„Gyula! Kapkodd má’ kicsit jobban a lábad, meg találkozzá’ kicsit többet a labdával, mert külföldi játékosmegfigyelők vannak a lelátón, gyöttek Olaszliszkáról!” Hálás röhögés nyugtázta a szellemesnek szánt beszólást, egy kis színt vitt a vasárnap délutánba. Járási focimeccsen voltunk, támasztottuk a korlátot. Zemplén aprófalvaiban ez volt a hétvégi szórakozás a szombati diszkó után a kétezres évek elején.
Ma is mennének a liszkai játékosmegfigyelők, ha lenne hová. Az utóbbi években húsz csapat tűnt el a zempléni focitérképről és alig van esély az újjáéledésükre. Egy olyan bajnokságból hiányoznak, amelyet először körzeti bajnokságnak, később megyei III. osztálynak hívtak és ahonnan egyszerűen nem lehetett kiesni, mert már nem volt hová.
Most ha nem is újjáéleszteni akarja ezeket a csapatokat a Zempléni Főnix névre hallgató csapat, csak ráirányítani a figyelmet arra, mit hagyhatunk végleg elveszni.
Egy kiállítással kezdődött
A történet a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumból indult. Pár évvel korábban került a múzeum élére Ringer István régész, aki úgy gondolta, ideje maga mögött hagyni a sárospataki Rákóczi Múzeumot és új kihívásokat keresni. Sátoraljaújhelyi kötődése akkor már évek óta volt, ő találta meg a majdnem feledésbe merült újhelyi várat, amit még a település várossá nyilvánítása előtt építettek a 13. században. A Vár hegyen tavasztól őszig lelkes feltárások zajlanak, egyre több fal- és épületrészről bontják le a felesleget.
A szerencsi születésű régész azonban nagy focibarát is. Korábban maga is lelkesen kergette a bőrt, világsztári ambíciókat nem dédelgetett, azaz ahogy gyerekkorunkban valamennyien, dehogynem, de aki idejekorán rájön, nem lesz belőle CR7, az megmarad a lelkesedésnél.
Olyannyira, hogy a kezdeményezésére a sátoraljaújhelyi múzeumban pár hónapja nyílt egy kiállítás „Hátsó füves, egy eltűnő futballvilág képei” címen. A tárlat egy utazó kiállításnak adlott végleges otthont, aminek Csillag Péter, a Nemzeti Sport újságírója volt a kurátora. A kiállítás szolgáltatott apropót a nosztalgiához és ahhoz a nem szűnő fájdalomhoz, hogy sorra tűnnek el Zemplén aprófalvaiból is a focicsapatok.
Ezért hozta létre Ringer István a Zempléni Főnix névre hallgató csoportot, hogy ha nem is poraikból éledjenek újjá, de ráirányítsák arra a figyelmet, ahol nincs már foci sem, ott lassan elhal a közösségi élet is.
A csapat létszáma gyors gyarapodásnak indult, többek között Orosz Zsolt fociblogger is csatlakozott a társasághoz. Rengeteg ötletelés és szervezés után kialakult a Hátsó füves futballmentő túra, ami április 9-én indult Hercegkúton, ahol Ringer István egykor szintén tagja volt a helyi focicsapatnak. A nyolc állomásos sorozat a nyár közepén Sátoraljaújhelyen ér véget egy minitornával.
„Amikor megkerestél, éppen a kiállítás lelátóján ülve szotyiztam” – mondja Ringer István, akihez évtizedes ismeretség köt. Egy kicsit ellamentálunk azon, Miskolcon ezt a szót nem ismerik, ott még mindig makukáznak, a borsodi szlengben ez kimondottan éllovas kifejezés.
„Egykori focistaként nagyon bánt, hogy nem csupán megszűnnek, de lassanként feledésbe is merülnek a falusi focicsapatok. Zemplénben az elmúlt másfél évtizedben húsz csapat tűnt el a süllyesztőben, és nem pusztán azért, mert nem volt rá pénz.”
Ötmillióból kijönne egy szezon
Ezt Rák József, Hercegkút polgármestere is megerősíti, akivel elkezdünk számolgatni és végeredményben az jön ki, egy megye hármas csapat működtetése évente nagyjából ötmillió forintba kerülne. Ebben benne van a csapat nevezési díja, a sportorvosi igazolások, a mezek, labdák, cipők, a pálya karbantartása, az utazás.
