Napokon belül lesz egy éve annak, hogy a forint az euróval szemben történelmi mélypontra került. 2020 április elsején – mondhatni, rossz tréfaként – egy euróért 369,59 forintot kellett fizetni. Korábban sorozatban dőltek meg a negatív rekordok, így szokatlan ez az egyéves pauza, pláne, ha megnézzük az elmúlt, valamivel több mint egy évtized történéseit a devizafronton.
Az euróval még nem rendelkező tagállamok pénzei közül ugyanis 2009-től ezidáig az uniós pénzzel szemben messze a forint gyengült a legnagyobb mértékben, több mint 30 százalékkal (egészen pontosan 31,1 százalékkal). Több mint kétszer annyira, mint az e tekintetben utána következő román lej, amely 15,3 százalékkal értékelődött le – derül ki az Eurostat 2019-ig kiszámolt, s általunk a nyilvánosan elérhető pénzpiaci adatokkal most frissített adatsorából. (A könyebb áttekinthetőség érdekében alábbi grafikonunkon a forint, az albán lek, az észak-macedón és a szerb dinár árfolyamát nem 1, hanem 0,1, míg a bolgár leváét 10 eurós egységben tüntettük fel.)
Még nagyobb a kontraszt, ha megnézzük, hogy ugyanezen idő alatt hogyan teljesítettek a Magyarországgal egy régióban, vagyis Közép- és Kelet-Európában elhelyezkedő országok. A lengyel zloty 2009-től napjainkig csak 6,3, a horvát kuna pedig mindössze 3,2 százalékot veszített az uniós pénzben kifejezett értékéből, míg a cseh korona egyenesen erősödött, 1,2 százalékkal.
Ha pedig a ma még nem EU-tagállamok – de az unióhoz előbb-utóbb csatlakozni szándékozók – devizáit vesszük górcső alá, akkor ott sem látunk a forint értékvesztésénél magasabb mértékeket. A pólus egyik végén az észak-macedón dinár található, amely alig 0,4 százalékkal gyengült, még ha ez nem is tekinthető viszonyítási alapnak, mivel a balkáni állam a fizetőeszközét az árstabilitás elérése céljából 2002 óta rögzítette az euróval szemben. Más a helyzet Szerbiával, amelynek pénze közel 25 százalékot veszített az uniós fizetőeszközzel szembeni értékéből – vagyis ez az egyetlen deviza, amelynek devalválódása megközelítette a forintét, de ez is csak megközelítette.
Jelentős alulértékeltséget mutat a Big Mac Index
Akkor nézzük meg, miről árulkodik egy nem annyira tudományos, de széleskörben tájékozódási pontként használt mutató, a The Economist 1986 óta számolt Big Mac-indexe, amely a valuták vásárlóerejét veti össze. Abból indul ki, hogy a világon szinte mindenütt elérhető a nagy McDonald's-szendvics, ráadásul az feltehetően mindenhol ugyanazokból az összetevőkből készül. Így annak dollárra átszámolt helyi átlagárának összehasonlítása alapján indokoltnak tűnik következtetéseket levonni arra, hogy egységnyi pénzért mennyi árut és szolgáltatást kapunk az egyes országokban. Kicsit szakszerűbben megfogalmazva azt szokták mondani, hogy a Big Mac annak mérésére alkalmas, hogy hosszú távon mennyire érvényesül az úgynevezett vásárlóerő-paritás elvileg árfolyam-kiigazító – és így értékkiegyenlítő – hatása az egyes térségekben kapható azonos szolgáltatási és árutermék-kosarak esetében.
Na már most a Big Mac Index azt mutatja, hogy a „nagy szendvics” jelenlegi, 900 forintos ára alapján devizánk a dollárral szemben jelentősen, a két hónappal ezelőtti, január 12-ei állapot szerint 47 százalékkal alulértékelt, míg a történetünk szempontjából érdekes euróval szemben – merthogy ezt is közlik – 41 százalékkal. Némi vigasz, hogy e tekintetben már nem vagyunk annyira tökutolsók, mint a cikk elején kivesézett évtizedes összevetésben. A román lej ugyanis 56,4 százalékkal volt alulértékelt a dollárral szemben, s a többi fizetőeszköz is közelebb van a magyarhoz: a lengyel zloty 37,9, a horvát kuna 34,9, míg a cseh korona 27,2 százalékos leértékelődést mutat. Euróban számolva e devizáknál is körülbelül 5-7 százalékpontos pozitív különbség mutatkozik a dollárhoz való viszonyításukhoz képest.
Ami a több mint egy évtizedet felölelő visszatekintésünk szempontjából érdekes, az a 2009 végi állapot. Nos, a forint akkor a 720 forintos Big Mac alapján az euróval szemben még „csak” 20 százalékkal volt alulértékelt, a dollárral szemben azonban 8 százalékkal felülértékelt volt.
