2019. június 1. 12:29

Az európai kupák idén az angol csapatok teljes diadalát hozták, hiszen mind a két nagy sorozat döntőjébe csak szigetországi klubok jutottak. A Chelsea már elhódította a kisebbik kupát, míg a Bajnokok Ligájában szombaton este derül ki, hogy a Liverpool hatodszor vagy a Tottenham először szerzi meg a nagyfülűnek becézett trófeát. A két klub pénzügyi és üzleti stratégiájáról már írtunk, ahogy az angol bajnokság komparatív előnyeiről is. Most egy kicsit futbalszakmaibb megközelításben vizsgáljuk meg a BL idei két döntősét, ugyanis míg a Real Madrid vagy a Barcelona játékát inkább az egyéniségek csillogása jellemezte (Ronaldo vagy Messi nyerte egy kivételével a legutóbbi 11 aranylabdát, és a legutóbbi tíz BL-döntőből hetet ez a két csapat nyert), addig a két mostani döntős játékát leginkább a rendkívül összehangolt csapatmunka, egy nagyon erős kollektivizmus jellemzi.


Janan Ganesh, a Financial Times hasábjain egyenesen szélsőségesen kollektivistának nevezi a két csapatot.

Mindkét klub játékosai feláldozzák magukat a csapatért, és még legtehetségesebb futballistáik is kötelességtudó fogaskerékként illeszkednek a rendszerbe, működnek egységként. Mind Christian Eriksen, mind Mo Salah kisszámú előre begyakorolt és előírt feladatot hajt végre – így keresztlabdákat adnak vagy újra és újra befutnak meghatározott területekre – és nem végtelen sok dolgot hajtanak végre a saját belátásuk szerint. Ehhez persze két olyan edző is kell, akik erre helyezik a hangsúlyt. Márpedig mind Jürgen Klopp, mind Mauricio Pochettino az egységben, a csapatmunkában hisz – nem utolsósorban azért, mert pénzügyi lehetőségeik (különösen a londoniaké) nem vetekedhettek a leggazdagabb klubokéval, így nem engedhették meg maguknak a legnagyobb sztárok leigazolását, de sok munkával, rendszerszintű megközelítéssel, csapategységgel ellensúlyozni tudták a nagyobb nevekből álló ellenfeleik tudását.

Így egy-egy kulcsjátékosuk kiesése csak kisebb zavart okozott a rendszerben, mert az automatizmusok az egész keret számára begyakoroltak. Erről írt nemrég például Andy Robertson is,  amikor elmesélte, hogy Liverpoolba igazolása után nagyon sokáig tartott, míg megértette és begyakorolta a csapat összetett játékrendszerét, hogy mit kíván tőle a menedzser. Mindkét csapat (persze, messze nem csak ez a kettő) erőteljesen presszingel, azaz letámad, amiből eleve sokféle létezik, mindnek megvan a maga „triggerelése” (kiváltó oka, amire elindul maga a letámadás), és magas fokú összehangoltságot, csapatszintű együttmozgást igényel. A csapatok sztárjainak is be kell állni a sorba, nincs kivétel, mint Messinek, Ronaldónak vagy Neymarnak a klubjaikban. A modern fociban az egyéniségek már önmagukban kevésnek bizonyulnak, illetve ha van sztár, akkor az az edző, a menedzser, aki identitást ad a csapatnak. (Így Messi és Ronaldo mellett volt egy Guardiola és egy Zidane, aki képes volt ezt megtenni a két nagy spanyol klub legsikeresebb időszakában. És ahol nincs ilyen kaliber, ott nem elég a futball csodagyerekeinek tehetsége, ahogy a Juventus, a PSG vagy a Barca utóbbi BL-kudarcai jelzik.)

