Olvasom, hogy a „kormány a kulturális intézményrendszer fejlesztése, valamint a kulturális feladatellátás kiemelkedő színvonalon történő teljesítése érdekében egyetért azzal, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ néven működik tovább”. Miért is? Nos, eddig nem egészen világos, de nézzük az okfejtést tovább:
Fotó: Facebook
A Magyar Közlönyben megjelent szöveg szerint a közgyűjteményi kulturális intézményrendszer keretében megvalósuló szervezeti integráció értelmében a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központba 2024. július 1. napjával beolvadnak az alábbi költségvetési szervek, azzal, hogy azok a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ tagintézményeként, e minőségüket feltüntetve, elnevezésüket megőrizve működjenek tovább: Iparművészeti Múzeum, Magyar Természettudományi Múzeum, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár.
Laikus, a témához mélyebben nem konyító, egyszerűen csak múzeumba járó ismerőseim egyáltalán nem értették az egészet.
Nem elég magyar és nem elég nemzeti-e ma a múzeum? És persze hogy közgyűjteményi központ, Petőfi korában is az volt. No meg: mi köze van a Nemzeti Múzeumnak a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumhoz? Arról nem beszélve, hogy utóbbiban sokszor rendeznek kiállításokat, magángyűjtők féltve őrzött szépségeit bemutatva – az miért lenne közgyűjtemény?
Körbe kérdeztem tudós barátaimat, várostörténészt, muzeológust, levéltárost is. Volt, aki viccnek vette, más csak legyintett, újabb őrület. Akadt, aki megjegyezte „megy a szokásos módi: a szakma fel van háborodva, ezzel egyidőben be vannak tojva, úgyhogy suttogva tiltakoznak.” Más felvetette: van-e már törvény és végrehajtási utasítás, vagy még csak kormány határozat? Hol van ilyenkor a szakma? A Pulszky társaság, múzeumigazgatók társasága, meg a Magyar Tudományos Akadémia?
Megint más szerint nem a csatolás az alapvető probléma: „Klebelsberg Kunó is összevonta őket, Hóman pedig ezt megszüntette, mert nem működött, hanem az, hogy ezzel teljesen megszüntetik a szakmai autonómiájukat. A tagintézmények vezetőit ezután nem kell pályáztatni, minden úgy lesz, ahogy a főmuzeológus épp gondolja. És ha ő épp nem szereti a magyaros szecessziót, össze fog omlani az Iparművészeti Múzeum? Nyolc éve nem lehet elérni, hogy megkezdődjön e gyönyörű épület felújítása. Lesz-e emögött akarat, főleg, ha ez már csak egy nyolcvannyolcadik tagintézmény lesz?”
Az szinte általános vélemény volt, hogy az egy kézben ellenőrzés, kinevezés a világban csak diktatúrákban szokás. Szovjetunió, 1930-as évek. A vezetőket kinevezik, nem választják. A privilégiumok egy kézből osztása, vazallusok tartása, kinevelése zajlik, minden téren. Persze ebből mit sem fog érzékelni állítólag a múzeumlátogató. De ha semmit nem fog, - akár pozitív, akár negatív értelemben - akkor meg mi értelme van az egésznek? A közgyűjtemények nem a köznek szólnak?