Kijött ugyanakkor a mostaninál még gyengébb érték is, az euróval szemben 2000 áprilisában például -49 százalék, a dollárral szemben -52 százalék. Igaz, volt jóval erősebb is a mai szinteknél a forint, sőt, még az is előfordult, hogy felülértékeltnek nyilvánította a Big Mac Index. Igaz, csak a dollárral szemben és csak viszonylag rövid ideig, másfél évig, 2008-2010 között. Szóval a legmagasabban 2008 júniusában állt e mutató, az euróval szemben csak 13 százalékos alulértékeltséget jelzett, a dollárral szemben már 30 százalékos felülértékeltséget. De még 2011 júliusában is felkúszott 18 százalékra, majd egy kisebb kilengéstől eltekintve egészen 2018 júliusáig a 20-30 százalékos tartományban mozgott, akkor ugrott meg, s araszolgatott el a mostani 41 százalékig (a 2000-esnél korábbi adatok nem elérhetők).
De miért lett ennyire gyenge a forint?
Ennek az első és legfontosabb oka a 2010 májusa óta regnáló Orbán-kormány gazdaságpolitikai filozófiája – amely teljesen ellentétes azzal, amit a miniszterelnök még ellenzékben követett („erős forint kell”), de hát mondhatjuk, hogy azóta a körülmények változtak. Az utóbbi csaknem tizenegy évben az „alacsony kamatok, alacsony árfolyam” elvét követte a hazai fiskális és a monetáris politika. Ezen eszközökkel kívánták serkenteni a gazdasági növekedést, s mint a számok mutatják, ez sikerült is. Az olcsóbbá vált kereskedelmi banki hitelek iránt ugyanis megnőtt a lakosság és a vállalatok kereslete, aminek hasznát a gazdaság egésze látta, hiszen a kölcsönök elköltésével nőtt a fogyasztás és a beruházások, végső soron a bruttó hazai termék (GDP).
E céllal vitte le az MNB már évekkel korábban nemzetközi összevetésben rendkívül alacsony szintre a jegybanki alapkamatot. Amikor 2013 márciusában Matolcsy György átvette az MNB irányítását Simor Andrástól, még 5,25 százalék volt az irányadó ráta, alig három évvel később, 2016 májusában viszont már csak 0,9 százalék. Ez akkor világviszonylatban még alacsonynak számított, ma már persze nem, miután azóta világszerte nagyot estek a kamatok. Így hiába vitte le az MNB is az irányadó rátáját a koronavírus-járvány kiváltotta válság hatására 0,6 százalékra, ez már nem számít kirívónak – bőven vannak már negatív ráták is.
Csakhogy az alacsony kamatnak az is az ára, hogy nem ösztönöz megtakarításokra, hiszen alig kapunk valamit a félretett pénzünkért. Ha ez csak a belföldieket tartja távol, azzal makrogazdasági szempontból nincs feltétlenül akkora gond. Ám, ha már a külföldieket is, akkor ez az árfolyamon is meglátszódik, hiszen, ha nem váltják át a pénzeiket forintra, hogy azt itt befektessék állampapírokba, részvényekbe stb., sőt esetleg a meglévő eszközeiket is eladják, hogy az azért kapott forintokat külföldi pénzre átváltva kivigyék, akkor ez már a hazai fizetőeszköz árfolyamát leszoríthatja.
De ez nem volt a kormány ellenére, hiszen segített abban, hogy az export is jobban hozzájáruljon a gazdasági növekedéshez, mivel a gyengébb forint miatt a hazai vállalkozások is többet kaphattak a külföldön értékesített termékeikért, az ott nyújtott szolgáltatásaikért. Más kérdés, hogy a mai, modern gazdaságban ez az évtizedes közgazdasági összefüggés már nem érvényesül oly kristálytisztán. Hogy mást ne mondjuk, amiatt, hogy a magyar termékek és szolgáltatások általában egy nemzetközi értékláncba ékelődnek bele, a hazai exportnak magas az importtartalma.
Ám ami jó a gazdaság egészének, nem biztos, hogy kedvező az egyéneknek. Sőt. A gyenge forint ugyanis az inflációra is növekvően hat. Mivel az importért többet kell fizetni, a behozott termékek és szolgáltatások megdrágulnak, ami azért érint érzékenyen minket, mivel a mindennapi szükségleteinknek csak kis része származik belföldről – elég csak a világpiaci kőolajárak megugrása miatt az utóbbi hetekben többéves rekordokat döntögető üzemanyagárakra utalni, de az élelmiszerek egy része is viszonylag nagyobb mértékben drágult.