A hercegkúti csapat jelenleg is létezik, a nevezési díjat is befizették, csak bajnokság nincs, ahol szerepeljenek, mert a megyei szövetség nyilvántartásában a három megye hármas csoport mindegyike üres halmaz.
„Amikor még működött a bajnokság, akkor az önkormányzat nagyjából 800 ezer forinttal járult hozzá a csapat működéséhez, a többit a helyi vállalkozók összedobták."
Volt honnan meríteni, a minegy 700 lelkes sváb falu híres összetartásáról. A környéken sok a szőlő, munkabírásból soha nem volt hiány, sok tehetős ember lakja Hercegkutat.
A Facebook vitte be a döntő találatot
Az ok tehát nem a pénzhiány, máshol kell keresni a választ, miért szűntek meg a bajnokságok és a csapatok.
„Annak idején ezek a falusi focicsapatok a semmiből jöttek létre” – mondja Kovács József, Bodrogolaszi polgármestere. „Egy nagyobb füves részen összejöttek hatan-heten a srácok, bedobtak egy labdát, elkezdtek játszani. Később csatlakoztak hozzájuk még ugyanennyien, aztán elhatározták, legyen csapat és kerestek egy bajnokságot, ahol lehet játszani.”
Volt, ahol ez a kezdeményezés egész komoly szintig emelkedett, a bodrogközi Cigánd a körzeti bajnokságból egészen az NB III-ig jutott, a város csapata most a megyei I. osztályban szerepel, de akadtak, akik megelégedtek az örömfocival. A megye három zempléni fénykorában egy szezonban 14 csapat vetélkedett egymással, két évvel ezelőtt azonban már csak hét csapatot neveztek a Keleti csoportba, azok közül is csak kettő volt zempléni.
Ahogy az egyik csapatvezető elmondta, a falusi labdarúgás túlélt két világháborút, de a Facebookkal már nem bírt.
„Elfogytak az élő közösségek, vagy csak nyomokban léteznek” – jegyzi meg Kovács József. A fiatalokat beszippantotta a digitalizáció, a virtuális világ, a Facebook.
Már persze azokat, akik megmaradtak a faluban. Nincs elegendő munkahely, a fiatalok elmennek a falvakból, akik pedig útnak indulnak ebből a közegből, ritkán találnak vissza. Van olyan település, ahol ha focitudástól függetlenül minden fiatalt beállítanának a csapatba, akkor sem lennének tizenegyen.
Irreálisan magas költségek
„A falusi foci haldoklása akkor kezdődött, amikor a szövetség hozott egy olyan szabályt, hogy az ificsapatban csak egy bizonyos életkorig szerepelhetnek játékosok” – mondja a bodrogolaszi polgármester. Hozzáteszi, aki ezt a szabályt hozta, nem igazán tudta, kikről döntött. Ezzel nem csupán sok csapat szerepeltetését tette lehetetlenné, hiszen azt a gárdát, ahol sorozatban nem tudott létszámhiány miatt az ifi kiállni, büntették.
A települések vezetői sorolják, mennyire irreálisan magasak voltak a mérkőzések költségei. Már maga a nevezési díj is meghaladta a százezer forintot, a hazai meccseken nekik kellett fizetni a játékvezetőt, a két partjelzőt és a szövetségi ellenőrt, ez megint legalább nyolcvanezer. Mire ez utóbbit a szövetség átvállalta, addigra néhány önkormányzat már bedobta a törülközőt és a csapat visszalépett a bajnokságtól.
Az idegenbeli mérkőzésekre az utazási költséget sem volt mindig könnyű előteremteni egy ízig-vérig amatőr bajnokságban. Arról nem is beszélve, ha máshonnan kellett igazolni játékosokat, azok közül sokan pénzt kértek aláírásért, pályára lépésért. Igaz nem túl sokat, de ahol sovány az erszény, ez is megérződött. Emiatt szép lassan lemorzsolódtak a csapatok.
A zempléni polgármesterek szerint egyszerűen hagyni kellett volna focizni azokat, akik szerettek játszani, nem pedig mindenféle szabállyal gúzsba kötni. A kiscsapatoknál amúgy sincs igazán értelme utánpótlásnevelésről beszélni, a játékosok mellett az edzők is amatőrök, a focisták rendszerint maguk közül választottak olyat, aki a heti egy-két edzést levezényelte, vagy felkértek a falubeliek közül valakit, aki korában a csapat játékosa volt. A tehetségesebb labdarúgók amúgy is elmentek komolyabb gárdákhoz, akadt, aki egészen Diósgyőrig jutott, igaz, később ő is visszatért.
