Régi nagy vita a különböző európai topbajnokságok csapatainak szurkolói között, hogy akkor melyik is tulajdonképpen a legjobb bajnokság. Ha a legrangosabb európai kupasorozatban, a korábban Bajnokcsapatok Európa Kupájának (BEK) nevezett Bajnokok Ligájában (BL) elért győzelmeket nézzük, akkor Spanyolország vezet 19 győzelemmel, Anglia 15-tel, Olaszország pedig 12-vel követi. Ha csak a mai kort jobban jellemző, az 1992-1993-asz szezonban elindított BL-t nézzük akkor Spanyolország még jobban kiemelkedik a mezőnyből: 12 győzelmükkel szemben az angol csapatok 7, az olasz és német klubok pedig 4-4 győzelemmel büszkélkedhetnek csupán.
Ha viszont a Puskás Öcsinek tulajdonított – bár talán így el sem hangzott – mondást nézzük, azaz „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”, akkor más a helyzet, és a spanyolok, vagy éppen az olaszok és a németek előtt igen sötét kép rajzolódik ki.
A legtöbb pénz már egy jó ideje az angol bajnokságban (Premier League – PL) van. A bajnokság vezetői jól használták ki a foci globalizálódását, a liga óriási, minden más bajnokságnál nagyobb összeget zsebel be mind a belföldi, mind a külföldi és tengeren túli tévéközvetítésekért. A sokmilliárd fontra rúgó bevételeket pedig nagyrészt ki is osztják a csapatok között – ráadásul viszonylag egyenlő módon: a tavalyi szezonban közvetítési és szereplési díjakat nézve a mindent megnyerő Manchester City csak 51 millió fonttal kapott többet, mint a bajnokság 20. helyén végzett Southampton (210, illetve 159 millió font). Ez is hozzájárul a „termék” minőségéhez, a bajnokság kiegyenlítettebb, az alsóházi csapatokban is válogatott játékosok játszanak, keresett edzők készítik fel a csapatokat, amelyek telt házas stadionokban játszanak.
A folyamat innentől öngerjesztővé is válik: a meccsek minősége, a töméntelen mennyiségű sztárjátékos miatt még többen nézik világszerte a PL-meccseket, még több szponzort vonzva, még nagyobb TV-jogdíjakat generálva. Az elmúlt években két tényező gátolta a Premier League dominanciájának kiteljesedését: a bevételeket megkurtító, az átigazolási piacot felborító Covid-járvány, illetve Ronaldo és Messi. Amíg a sport két legnagyobb sztárja a két spanyol óriásklubnál játszott, addig a nézőket és a szponzorokat is odavonzották magukkal, és persze a pályán is kitettek magukért. Az ő – és Neymar – Szaúd-Arábiába és Amerikába távozásával a sztárok második vonala lépett előre Európában, és itt már Anglia felé billen a mérleg.
Csillagászati összegek
A Premier League pedig él az alkalommal, és anyagi szempontból az idén nyári átigazolási időszakban nem egyszerűen maga mögé utasította az „öt nagy liga” többi tagját (az angolon kívül a spanyol, az olasz, a német és a francia bajnokságot szokás hagyományosan az európai mezőnyből kiemelkedőnek tekinteni), hanem azok már csak messzi távolból figyelhetik az angolok hátát.
Mit jelent ez? Az angol bajnokság csapatai összesen egészen elképesztő módon 2,44 milliárd fontot (ez mostani árfolyamon több mint egybillió, számjegyekkel kiírva 1 074 221 925 600 forint) költöttek játékosok igazolására. Soha nem fordult még elő, hogy egyetlen átigazolási időszakban 2 milliárd font fölé ment volna a végösszeg, ez a tavalyi, 1,96 milliárdos rekordot közel félmilliárd fonttal szárnyalta túl. Ez azt is jelenti, hogy a 2023-2024-es szezont tekintve szinte biztosan megdől a tavalyi, 2,7 milliárdos éves költési rekord is, hiszen a tavaly januári átigazolási időszakban 800 milliót költöttek a csapatok, ha idén ez idén is hasonló lesz, akkor simán 3 milliárd fölé mehet az összesített költés.