Taroltak mind egyénileg, mind csapatban Taroltak mind egyénileg, mind csapatban

Omar Chaudhuri, a 21st Club nevű futballtanácsadó cég információs területének vezetője – a Premier League pénzügyi előnye mellett, amelyről itt írtunkmég két tényezőnek tulajdonítja az angol klubok idei tarolását:  egyrészt a cég által megalkotott statisztikai alapú játékosrangsora szerint az angol bajnokságban játszik a világ 30 legjobb játékosának a fele, többen mint a világ bármelyik bajnokságában.

A statisztika figyelembe veszi a játékosok által a pályán töltött időt, azt feltételezve, hogy a jobb játékosok többet játszanak. (Érdemes megjegyezni, hogy Paul Tomkins, a futballinflációt mérő Transfer Price Index kidolgozója is hasonló módszerrel vizsgálja egy játékos beválását egy adott klubnál.) Ezen kívül a 21s Club formulája számításba veszi a gólok és gólpasszok számát is.

Mindezek azt is eredményezik, hogy ezek a klasszis játékosok nem pusztán egy-két klubnál játszanak, hanem a PL hat klubja között oszlanak meg. Ez természetesen az anyagi lehetőségek bősége nélkül nem lenne elképzelhető (és a PL továbbra is őrizni fogja az előnyét, hiszen a következő három évre a nemzetközi közvetítési jogokat 4,2 milliárd fontért sikerült a múlt héten értékesíteni, ami egymilliárddal több, mint a most lejáró hároméves ciklus bevétele). Összecseng ezzel az angol bajnoki címét megvédő, idén minden hazai trófeát megnyerő Manchester City menedzserének, Pep Guardiolának a szavai, aki azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan az angol a legkeményebb bajnokság, amiben edzőként részt vett.

Ezzel el is érkeztünk a Chaudhuri által megjelölt harmadik tényezőhöz: a világklasszis edzőkhöz. Guardiolán kívül (aki alig több mint 10 éves edzői pályafutása alatt 15 nagy trófeát nyert a világ három legerősebb bajnokságában), éppen a két döntős csapat menedzsere, Jürgen Klopp és Mauricio Pochettino is a világ legjobbjai közé tartozik, bár jóval kevesebb kupát vagy bajnokságot gyűjtöttek eddig katalán társuknál (nem kis részben azért, mert egyikőjük sem a világ leggazdagabb klubjainál dolgozott). És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy rajtuk kívül itt dolgozott José Mourinho (11 trófea a három legerősebb bajnokságban), a Chelsea-vel Európa Ligát most megnyerő Mauricio Sarri, vagy a Sevillával háromszoros EL-győztes Unai Emery is.

Chaudhuri szerint az angol klubok ugyan nem tudják/tudták megszerezni Messit vagy Ronaldót, de a világ legjobb edzőit igen. Hogy ez mennyit számít, az sok mindenből kiderül. Ahogy Stefan Szymanski és Simon Kuper tíz évvel ezelőtt megjelent könyvükben, a Soccernomicsban bemutatták, egy csapat teljesítményét legjobban a bérekre fordított pénz mennyisége jelzi előre. Ahogy az is igaz, hogy a jó játékosoknak általában magasabb a bérük, és 11 botlábú focista bérének a sztratoszférába emelése még nem tesz eredményessé egy csapatot sem… (A másik hasonlóan megbízhatónak tekinthető predikciós modell a már említett Paul Tomkins TPI-vel számolt kezdő 11 értéke, amelyről itt írtunk korábban.)

A KPMG Football Benchmark összesítése szerint a Real Madrid és a Barcelona egyenként 100 millió euróval többet költött bérekre, mint az angol klubok bármelyike. Nem véletlen, hogy a legutóbbi tíz BL-döntőből hetet ez a két klub nyert – ami történetesen egybeesik a futball történetének két legnagyobb alakjának, Messinek és Ronaldónak a fénykorával.

