Alapból nem szeretek saját magunkkal, illetve szakmánk, az újságírás gondjaival-bajaival foglalkozni. Hiszen meggyőződésem, az olvasót nem érdekli, mi áll egy-egy hír, cikk, elemzés, videófelvétel mögött, milyen háttéresemények, nehézségek előzték meg a „termék” elkészültét. Ahogy valljuk meg, minket sem igazán izgat, amikor leemelünk a boltban a polcról valamit, vagy igénybe veszünk egy szolgáltatást, hogy hány hónapos munka előzte meg azok nyilvánosságra hozatalát. (Persze vannak esetek, amikor kéne, hogy érdekeljenek minket az „előéletek”, hiszen amikor sajnos már napi szinten kell aggódnunk a világ jövőjéért, azért, hogy gyermekeink, unokáink majd milyen körülmények között próbálnak megélni, akkor nem szabad immunisnak lennünk aziránt, ha egy termék vagy szolgáltatás nem a fenntarthatósági szempontok, mércék alapján jön létre.)
A lényeg ugyanis a végeredmény. Az, hogy a termék vagy a szolgáltatás jó minőségű vagy sem. Ha az, akkor vélhetően minél többen megveszik, igénylik, ha „silány”, akkor azt a többség a „polcon hagyja”.
Ugyanez történik az újságokkal, hírportálokkal, videós tartalmakkal. Mi nap mint nap azon dolgozunk, agyalunk, hogy lehetőleg minél jobb minőségű „terméket” tálaljunk a fogyasztóink, azaz esetünkben az olvasóink elé. S büszkén állíthatom, hogy ez az elmúlt közel két évben sikerült, ismertségünk, elismertségünk, nézettségünk jelentősen, számokban is kifejezve, a korábbi másfél-kétszeresére nőtt – ezúton is köszönet olvasóinknak, hallgatóinknak, nézőinknek!
Úgy tűnik azonban, hogy az ismertségünk növekedése nem kívánt következményekkel is jár. Felhívtuk magunkra azok figyelmét, akiknek nem tetszik, amit csinálunk, amilyen cikkeket írunk. Olvasói levél, vagy egyéb formában megnyilvánuló kritika helyett inkább megpróbálták ellehetetleníteni a munkánkat, azt, hogy kikerüljön a „polcra” a „termékünk”. Túlterheléses támadást indítottak ellenünk. Is. Ahogy a nálunk jóval látogatottabb portálok ellen.
Írhatnám, hogy minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy tényezők lettünk. De nem írom, hiszen mi ennek nem örülünk, mivel ez a mi munkánk.
A megtámadottak köre alapján nem nehéz kitalálni a motívumot: ne írjatok kormánykritikus cikkeket, kvázi, ti is álljatok be a sorba, s hozzátok le azt, ami az Orbán-kabinetnek tetszik! Írjatok például elhibázott szankciókról, arról, hogy azok miatt ugrott nálunk 25 százalék fölé az infláció. Vagy arról, hogy csak mi, magyarok vagyunk békepártiak, a NATO-n belül mindenki más háborúpárti. No meg a hazai politikai ellenzék. (Tényleg szörnyen összerakottnak kell lennie annak, aki szeret háborúskodni.)
Csakhogy mi a tények, adatok alapján kell, hogy publikáljunk. Ez az újságírás egyik alapvető szakmai követelménye. (Emlékezhetünk, mi volt az egykori, még más „színekben” megjelent Magyar Hírlap szlogenjének első tagja: a hír szent. A második meg persze az, hogy „a vélemény szabad”, de azért hiteltelen – szerintem –, ha a vélemény megfogalmazója nem veszi figyelembe a tényeket). Ha nem e mérce szerint dolgoznánk, akkor nem lennénk újságírók.
Meg akkor sem, ha nem kritizálnánk meg a kormány intézkedéseit. Hiszen az a jó újságíró, aki nem pusztán elfogadja a történteket, a döntéseket, hanem megpróbálja megérteni azok mozgatórugóit, s ha nem ért valamit, akkor kérdez, elmondja, szerinte mi nem smakkol, mit, hogyan lehetne másként tenni. Nem azért, mert az ellenzék fizet minket, pláne Soros György, hanem azért, mert ez az újságírói szakma lényege.
Ennek szellemében folytatjuk tovább a munkánkat, névvel és arccal vállalva a cikkeinket, a véleményünket, a videóinkat stb. De tökéletesen nyitott vagyok, vagyunk arra, hogy ha valakinek van kritikája a munkánkkal kapcsolatban, akkor azt ő is ugyanilyen nyíltan fogalmazza meg.
Ehelyett megpróbálni ellehetetleníteni a munkánkat, lássuk be, ez meglehetősen gyáva megoldás.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
