Ilyen az élet, amikor másoktól várjuk, hogy teljesítsék az álmainkat. Nekik nyilván megvan a saját céljuk, amit a saját eszközeikkel akarnak elérni, ezért aztán nem azzal foglalkoznak, hogy mit tehetnének a mi kedvünkért. Vagy van egyáltalán valaki, aki komolyan gondolta, hogy a portugálok és az angolok úgy táncolnak, ahogy az nekünk volna jó? Ugyan már: úgy „táncoltak”, ahogy az nekik lett jó. Amibe még az is belefért, hogy Ronaldóék kettőt kaptak a – hivatalosan – georgiaiaktól (azelőtt grúzok) és egyet sem rúgtak nekik. (Érdekes, hogy az egész világ ezen a két néven ismeri és említi őket, pedig önelnevezésük: kartveli. Ebben rokonok vagyunk, mert minket sem az önelnevezésünk szerint ismernek a világban.)
Hogy egy kis fociról is szó essen, a selejtező (vagy csoportkör) 24 nemzeti válogatottjából 16 jutott tovább, nyolcan nem folytatják, köztük mi sem. Ez az elmúlt hét rossz híre. Van azonban jó hír is, amire hamarosan rátérünk, némely tanulságok levonása után. Például, hogy a B csoportban a spanyolok az utolsó meccsükre a pótcsapatukkal álltak ki. Ugyan akár kikaphattak is volna az albánoktól, akkor is első helyen végeznek, de inkább győztek. A pótcsapat (vagy ahogy szakmai nyelven hívják őket: a fakó) olyan játékosokból állt, akiket bármely nemzeti válogatott szívesen látott volna. Ugyanitt a horvátok – akárha magyarok lettek volna – a siker kapujában, a hosszabbítás utolsó percében vesztették el minden továbbjutási lehetőségüket: 2 pontjukkal ők is mehetnek haza. Egyébként az értékelésnél csak a két kapus és a góllövő Modric kapott közepesnél jobbat. Az olasz gólt lövő Zaccagni pedig mindössze 9 percet játszott, a hosszabbításban.
Ami viszont a lengyeleket illeti, ők is bizonyították, hogy egyetlen világklasszis kevés a győzelemhez, ha nincs mögötte csapat. Egyébként majdnem napra pontosan fél évszázaddal korábban, az akkori NSZK-ban rendezett foci világbajnokságon a lengyel válogatott 1-0-ra (akkoriban 1:0 arányban) legyőzte a világsztárokkal felálló brazilokat és bronzérmesek lettek. A világbajnok az NSZK válogatottja lett. Emlékszünk még Gary Lineker aranymondására? (Hátha idén is bejön.)
Az akkori lengyel álomcsapat (Tomaszewski – Szymanowski, Gorgon, Zmuda, Musial – Kasperczak, Deyna, Maszczyk – Lato, Szarmach, Gadocha) bronzot érő gólját Grzegorz Lato rúgta, aki egyúttal az akkori vb gólkirálya lett. Nekünk is vannak régi-szép emlékeink, még ha keserűségekkel fűszerezve is, elég, ha a 70 évvel ezelőtti svájci vb-döntőre gondolunk, amelyen (emlékezzünk a szebbik oldalára) Kocsis Sándor lett a gólkirály, és ez nem mese volt a 12 találatról, mert épp annyiszor talált be az ellenfelek hálójába.
Visszatérve a mába, a mostani Eb gólkirálya talán a felét sem tudja majd elérni. Ugyanis a csoportkör legtöbb eredménye 0-0, illetve 1-1 volt. A csoportkör lehetőséget ad a latolgatásra, számolgatásra, nem kell egész pályás letámadást játszani háromszor 90+ percen át. A langyos döntetlen is célravezető lehet, még csak a „fakót” sem kell pályára küldeni, hiszen azok a nyeretlen kétévesek még kitennék a lelküket, hogy ország-világ láthassa: micsoda tehetségek vannak itt, akiket a Ttransfermarkt (a profi labdarúgók értékének megállapítására és adásvételének kommunikációjára szakosodott netes felület az Axel Springer tulajdonában) még nem vett fel a sokmillió eurós listájára. Nem, nem: a mostani Eb másról szól. Mindenekelőtt a pénzről. Még a magyarok számára is. De erről kicsit később. Szóval, akkor miről szól?
Például arról, hogy nem kell mindenáron fejjel a falnak rohanni. A mostani Eb vezető válogatott csapatai (már amelyek a FIFA világranglistáján a legjobbak közt vannak) sok, nagy értékű játékossal álnak fel. Ha közülük többen súlyosan megsérülnek (mint ahogy Varga Barnabás is, aki szerencsére már itthon gyógyul, vagy Mbappé), akkor nemcsak a válogatottban nem játszhatnak, hanem a klubcsapatukban sem, ami nekik személyesen komoly anyagi kiesést jelent, s ha hosszabb időt ki kell hagyniuk, az csökkenti a piaci értéküket. Márpedig ezeknek a játékosoknak az éves jövedelme alkalmasint több, mint amennyit az egész csapat (pontosabban az otthoni szövetség) a teljes EB-szereplésért kaphat – talán a győztest kivéve.
Fotó: UEFA.com
Szóval a lagymatag 0-0 végű mérkőzések nemcsak a csendes, lagymatag továbbjutásról szólnak, hanem arról is, hogy a továbbiakban győzünk vagy elbukunk. Ott bizonyára nem lesz olyan, hogy a belga Lukaku 90 percen át nem tudott egy egészséges egyenes lövést ereszteni az ukrán kapura, vagy a portugál Ronaldo egyetlen gólt sem rúgott 5-6 helyzetéből. A világklasszis játékosok érthetően spórolnak magukkal, hiszen ha vége az Eb-nek, akkor vissza fognak térni a klubjaikba, a jól fizető állásokba: Európába, az Egyesült Államokba, Szaud Arábiába. Kivételek persze vannak, mégpedig a világranglistán hátrébb található kiscsapatok, amelyek komolyan veszik magukat és az eredményeiket.
Ide sorolhatjuk mindenekelőtt a világranglistán 74. Georgiát (Kartveliát), amely 2-0-ra le tudta győzni Portugáliát (6. hely), noha a luzitánok még így is csoportelsőként mentek tovább. Vagy a törököket és a cseheket, akik mutattak valamit a sportszerű küzdelemből. Hasonlóképpen az ukránokat és az albánokat, akik időnként komoly erőfeszítésre késztették a 20-30-40 hellyel föléjük sorolt nagyokat. De talán leginkább az osztrákokat (világranglista 25. hely), akik le tudták győzni a 7. helyre sorolt hollandokat, kétszeri egyenlítés után.
Végül, hogy mondhassunk valami jót is a válogatottunkról, a csoportkör zárónapján érkezett friss hír szerint a nemzetgazdasági miniszter beszámolója egyértelművé tette, hogy Magyarország az idei évben az euró bevezetésének útján egyetlen feltételt sem teljesített, sőt: rosszabb a helyzet, mint tavaly, vagy tavalyelőtt. Pedig a húsz évvel ezelőtti EU-felvételünk egyik kritériuma volt, hogy mielőbb belépünk az euróövezetbe. Hogy hol itt a jó hír? Természetesen ott, hogy nemzeti válogatottunk igyekezett mielőbb hazatérni a megérdemelt eurómilliókkal. Legalább ők előbbre tartanak.