Ez már önmagában is szinte felfoghatatlan, de még durvább, ha azt nézzük, hogy ez több, mint amit a másik négy nagy bajnokságban összesen költöttek, hiszen a francia Ligue 1-ben 781 millió, a német Bundesligában 650 millió, az olasz Serie A-ban 473, a spanyol La Ligában 383 millió jutott erre a célra. (Az abszolút második helyre egyébként a szaúdi Saudi Pro League fért oda Anglia mögé, 834 milliós költekezéssel, de ez egyelőre még csak áttételesen befolyásolja az Európán belüli erőviszonyokat – erről nemrég a Klasszis Podcast egyik adásában is beszélgettünk.)
Az pedig már szinte megalázó a többi európai bajnokságra nézve, hogy az angol másodosztály, a Championship is befért 185 milliós költéssel a 8. helyre a listán a fent említettek és a holland bajnokság után, megelőzve például a portugál vagy a belga ligát
A különbségek a pandémia előtti utolsó „rendes” szezonban, 2019-2020-ban még messze nem voltak ilyen drámaiak: akkor a PL 1,79 milliárddal vezetett a La Liga 1,54, és a Serie A 14,7 milliárdja előtt.
Érdemes megnézni a nettó költéseket is, amikor a vásárlásokból levonjuk az eladások összegét. Mivel a PL-ben a csapatok összesített eladásai is rekordot döntöttek 1,4 milliárddal, a listán a Bundesliga 913, a Serie A 896, a Ligue 1 763, a La Liga 518 millióval követi. A Championship itt már közvetlenül a top 5 után következik, 461 millió fontnyi összesített eladással.
Ez azt jelenti, hogy a PL nettó átigazolási költése „csak” 1,1 milliárd font volt idén nyáron. Csakhogy a többi bajnokságnál is volt bőven mit levonni. Az eladásokban nem jeleskedő szaúdi liga ugyan közelebb van az angolhoz 776 milliós nettó költéssel, ám azon kívül csak a Ligue 1 csapatai költöttek többet, mint amennyiért eladtak, szerény 19 millió fonttal (és Franciaországban is csak a PSG költekezése billentette át a mérleget). A La Liga csapatai 135, a Serie A gárdái 152, míg a Bundesliga klubjai 263 millió fonttal adtak el többért játékosokat, mint amennyiért vásároltak.
Hala Madrid - vagy inkább Bournemouth?
Ha az egyes csapatokat nézzük, akkor Európában az első tíz (bruttó) legtöbbet költő csapatba csak a PSG tudott odaférni a második helyre, a Bayern München a 8. a Red Bull Leipzig pedig a 10. helyre. Ha az egész világot nézzük, akkor az is látványos, hogy már nem csak a „nagy” angol csapatok vannak ott az élmezőnyben. A tradicionális „nagy hatos (Arsenal, Chelsea, Manchester City, Manchester United, Liverpool, Tottenham) mellett a – a szaúdi petrodollárokból gazdagodó, és ezért nem akkora meglepetés – Newcastle, de a West Ham, a Bournemouth, a Nottingham Forest, és a Burnley is ott van a világszinten legtöbbet költő 20 csapat között. A West Ham minden olasz és spanyol klubot megelőz, de a 20. helyre befutott Burnley is többet költött A Real Madridot és a Milant leszámítva az összes déli óriásklubnál.
Ha a nettó költéseket nézzük, akkor kiesnek az élmezőnyből a jól eladó német csapatok, és a Bournemouth (most Google nélkül próbáljon magában mindenki gyorsan mondani egy kiemelkedő eredményt vagy játékost a csapat illusztris történetéből) a PSG-n kívül minden nem angol európai csapatot megelőz, de a Nottingham vagy a Brentford előtt is csak a PSG és a Real Madrid van ott a hagyományos nagy klubok közül.
Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy normális dolog-e kisebb országok éves GDP-jének megfelelő összegeket költeni fiatalemberekre, akik másoknál ügyesebben rúgják a bőrt egy pályán 21 másik játékos társaságában – valószínűleg nem. Az is kérdés, hogy vajon mennyire fenntartható mindez. A Premier League idei mezőnyének húsz csapatából az utóbbi öt évben csak kettő, az Everton és az „olcsón veszünk, drágán adunk fiatal játékosokat” stratégia nagymestere, a Brighton adott el több pénzért, mint amennyiért vásárolt, előbb 4, utóbbi 80 millió font pluszt csinált az átigazolási piacon. A lista másik végén a Chelsea 741 milliót költött öt év alatt, de az Arsenal (646 millió), a Manchester United (643 millió) vagy éppen a Tottenham (569 millió) is iszonyatos pénzeket hagyott ott a piacon, de a 20-ból 16 csapat 100 millió feletti mínusszal vett és adott játékosokat.