Ha pedig azoknak a vállalatoknak, amelyek viszonylag nagy számban csak külföldről beszerezhető gépekkel, eszközökkel termelnek, sikerül áthárítaniuk a forint gyengülése miatti vaskosabb kiadásaikat, annak a levét ismét csak a fogyasztók ihatják meg. Akiket még az is sújt, hogy ha külföldre mennek, akkor a forintjaikért kevesebb eurót, dollárt kapnak – ez most, amikor a járvány miatt nem sok esélye van az utazgatásnak, kevésbé fáj, de attól még igaz.
Az infláció tehát nagy hatással lehet egy ország pénzének az értékére és annak más nemzetek devizáival szembeni árfolyamaira. Márpedig e tekintetben megint csak az EU-s mezőny végén kullogunk. A britek kilépése után már csak 27 tagállam közül 2009-2020 között Magyarországnál mindössze egy helyen, Romániában nőtt jobban az infláció. Keleti szomszédunknál 38 százalékot tett ki ezen időszak alatt a pénzromlás, míg nálunk 32 százalékot – derül ki az Eurostat 2019 végi adataiból, amelyeket ez esetben is kiegészítettünk más, hiteles forrásokból.
Ugyanakkor a kamat és az infláció mellett még más tényezők is befolyásolhatják egy fizetőeszköz árfolyamát. Ezek az adott ország főbb gazdasági mutatói, amelyeket a befektetők nagy gonddal figyelnek: mint például az ország gazdasági növekedési üteme, külkereskedelmi mérlege és az ország adósságállománya. Előfordul, hogy egyszer az adott ország kamatlábai alakíthatják a leginkább egy deviza keresletét, máskor viszont az infláció vagy a gazdasági növekedés.
A koronavírus-járvány egy évvel ezelőtti berobbanása abban is változást hozott, hogy míg addig jobbára magyarspecifikus tényezők alakították a forint árfolyamát, addig azóta inkább külső okok, amelyek nemcsak a magyar, hanem a többi fizetőeszköz mozgását is befolyásolják. A gazdasági visszaeséssel és a pénzügyi stabilitási kockázatok megjelenésével a szokásos forgatókönyv érvényesült: a befektetők a pénzeiket a rizikósabbnak minősített devizákból a vezetőkbe tették át, jelesül dollárba és euróba. Utóbbival szemben ez taszította a forintot tavaly április elején történelmi mélypontra. Igaz, a hazai fizetőeszközt jobban megviselte a tőkeátcsoportosítás, mint régiós „társait” – mint például a lengyel zlotyt, a cseh koronát –, amiatt, hogy itthon relatíve alacsony volt a kamat.
S akkor most merre tovább?
Általános vélekedés szerint egy gyenge fizetőeszköz addig kedvező a gazdaságnak – és politikailag is addig tartható –, amíg az infláció nem nagyobb a bérnövekedésnél, magyarul, amíg a fizetések jobban nőnek, mint az árak. Márpedig ehhez – ahogy arra rámutattunk – meglehetősen közel vagyunk. Ha elszabadulna az infláció, akkor az tovább gyengíthetné a forintot. De ugyanezt a hatást válthatja ki a járványból való kilábalás elhúzódása, ami a még mindig jól kinéző hazai gazdasági fundamentumokat is alááshatja.
Bár az MNB unos-untalan kihangsúlyozta az utóbbi időben, hogy nincs árfolyamcélja, azért tett olyan jelzést, hogy az euró kurzusát nem engedi a 370-es szint fölé. Sőt, lépett is: tavaly augusztusban, a mostanihoz hasonló helyzetben, a történelmi mélyponthoz közeli szint láttán kamatot emelt: a kereskedelmi bankoknak a nála elhelyezett egyhetes betétekre 0,15 százalékponttal többet, 0,75 százalékot kezdett fizetni.
Kérdés, most mozdul-e vagy hagyja tovább leértékelődni a hazai fizetőeszközt. Hiszen a forint gyengülése most még nem jár különösebb hátránnyal: pusztán amiatt nem kerül veszélybe a pénzügyi rendszer stabilitása, az államadósság finanszírozása a jelenlegi kamatszinteken kifejezetten kedvező, s a devizahitelek visszaszorítása miatt az adósság devizaaránya gyakorlatilag minden szektorban alacsony. Ám, ha megfordul a piaci hangulat, s az infláció elkezd emelkedni, amely miatt a jegybankok kamatemelésekre kényszerülhetnek, akkor nem kizárt, hogy az MNB-nek is lépnie kell, hogy az ország vonzó maradjon a befektetők szemében.
Mindenesetre azzal, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed szerdai ülésén nem változtatott a monetáris kondícióin és a jelenleg futó programjain, az MNB is egy kis időt nyert. Ezzel együtt azért tartogathat izgalmakat a Monetáris Tanács jövő keddi, március 23-ai ülése, amelyen a tagok a jegybanki stáb friss inflációs jelentésére is áldásukat adják, benne a minden bizonnyal updatelt, a fogyasztóiár-index mellett a gazdasági növekedésre is vonatkozó prognózisokra.
