A következő hétéves uniós keretköltségvetésben semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Főként azért, mert a Brexittel az EU-költségvetés második legnagyobb nettó befizetője távozik, és 2021 és 2027 között nagyjából 60 milliárd euró hiányozni fog a kasszából. Eközben a politikai prioritások is változnak: tovább fog csökkenni a közös agrárpolitika és a kohéziós politika részaránya a büdzsén belül, és először fordul majd elő, hogy „minden más”, vagy ahogy a brüsszeli zsargonban nevezik, „az új prioritások” (klímavédelem, külső határok védelme, migráció, védelmi politika, innováció, Erasmus csereprogram stb.) nagyobb részt szakítanak majd ki a két klasszikus tételnél a közös költségvetésből.
EU-diplomaták szerint meg kell barátkozni a gondolattal, hogy „mindenkinek többet kell majd befizetnie a közösbe és mindenkinek kevesebb jut majd belőle”. A nagy kérdés most már csak az, hogy melyik országnak, mennyivel kevesebb pénz jut majd a büdzséből 2021 és 2027 között? A választ optimális esetben már jövő héten megismerjük, amikor február 20-án Brüsszelben összegyűlnek a tagállamok vezetői, hogy megállapodjanak a következő hétéves pénzügyi keret fő paramétereiről. A „dzsembori” akár a hétvégéig is elhúzódhat, és csak kevesen fogadnának arra, hogy elsőre összejön az alku. Visszanézve a költségvetési tárgyalások történetét, ilyen még sohasem fordult elő.
Az álláspontok teljes megmerevedése sem kedvező előjel: Ausztria, Hollandia, Dánia, Svédország és ötödikként Németország az EU27-ek nemzeti összjövedelmének (GNI) 1 százalékánál húzná meg a határt, ami reálértéken és a briteket leszámítva 200 milliárd euróval alatta maradna az EU27-ek 2014 és 2020 közötti költségvetésének (átszámítva a GNI 1,16 százaléka). Összehasonlításképpen: az Európai Bizottság kiinduló javaslata a GNI 1,114 százaléka volt, de a legtöbben arra számítanak, hogy a végeredmény, ha nem is számottevően, de ettől is elmarad majd.
Az asztalon lévő javaslatok egyik fő kárvallottja Magyarország lenne azért, mert talán egyetlen tagállam sem bukna ilyen sok forrást az előző keretköltségvetéshez képest.
Az agrárpolitikai támogatások még hagyján, de a kohéziós politika vonalán drámai mértékű lenne a csökkentés. Ez még akkor is igaz, ha egyes uniós diplomaták szerint Magyarország a legutóbbi, 2013-as alkudozások során „túlnyerte magát”, azaz nagyon magas szintről indul. Másodsorban a Brexit miatt elkerülhetetlen a regionális fejlesztési büdzsé zsugorodása és harmadsorban: miután Magyarország az elmúlt hét évben közelebb került az EU átlagos fejlettségi szintjéhez, ezért eleve indokoltnak tűnik a vágás.
A kormánynak ezért nem is annyira a pénzes boríték csökkenésével van gondja, hanem a vágások szerinte túlzott mértékével, valamint azzal, hogy a csökkentés aránytalanul nagyobb mértékben sújtja a szegényebb országokat, mint a tehetősebbeket. A Bizottság javaslata például az egy országra jutó keret kiszámítása során olyan új kritériumokat vett figyelembe, amelyek hatásaként a felzárkóztatási pénzek jelentős mértékű átcsoportosítása megy végbe a közösség keleti tagjaitól a déliekhez. Annak dacára is, hogy az utóbbiak az egy főre jutó GDP tekintetében még mindig előrébb tartanak.
Az eddig köröztetett javaslatok legkegyesebbike is 24 százalékkal megnyirbálná a magyar kohéziós és strukturális támogatások mértékét 2021 és 2027 között az előző hétéves időszakhoz képest. De, van olyan javaslat is, ami 27 százalékos vágást irányozna elő.
Ami a 24 százalékos vágást illeti, a bizottsági javaslat értelmében Magyarország hét évre szóló kohéziós pénzes borítéka 2018-as árakon 17,9 milliárd eurót nyomna, 5,7 milliárd euróval kevesebbet, mint 2014 és 2020 között.