„Egy idő után már nem lehetett komolyan tervezni. Egy bajnoki meccs előtt két nappal nagy nehezen összeszedtem tizenkét játékost, akik ígéretet tettek vasárnap délelőtt ott lesznek az indulásnál, aztán a meccs napján megjelentek hatan, a többiek még vagy buliztak, vagy aludtak, vagy egész egyszerűen nem volt kedvük kimozdulni” – mondja az egyik egykori csapatvezető.
Valami megmozdult
A Hátsó füves futballmentő túra nyolc állomásból áll. Hercegkút után kéthetente szombatonként Bodrogolaszi, Tolcsva, Makkoshotyka, Hollóháza, Füzér, Mikóháza és Olaszliszka következik, végül Sátoraljaújhelyen zárnak egy minitornával.
„Egyelőre ennyiben gondolkodunk, aztán jöhetnek még más települések is egy másik túra alkalmával” – mondja Ringer István. Említi Ricsét, Györgytarlót.
Az utóbbiról eszembe jut Oláh István, a györgytarlói foci motorja, a bodrogzugi foci legendás alakja, aki még a negyedik ikszen túl is a hátán vitte a csapatot, minden erejével igyekezett összetartani a klubot. A helyi focitörténelem utolsó éveiben együtt lépett pályára a fiával. Most a Bodrogzugban hiába van egymáshoz viszonylag közel négy település – Györgytarló, Kenézlő, Viss, Zalkod –, közösen sem tudnak összehozni egy csapatot sem. De ugyanez elmondható a Hegyközről is, ahol csak Sátoraljaújhelyen és Pálházán van labdarúgó szakosztály, Mikóházán, Kovácsvágáson, Füzérradványban, Pusztafaluban és Hollóházán már üres a pálya.
„A mostani kezdeményezés inkább egy kultúrmisszió” – mondja Ringer István. A labdarúgás ürügyén megmutatják a helyi értékeket, újból összehozzák az embereket. Egy meccs erejéig minden település össze tud hozni fiatal és idősebb focistákat.
Zemplénben pedig kulturális és épített és természeti örökségből, értékből nincs hiány. A Tokaj-Hegyaljai borvidék 27 települése része a világörökségnek. Hercegkúton található a páratlan szépségű kőporosi pincesor, Bodrogolaszi talán a régió legrégebbi román kori római katolikus templomával rendelkezik, Olaszliszkán számtalan nyoma van az egykori zsidó hagyományoknak. Zemplén Magyarország egyik ékköve – állítják a helyiek és egykori zempléniként nem tudom és nem is akarom ezt megcáfolni.
Ringer István büszkén mondja, az ügynek Pisont Istvánt is megnyerték, aki 31 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt.
„Rajta kívül Egervári Sándor is csatlakozott hozzánk, aki játékosként és edzőként is maradandót alkotott. Amikor elindultunk Újhelyből Hercegkútra, akkor Sanyi bácsi felhívott és taktikai értekezletet tartott. Rövid volt, de velős, ennyiből állt: álljatok vissza kilencen, elöl meg a Pisont elintézi” – mondja a sátoraljaújhelyi múzeumigazgató és ezen jót mosolygunk.
A Ringer István kezdeményezte túra valamit több helyen is megmozdított. Bodrogolasziban kicsinosítják a pusztulásnak indult öltözőt, kerítenek hálót. A pályát amúgy is nyírni kell, önkormányzati tulajdonban van a terület. Arra a település vezetése nem lát sok esélyt, hogy teljesen újjáéled a helyi foci és ismét lesz megye hármas csapata a falunak, de másra igen. Kovács József lassan búcsúzik.
„A túra szervezése sokunkat összehozott. Tudjuk, valamennyi településen vannak olyanok, akik szívesen mozognának. Abban gondolkodunk, hogy néhány közeli faluval összefogva elindítunk egy kispályás minibajnokságot. Egyelőre pusztán a magunk örömére, hogy ismét együtt legyünk, játsszunk és jól érezzük magukat. Mindenféle kényszer és kötelezettség nélkül. Pont úgy, ahogy fiatalabb korunkban magunk is elkezdtük. Egy kicsit ismét közelebb kerülhetünk egymáshoz, gyakrabban találkozhatunk. Ez még sok pénzbe sem kerül, és ki tudja, évek múlva kialakulhat ebből valami komolyabb is.”
