Már régóta nem azzal a várakozással kapcsolom be péntek reggelente a közrádiót, hogy megtudjam, mi a helyzet a világban, azon belül szűkebb pátriánkban, Magyarországon, merre tart például a hazai gazdaság.
Orbán Viktor elfáradását, az országirányító teendők ellátására való alkalmatlanságát, azt, hogy ha addig nem is, tizenhat év után, jövő tavasszal mindenképpen illene átadnia a kormányrudat, ezek az interjúnak álcázott kossuthrádiós beszélgetések tökéletesen visszaadják. Azokból jó ideje a realitás helyett egy másik valóság tárul elénk – ami legfeljebb csak Rogán Antal propagandagépezetében létezik. Amit maga Orbán is egyre színvonaltalanabbul ad elő. Hol van már a ’89-es forradalmár...
A közel harminchat évvel ezelőtti dinamikát múlt szombaton éreztem újra. Magyar Pétertől. Lehet kritizálni – és kell is, különösen nekünk, független újságíróknak, amit neki meg el kell viselnie! – a programpontjait, kivesézni, ahogy azt meg is tesszük a szerdán indult sorozatunkban, de azok fényévekkel közelebb állnak a valósághoz, mint egykori pártvezére szónoklatai. Olyan gondokat, problémákat sorolt a Tisza Párt első embere, amelyekről az utcán, a bevásárlóközpontokban, a kávézókban, hétvégi bulikon stb. sokan, egyre többen, mint sürgősen megoldandó feladatokról beszélnek.
Nem tart ugyanis jó irányba az ország és ezt meg a gazdasági adatok tükrözik vissza (amelyeket vagy már nem kozmetikáz a statisztikai hivatal, vagy nem tudja azokat annyira feljavítani, hogy a rossz híreket jókként tüntessék fel).
Múlt héten éppen azzal voltunk kénytelenek szembesülni, hogy az inflációs pozíciónk ugyanaz, mint volt két éve, csak a számok változtak: nálunk a legnagyobb az éves szintű pénzromlás az Európai Unió 27 tagországában. Miközben a többi makromutató közül a GDP, beruházás, ipar – azon belül az építőipar – is botrányosan gyenge, s a növekedés zálogaként Nagy Márton csúcsminiszter által kikiáltott kiskereskedelem sem hasít, hanem stagnál. Csupán a minimálbér-emelésekkel felturbózott reálkeresetek mutatnak jól, bár az emberek többsége ezt sem így érzi.
Ilyen helyzetben azt kommunikálni, amit Orbán most péntek reggel, hogy a napokban kamateső zúdul a magyarokra, felelőtlen kormányfői magatartás. Azt sugallja ugyanis, hogy minden rendben van. Az emberben az az érzet keletkezhet, hogy a közel 800 milliárd forintot a kormánynak köszönhetjük. Ahogy a 2021 őszén ilyen-olyan hangulatjavító intézkedésekként az állami költségvetésből kiszórt mintegy 2000 milliárdot.
Csakhogy van egy óriási különbség: ez a mostani 800 milliárd a mi forrásainkból teremtődik, azok az állampapírjaink kamatai, ami jár nekünk, egy jogállamban meg sem lehetne ezt kérdőjelezni, adható tételekként feltüntetni. (Maximum annyiban hozható összefüggésbe a kormánnyal, hogy ha a négy évvel ezelőtti osztogatás révén nem srófolták volna fel az inflációt, akkor az azt lekövető állampapír-kamatok sem lennének ilyen magasak.)
De majd lehet, hogy most változik meg minden. Legalábbis ezt hintette el Orbán, amikor azt mondta, „a kormány nagy tervekkel készül a 21 pontos gazdasági akcióterven túl is”. Részleteket azonban most nem árult el. Majd szombaton, a hagyományos évértékelőn fog. Amivel meg arról rántotta le a leplet, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges volt egy nappal korábban megszólalnia – a korábbi években nem is szokta. Felteszem, most csak azért tette, mert helyzet van: érzi a tarkóján Magyar Péter hűvös leheletét (bár egyes közvélemény-kutatók szerint már fordított a helyzet), s ilyenkor kapóra jön a tulajdonképpen ingyen, a mi, adófizetői forintjainkból fenntartott közrádióban való propaganda-lehetőség.
Várjuk tehát a szombatot. Azt, hogy mivel rukkol elő Orbán. Nem lepődnék meg, ha Magyar egy héttel korábbi programterveiből néhányat beépít majd a beszédébe. Például a Tisza Párt vezérének azt az ígéretét, hogy megreformálva visszahozzák a korábbi területekre a katázást. Ennek átvétele Orbán részéről már csak azért is lehetne nagy húzás, mert elemzők szerint ezen adózási forma 2022 közepi kvázi kivégzése volt sok addigi fideszes szavazó számára az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban ahhoz, hogy kiábránduljanak a kormánypártból. (Erről beszélt Kéri László politológus is a Klasszis Klubban.)
Más kérdés, mit szól ehhez a Varga Mihály távozása után a pénzügyminiszteri teendőket is magához vont Nagy Márton? Honnan pótolja azt a többszáz milliárd forintot, ami a kata ellehetetlenítésével a vállalkozóktól befolyt a büdzsébe?
Csakhogy vannak magasabb szempontok a kormányfő számára. Mindenekelőtt (mondhatni, kizárólagosan) a hatalom megtartása. Kerül, amibe kerül. A források pótlásáról meg majd ráér később dönteni – ahogy tette eddig is.
Egyben azonban nem lehet biztos: csupán a kata feltámasztása (vagy bármilyen más hangulatjavító intézkedés) elég lehet-e a Fidesztől elpártolt szavazók vagy a bizonytalanok meggyőzésére.
Erős kétségeim vannak.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
