Az előzményekhez tudni kell, hogy hónapok óta otthonról dolgozom, és csak a legszükségesebb esetekben mozdultam, mozdultunk ki a lakásból, maszkot természetesen mindig viselve, barátainkkal is kizárólag online találkoztunk az elmúlt hónapokban. A sűrű kézmosás és kézfertőtlenítés szintén alap a családban - azért is mert én amúgy is kényszeres kézmosó vagyok. Három gyermekünk folyamatosan járt iskolába (maszkban az órákon, bár ezzel eléggé egyedül voltak osztályaikban, főleg a két kisebbik), valamint ameddig lehetett sportoltak is (zárt térben maszkban, focipályán anélkül). Vagyis azt lehet mondani, a családunk az aktuálisan ajánlott vagy előírt járványügyi intézkedéseket maradéktalanul betartotta.
A koronavírus a legkisebb - elsős - gyermekünkön keresztül jutott be családunkba, bár tünete mindössze annyi volt, hogy folyt az orra, különösebben nem érezte magát rosszul, hőemelkedése sem volt. Emiatt kicsit "lógásnak" is éreztük, hogy nem engedtük iskolába - és mekkorát tévedtünk. Fiatalabbik bátyja fejfájásra panaszkodott, így nagyjából csak a kíváncsiság kedvéért kettejükön elvégeztünk (november 17-én, kedden) magánúton egy PCR öntesztet.
Másnap online meg is érkezett az eredmény: a kislány pozitív, a bátyja negatív. Ezen kissé meglepődtünk, de mivel egyéb tünetei nem voltak a család többi tagjának, az eredményeket bejelentettük a gyerekorvosnak, majd másnap, egy csütörtöki napon, november 19-én a család maradék három tagja is megcsinálta az öntesztet, az eredmény meg is jött másnap: mind negatív. A családból ekkor igazából mindenki jól érezte magát, leszámítva kislányunk szomorúságát (és unalmát), hogy napjait a szülei hálószobájában kell töltenie, nagyrészt egyedül.
Mielőtt még hátradőltünk volna, már aznap, pénteken, rajtunk, szülőkön kitört a betegség. Igaz, nem tudtuk, mi, mert köhögés vagy magas láz (akkor még) nem volt, a légzésünk is rendben volt, pulzoximéterrel mértünk pulzust és légzést is: minden rendben volt. A torkunk viszont fájt, ahogy a fejünk is, mondhatni, szokásnak tűnő influenzás tüneteink voltak.
Hivatalos értesítést viszont lányunk pozitív tesztjéről, annak következményeiről, tehát, hogy a család többi tagjának mint közvetlen kontaktnak otthon kell karanténban maradnia, nem kaptunk. Nem kaptunk tehát piros cédulát, sem semmilyen hivatalos értesítést, hogy mit is kellene tennünk. Természetesen, felelős állampolgárként kitettük az ajtónkra a hatósági megfigyelésről szóló - egy korábbi karanténből visszamaradó - piros cetlit. És természetesen innentől kezdve a család egyetlen tagja sem hagyta el a lakást. Az iskolákat és a szülőtársakat szintén értesítettük a fejleményekről.
Októberben, amikor konktaktként azonosították lányunkat, pár napon belül megjött a hivatalos értesítés, mellékletben a piros cédulával, sőt, a karantén első napjaiban még a rendőrség is felcsöngetett hozzánk, kérve, hogy integessen nekik az erkélyről...
Most ilyesmiről szó sem volt. Se cetli, se értesítés, se ellenőrzés, semmi. A gyerekorvossal való levelezés, és telefonbeszélgetések mintha magánbeszélgetések lettek volna.