Azonban egyelőre a dolog működik, és a nagy angol kluboknak, úgy tűnik, megéri csillagászati összegeket költeni arra, hogy odaérjenek a BL-helyekre és harcban legyenek a bajnoki címért, a kisebb csapatoknak pedig valamivel kevesebbet, de európai összevetésben még mindig rengeteget arra, hogy a PL-nek nevezett húsosfazék közelében maradhassanak.
Befektetés más jövőjébe
Közben azonban ez az angliai őrület egy saját kis buborékot hozott létre, és a buborékban pattogó átigazolási összegekkel néhány csapat tud csak versengeni az európai piacon. A Real Madrid idén nyáron még meg tudta tenni, hogy leigazolja az egyik legígéretesebb, de már eredményeket is felvillantó nagy tehetséget, a történetesen angol válogatott Jude Bellinghamet a Dortmundtól, de általánosságban a legjobb játékosok vándorlásának iránya egyértelműen Anglia felé mutat.
Ráadásul míg korábban az volt a gyakorlat, hogy a sztárok kinevelődtek valahol, és zömmel inkább a húszas éveik második felében „értek be”, és vitte el őket jókora összegért valamelyik sztárklub, most már ez is változóban van. A PL-klubok összesen 262 millió fontot fizettek ki 20 éves vagy annál fiatalabb játkosokért, persze itt is a Chelsea vezeti a listát, amely 104 milliót fizetett ki négy fiatalért. Ez óriási befektetés, de a fiatalokat vásárló klubok abban reménykednek, hogy a fiatalon vett játékosok minimum megőrzik az értéküket, de inkább jelentősen növelhetik – a Brighton egy 23 és egy 17 milliós igazolással készítette például elő az egy-két éven belüli újabb 50-100 milliós eladásokat. (Az idei ablak egyik rekordigazolása, Moses Caicedo csupán 2021-ben igazolt a Brightonhoz nagyjából 20 millió fontért, hogy egy év belgiumi kölcsönjáték és egy év PL-foci után kicsit több mint 100 millióért adják tovább a Chelsea-nek.)
Nagyon fontos szerepet játszanak a nagy klubok költségvetésében a saját nevelésű játékosok is. (Ugyanis az ő eladásuk esetén a teljes összeg profitnak könyvelhető el, ez nagy segítség a hatalmas átigazolási díjak és fizetések mellett abban, hogy a klubok legalább papíron meg tudjanak felelni a különböző, fenntartható gazdálkodást előíró szabályoknak, mint például az UEFA Financial Fair Play – FFP – előírásainak.) Miközben a Chelsea és a Manchester City is vásárlásairól híres, az elmúlt három évben a Chelsea 200, a City 130 millió fontot kaszált saját akadémiáik neveltjein, ez különösen lenyűgöző teljesítmény a City esetén, ahol a 16 eladott játékos összesen három(!) első csapatos mérkőzést tudhatott a háta mögött (majd ehhez jött még a csereként 18 PL- szereplést azért a City-nél összeszedő Cole Palmer nagyjából 50 milliós eladása, pont a Chelsea-nek.)
A spektrum másik végén, a 30 év feletti játékosok piaca a földbe állt, összesen négy ilyen „öreg” focistát igazoltak a PL-klubok összesen 49 millió fontért. Persze ebben az is benne volt, hogy bejelentkezett egy új, pont zömmel a karrierjük csúcspontján már talán túl lévő, de nagy nevű játéksokra vadászó szereplő, a szaúdi liga, ahova 273 millió fontért fontért igazoltak Angliából labdarúgók, többségük 30 éves kora után. Ez a PL átigazolási bevételeinek körülbelül ötödét teszi ki, tehát jól látható, hogy nagy szerepe volt a szaúdi bevásárlási láznak az angol bajnokság hatalmas költekezésének finanszírozásában – különösen, ha számításba vesszük azt is, hogy ezek a játékosok jókora fizetéseiket is vitték magukkal, a szaúdiak nélkül pedig valószínűleg ezen árak töredékéért lehetett volna eladni őket, ha ugyan nem ingyen távoznak szerződésük végén.