Ehhez képest a tavaly novemberben bemutatott, de a többség által elutált finn elnökségi javaslat további 700 millió euróval csökkentette volna a magyar kohéziós keretet (17,2 milliárd euróra). Vagyis a jelenlegi pénzügyi kerethez képest már közel 6 és fél milliárd euró lenne a mínusz a felzárkóztatási forrásokban.
Egy ilyen mérleg még mindig nem lenne nemzeti tragédia, mert a Bizottság számításai szerint legalábbis hazánk a felzárkóztatási források GNI-hoz viszonyított arányát tekintve Horvátország, Lettország és Litvánia után még mindig a negyedik helyet foglalná el az EU-ban. Igaz, GNI 2,75 százalékáról 1,60 százalékára csökkenne a kohéziós politikai támogatások mértéke. Ami tehát a büdzsé kiadási oldalát illeti, Budapest együtt tud élni a források megvágásával, ám azt tartaná méltányosnak, ha a vágás mértékét a GDP-hez igazítanák, tekintettel arra, hogy az EU húsz legszegényebb régióinak listáján négy magyar régió is van.
A költségvetés bevételi oldalán sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy a magyarok, a lengyelek és mások szeretnék. A befizetéseknél ugyanis – és ezt a Bizottság adatai is alátámasztják – a fejletlenebb uniós tagállamok az egy főre jutó GDP arányában többet dobnak be a közösbe, mint a gazdagabbak. Amelyek közül ráadásul öten (a már említett öt nettó befizető) foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a költségvetési visszatérítéshez, amit a híres-hírhedt brit rebate fejében élvezhettek évtizedeken át.
De, ez még nem minden. Két olyan új saját forrás van a tárgyalóasztalon, amelyek arányosan megint csak a szegényebb országok terheit növelnék jobban, mint a tehetősebbekét. A Bizottság 5, illetve 10 milliárd euró bevételre számít a 7 év alatt a műanyagok újrahasznosítási arányából, illetve a CO2 kibocsátás-kereskedelmi rendszer (ETS) bevételeinek egy részéből befizetendő saját forrásokból. A közép- és kelet-európaiak mindkettő „adóból” és befizetésből a GDP-hez képest nagyobb arányban részesülnének. Ráadásul olyan ETS-bevételekről kellene lemondaniuk, amelyeket korábban éppen az ő kompenzálásukra hoztak létre.
A magyar költségvetési befizetés a Bizottság eredeti javaslata alapján 2021 és 2027 között átlagosan 1,56 milliárd euró lenne a jelenlegi hétéves időszak 1,04 milliárd eurós átlagához képest (mindkét adat 2018-as árakon van kiszámolva). Mindez a nemzeti összjövedelem arányában a magyar befizetés 0,85 százalékról (2014 és 2020) 0,98 százalékra történő emelkedését jelentené. A magyar költségvetési hozzájárulás a GNI-hoz viszonyítva jelenleg is, és a következő hét évben is felülmúlná az uniós átlagot.
Tehát megállapítható, hogy miközben a magyar befizetés mértéke a hazai GNI 0,85 százalékáról körülbelül 1 százalékra emelkedne 2020 után, addig a két fő bevételi forrás, a KAP (közös agrárpolitika) és a kohéziós politika kifizetései számottevően zsugorodni fognak. A nettó magyar költségvetési pozíció pedig elég nagy mértékben romlani fog. Arról azonban természetesen továbbra sem lenne szó, hogy hazánk nettó befizetővé válna a következő hét évben, illetve az időszak végén.
Várakozások szerint Charles Michel, az Európai Tanács elnöke a héten mutatja be kompromisszumos javaslatát a tagállamoknak, amiről aztán jövő héten több körben kifulladásig vitatkoznak majd a tagállamok vezetői. Magyar szempontból még javítható a mérleg, például úgy, hogy Michel javít a rendelkezésre álló pénzek tagállamok közötti elosztására javasolt paramétereken, vagy más költségvetési tételekből szakít le pénzt, hogy azt aztán szétossza az elégedetlenkedő tagállamok között. Mert azzal alapállásától függetlenül a pszichodráma minden leendő résztvevője egyetért, hogy az EU költségvetésében mindig lehet találni pénzt.