Hétvégén a felnőttek állapota rosszabbra fordult: magas láz, hidegrázás, hátfájás (amitől aludni sem lehetett, csak fájdalomcsillapítóval, amiből több tucatnyi fogyott a betegségünk ideje alatt), iszonytató fejfájás, torokfájás, és hasonlók. Nem tipikus koronavírusos tünetek, de hétfőn, november 23-án felhívtam a háziorvosomat a jelenséggel, aki - elsősorban konktaktként, hiszen akkor még csak lányunk tesztje bizonyult pozitívnak - azonnal kért egy hivatalos tesztet nekem, amire már másnap reggel reagált is a járványügyi központ egy kedd esti időpont megadásával. Példás gyorsasággal zajlott mindez. A tesztelés flottul ment, a tesztelőhelyet 15 percnyi sétával értem el, alig 10 perc várakozás után megtörtént a mintavétel, majd újabb 10 perc után már közölték is velem, meg még aki ott várakozott (fegyelmezetten, maszkban és a felfestett várakozási távolságokat betartva), hogy eredményem pozitív lett, így a lépcsőn állva "tíz nap pihit" rendelt el számomra a mentős munkatárs.
Ezt hazaérkezésem után azonnal megírtam a háziorvosomnak, valamint a járványügyi központnak is, ahonnan az időpontot kaptam. Házorivosom nyugtázta, de további hivatalos értesítést nem kaptam, ahogy senki más sem a családban. Fiatalabbik fiam fejfájásra panaszkodott, majd magas láza lett, így nála és anyjánál is elvégeztettünk saját költségre újabb teszteket, amelyek szerdán, november 25-én, immár szintén pozitívnak bizonyultak. Mindezekről az illetékes háziorvosokat, iskolát értesítettük, ám értesítést azóta sem kapott egyikőnk sem.
Viszont megnéztem a rendkívül hasznos információkat közlő, ám rettenetes nevű, és vélhetően kevesek által ismert, noha már három éve létező Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér honlapján is a Covid teszteredményeimet (mert ilyen is van, az Ellátások >>Eseménykatalógus almenüpontban kell keresni!), és meg is találtam azt. Nem tudom, hányan tudják még, hogy itt érdemes keresniük covidos adataikat, teszteredményeiket...
Közben kislányunk gyerekorvosa november 30-tól zöld utat adott az iskolába való visszatérésre, mivel a gyereknek tünetei már nem voltak - leszámítva a fáradékonyságot. November 28-án pedig megérkezett az utolsó teszt eredménye is: legnagyobb fiunk is koronavírusos.
Az első hivatalos megkeresés azon a napon érkezett, amikor legkisebb gyermekünk visszatért az iskolába. Az önkormányzat munkatársa legnagyobb fiunk pozitív eredményéről értesült, ami rendkívül gyorsnak mondható, tekintve, hogy két nappal előtte tudtuk meg mi is azt. Apró szépséghiba, hogy az önkormányzat tőlünk értesült arról, hogy a család másik négy tagja is pozitív, jóllehet elvileg minden teszteredményt kötelező lejelenteni a laboroknak (és láthatóan fent is vannak a fentebb már említett EESZT oldalán), legyen az magán vagy hivatalos, mint az én esetemben. Arról nem is beszélve, hogy a mi tesztjeink eredménye is jóval korábban érkezett meg a megfelelő (?) helyekre, ám azokról láthatóan az önkormányzat semmit sem tudott. A közel félórás beszélgetés kitért az események menetére, ki, mikor milyen tünetekkel bírt, mikor voltak a tesztek, kikkel (nem) érintkeztünk. Az önkormányzat munkatársa hálásan köszönte az információkat.
Mivel csak az EESZT honlapján találtuk meg a rólunk szóló eredményeket, így kis túlzással csak a mi belátásunkra volt bízva, hogy mennyire tartjuk be a karantént: kimozdulunk-e a lakásból vagy sem, találkozunk-e bárkivel is vagy sem.
Természetesen a munkahelyemen is bejelentettem a fejleményeket, beszámoltam mind a negatív, mind a pozitív tesztekről, a tüneteimről.
A tanulság annyi, hogy bizony elég esetlegesnek tűnik, hogy mikor kiről mit tudnak az illetékesek (vagy erről mennyit kommunikálnak az érintettek felé), és hogyan kezelik a rendelkezésükre álló információkat. Az biztos, hogy óriási felelőssége van mindannyiunknak, minden egyes embernek a helyzet kezelésében: belátásunkon és állampolgári felelősségünkön múlik, mennyire tartjuk be a szabályokat, előírásokat, még akkor is, ha azok hivatalosan igazolhatóan nem, csak a valóságban vonatkoznak ránk.