További érdekes változás, hogy míg korábban a „nagy hatos” tagjai csak kivételes esetekben adtak el egymásnak játékost – abból a megfontolásból, hogy a bajnoki címért, BL-helyekért velük rivalizáló ellenfeleiket nem erősítik ily módon – idén nyáron összesen 187 millió font értékben történtek ilyen transzferek. Ennek a fordulatnak lehetnek szakmai okai is, de az is szerepet játszhat benne, hogy a PL-topcsapatok által felfújt átigazolási piacon egyszerűen egyre kevesebb csapat van, amely meg tudná vagy akarná az általuk normává tett árakat és fizetéseket fizetni, így – ha a szaúdiak nem jelentkeznek be – akkor máshová csak óriási veszteséggel lehetne túladni ezeken a játékosokon.
A győzelem bizony megvásárolható
Mit jelent mindez az európai klubfoci jövőjére nézve? Hát, Anglián kívül nem sok jót. Mint láthattuk, a Premier League anyagi lehetőségeivel egyszerűen nem tudnak versenyezni más ligák, egy-egy spanyol, olasz, német és francia csapat tudja úgy-ahogy tartani a lépést, miközben már az angol középmezőny is maga mögé utasít olyan gárdákat, mint mondjuk a Juventus vagy a Barcelona. Különösen megrázó a közelmúltat uraló spanyol bajnokság helyzete, amelynek csapatai a gazdasági nehézségek és a szigorított gazdálkodási szabályok miatt lassan már a francia ligával kerülnek egy súlycsoportba átigazolási lehetőségek szempontjából.
Aggasztó lehet az a tény is a kontinens csapatainak számára, hogy míg korábban az angol bajnokságban forgó hatalmas összegek egy jó része egyenesen hozzájuk vándorolt a kinevelt sztárokért cserébe, az angol csapatok egyre inkább egymás között is kereskednek, ráadásul igyekeznek már fiatalon felvásárolni az ígéretes tehetségeket, valamint a rengeteg pénzből jut utánpótlásnevelésük fejlesztésére is. (Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne lefölözni az angolok krőzusi gazdagságát, az Ajax például egészen elképesztő módon csak idén nyáron 125 millió fontért adott el londoni csapatoknak játékosokat, az elmúlt tíz évben pedig csak a Manchester Unitedet 182 millió fonttal gombolták le.)
Természetesen jó játékosmegfigyelőkkel és kiemelkedő szakmai munkával a pályán valamennyire lehet ellensúlyozni ezeket a folyamatokat, de a foci alapvetően hosszú távon bizony a pénzről szól. Az adatok azt mutatják, hogy a bajnoki pontok száma és ezzel a táblázaton elfoglalt helyezés nagyon erős korrelációt mutat a csapatok által fizetésekre és átigazolásokra költött összegekkel – sokkal erősebbet, mint mondjuk az előző szezonban elért eredmény, ami inkább köthető a formához vagy a csapatnál folyó szakmai munkához.
Különböző bajnokságok esetében persze biztosan nem ennyire egyenes út vezet a több költéstől a pályán elért eredményekig, például az Európa és Konferencia Ligákban vitézkedő angol középcsapatoknak biztosan kell egy-két szezonnyi tapasztalat az európai kupameccsek fizikai és pszichológiai kezelésében. Az is segíthet, hogy pont az angol bajnokság ereje miatt az angol csapatok kevésbé engedhetik meg a tartalékolást kupameccsek előtt, de ha az anyagi különbségek ilyen nagyok maradnak, az inkább előbb, mint utóbb azért az eredményeken is meg fog látszódni.
Nem tudjuk, pénzügyi értelemben buborék-e az, ami az angol bajnoksággal történik, és hogy ha igen, mikor és milyen formában fog ez a buborék kipukkanni. Addig azonban arra lehet számítani, hogy az európai kupákban páratlan angol dominancia jöhet létre, és kivételes alkalom lehet a következő években, ha más országok csapatainak is esélye lesz valamelyik európai kupatrófeát hazavinni.
(via Swiss Ramble, az átigazolási összegek a Transfermarkt adatai alapján lettek feltüntetve)
