindenhol tartottak a bevezetést követő drágulástól, ami nem egy, korábban az euróövezethez csatlakozott országban valóban bekövetkezett. A legutóbb, idén január 1-én csatlakozott Horvátországban is megindult egy efféle folyamat, de az ottani kormány kemény kézzel visszafogta az indokolatlan drágításokat.
Nálunk mindez már megtörtént az elmúlt egy-másfél évben, úgy, hogy noha a maastrichti előírásokat egyelőre nem tudtuk teljesíteni, amely ugye előfeltétel, de egy utófeltételt a (szinte indokolatlan) nagymértékű drágulást könnyedén hoztuk. Úgy tűnik, mintha ez is hungarikum lenne.
Meg persze a harmincezer forintos bankjegy. Ami, ha tényleg megjelenhetne (leváltva a húszezrest, de hasonló értéket képviselve), akkor igazi, unikális hungarikum lehetne. Ugyanis, ha szétnézünk a világ kétszáz-valahány országának bankjegyei közt, ilyen címletet sehol sem találunk. Mindenütt a jól bevált 1-2-5-10-20-50-100-200-500-1000 (s így tovább) címletek sorakoznak. Ami logikus, hiszen ilyen sorozatokból lehet a legkevesebb gonddal a legkülönfélébb összegeket kifizetni.
Most azonban maradjunk még egy apróság erejéig a 30 ezer forintos bankónál. Készpénzzel való fizetéskor gyakran előkerül (csak virtuálisan!) a százezer forintos papírpénz, például, ha az eladó nehézkesen tud visszaadni a húszezresből. Na és akkor, hogy adna vissza az új százezresből? Amely, ha még tovább csökken az infláció, előbb-utóbb úgyis megjelenik majd. Aztán a hümmögést-fejcsóválást követően jön az újabb megoldandó szakmai kérdés, akár, ha csak a Monetáris Tanácsban ülnénk. Na és kinek az arcképe lesz azon a mesebeli százezresen? Erre már válaszolni sem kell, annyira egyértelmű.
