Adná magát, hogy heti visszatekintésemet Orbán Viktor csütörtöki CPAC-es beszédének kivesézésének szenteljem, de nem teszem. Őszintén szólva kicsit beleuntam abba, hogy szinte szóról szóra tényekkel megcáfoljam a kormányfő száz százalékban politikai töltetű, kizárólag a választóinak szóló, a valóságtól Holdnyi távolságra lévő mondatait.
Inkább egy másik, aznap elhangzott beszéddel foglalkoznék, ami Orbán performansza miatt kicsit háttérbe szorult. Pedig fontos. Hiszen egy olyan személytől származik, aki azon egyre kevesebbek közé tartozik ebben a magyar közéleti forgatagban, aki hiteles.
Kovács Árpádról van szó, aki tényleg SZAKEMBER, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mindenféle színezetű kormány idején kapott fontos állami pozíciót. A Horn-kormány alatt lett az Állami Számvevőszék elnöke, aztán maradt is e pozíciójában az első Orbán-kabinet idején éppúgy, mint amikor „visszajöttek” a szocik, s előbb Medgyessy Péter, majd Gyurcsány Ferenc lett a miniszterelnök. ÁSZ-elnöki mandátumának 2009-es lejárta után volt egy kis interregnum, de aztán a második Orbán-kormányzati ciklus félidejéhez közeledve a Költségvetési Tanács elnöke lett. Egészen mindmáig.
E minőségében jelentette ki Kovács a Fejér Vármegyei Kereskedelmi és Iparkamara 53. küldöttgyűlésén, Székesfehérváron, hogy az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumokat 2024 végére teljesítheti Magyarország. Szerinte a most még 25 százalék feletti fogyasztóiár-index jövő nyárra 3 százalék körülire eshet, miközben az államadósság jóval 70 százalék alá csökken jövő év végére, az államháztartási hiány pedig 2,9 százalék körül alakulhat.
Érdemes felidézni, mi fán terem az euróbevezetéshez szükséges négy kritérium:
1. Árstabilitás
Az eurót bevezetni szándékozó ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal lehet magasabb, mint a három legalacsonyabb fogyasztóiár-indexet felmutató tagállamáé.
2. Rendezett és fenntartható államháztartás
Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az eurózónába igyekvő állam költségvetési hiánya nem haladhatja meg a GDP-je 3, míg a bruttó államadósság a 60 százalékát.
3. Kamatstabilitás
Ahhoz, hogy egy ország lecserélje a saját devizáját az euróra, a hosszú lejáratú kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal haladhatja meg az árstabilitás szempontjából három legjobb teljesítményt nyújtó tagállamáét.
4. Árfolyam-stabilitás
Az euróra aspiráló tagállamnak legalább két éven keresztül részt kell vennie az árfolyam-mechanizmusban (angol rövidítéssel: ERM II) anélkül, hogy pénznemének árfolyama erőteljesen eltérne az ERM II-ben alkalmazott középárfolyamtól, valamint, hogy pénznemének az euróval szembeni középárfolyamát ugyanebben az időszakban lejjebb szállítaná.
A kamatról nem beszélt a Költségvetési Tanács elnöke. De nem is ez a lényeg. Inkább az lehet érdekes, hogyan került a csizma az asztalra, miért pont most mutatott rá a magyar makrogazdasági mutatókra ebben az összefüggésben Kovács?
Kérdezhetném. De nem teszem. Ismerve őt ugyanis, ez nála megszokott, hosszú évek óta ezen a szemüvegen, vagyis az euró lehetséges bevezetésének esélyei alapján elemzi a magyar gazdaság helyzetét. Már csak abból a de jure helyzetből is kiindulva, hogy az Európai Unióhoz történt 2004 májusi csatlakozása során Magyarország számára is kötelezővé vált az uniós pénzre való áttérés – már amennyiben teljesíti annak feltételeit.
Ez utóbbi helyzet állhat elő tehát a Költségvetési Tanács elnöke szerint 2024 végére.
Vagyis akkor – a kétéves átmeneti időszakot követően – 2027-től a magyar fizetőeszközt is leválthatja az euró? Ahogy történt az ez idáig az EU 27 tagállamából már 20-ban, legutóbb, ettől az évtől kezdve, Horvátországban.
Nos, aligha. Az Orbán-kabinetnek ugyanis esze ágában sincs bevezetnie az eurót. Nemcsak most, hanem talán soha – ahogy már ez is elhangzott kormányzati berkekben. Amit Matolcsy György jegybankelnök akként finomított, hogy csak a jelenlegi feltételek mellett nem kéne nekünk az euró, mivel azok már idejétmúltak, más szempontok szerint kellene eldönteni, hogy egy ország érett-e az eurózónához való csatlakozásra.
Bár a törvényes fizetőeszközként már az eurót használó országokat az vezette, hogy az uniós pénz mielőbbi bevezetése segíti a felzárkózásukat, Orbánék inkább azon a véleményen vannak, hogy a saját valuta árfolyamának önálló szabályozásáról való lemondás egy olyan fontos eszközt vesz ki a kezükből (pontosabban a Magyar Nemzeti Bankéból), amelyre szükség lehet a felzárkózás időszakában.
Persze ezzel lehetne (és kell) is vitatkozni. Rámutatva például arra, hogy a forint 2010 óta tartó trendszerű leértékelődésének ugyan vannak pozitív hatásai – mindenekelőtt azáltal javulhat a magyar termékek külső versenyképessége –, az árfolyamkilengések kárt okoznak az üzleti szereplőknek. S ily módon az egész országnak, hiszen a jelentős forintgyengülés ellenszereként használt kamatemelés csak az inflációs hajlamot erősíti – ahogy azt tapasztaljuk a saját bőrünkön.
Vannak persze még más, alaposabb érvek is, de ezek taglalása szétfeszítené jegyzetem kereteit. (Viszont a Lesz valaha magyar euró? című sorozatunk minden ilyen irányú igényt kielégít.)
Meg hát nincs is sok értelmük, mindaddig, amíg a kormány és a jegybank nem akaródzik változtatni az álláspontján.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