A játékosoknak fizetett bérek a top10 futballklubnál A játékosoknak fizetett bérek a top10 futballklubnál

Nos, a két jelenlegi döntős egyike sem áll a rangsor elején, a Spurs a tíz leggazdagabb klub közül a legkevesebbet költ a bérekre: 167 millió eurót (148 millió fontot), és a Liverpool is „csak” az ötödik. Ez mutatja Pochettino és Klopp kiváló edzői munkáját - különösen a Spurs teljesítménye bámulatos, hiszen egyetlen új igazolás nélkül hozták le a szezont! (Itt érdemes megjegyezni, hogy az UEFA vizsgálódik a Manchester Cityvel szemben a szervezet pénzügyi szabályainak megszegése miatt, jelentős részben azért, mert annak idején az akkori menedzsere, Roberto Mancini fizetését rejtett csatornákon fizették, így a fizetések mint előrejelző eszközök csak abban az esetben tarthatók fenn, ha ilyen bújtatott szerződések nem léteznek.)

Márpedig ezeket a relatív pénzügyi hátrányokat csak kiváló edzőkkel, edzésmunkával, közös erőfeszítéssel és a tudományos eredmények maximális kihasználásával lehet eltüntetni, ahogy cikkünk elején jeleztük. Ma már nem nagyon van helye a csúcsfutballban a Maradona-szerű irányíthatatlan eredetiségnek, még Messi is akkor volt a legjobb, amikor Guardiola egy kiváló csapatba, egy olajozottan működő rendszerbe illesztve használta.

Ken Early, az Irish Times hasábjain a Liverpool letámadásán és a Mancheser City támadásvezetésén keresztül mutatta be, hogy a modern futball már nem az egyéniségekről szól, hanem a „rendszerek versengéséről”. A szakíró szerint a modern foci olyan gyors és automatikus csapatmozgásokkal teli, hogy többször kell visszanézni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi is történik a pályán.

Early két adattal is alátámasztja a mondandóját. Az elmúlt tíz évben a Premier Leage-ben 25 százalékkal nőtt a meccsek átlagos passz-száma, míg 2007-ben átlagosan 358 alkalommal passzoltak a csapatok, addig a tavalyi bajnokságban már 453-szor. És a változás a topcsapatoknál még látványosabb: 2007-ben az Arsenal volt a csúcs, meccsenkénti 495 passzal, ehhez képest tavaly a Manchester City 743 passzal végzett az élen, vagyis 50 százalékkal többet teljesített, mint egy évtizede a legjobb!

Márpedig a gyors passzok ellen az egyének tehetetlenek: vagy csapatként működnek együtt, és támadják le az ellenfelet, vagy sehogy. Egy ilyen rendszer ellen csak egy másik rendszerben működő csapat képes felvenni a versenyt – és a passzra épülő labdabirtoklás játékrendszerének két emblematikus csapatát (a Barcát és a Manchester Cityt) éppen két rendszerben gondolkodó, kollektivista csapat győzte le: a Liverpool és a Spurs, ahol a labda nélküli összehangolt mozgásnak, a rengeteg futásnak kulcsszerepe van. (A negyedik elődöntős, az Ajax szintén ilyen rendszerként összerakott csapat, amely a csapat kollektív erőfeszítésére épít – el is búcsúztatta a Ronaldoval felálló Juventust és a korábbi három BL győztesét, a Real Madridot.)

Early szerint a rendszerre épülő, system futball futball felemelkedése azt is jelenti, hogy kevesebbszer szakad meg egy csapat játéka, mint korábban. 2008-ban egy PL-csapat átlagosan 24 szerelést hajtott végre, ám a tavalyi szezonra ez már meccsenként 16-ra, azaz harmadával esett vissza. A legtöbb szerelést a Huddersfield Town vitte véghez: 744-et, de 2008-ban a Reading 800-zal még a bajnokság utolsó helyén végzett ebben a mutatóban! A passzokat is hatodannyival kevesebbszer fülelik le, vagyis a kevesebb játékmegszakítás azt is jelenti, hogy az egyéneknek kevesebb lehetőségük van „megragadni a pillanatot és hőssé válni” – véli Early.

Ugyanígy sokkal kevesebb a beadás is, és már nem a szélsők vagy a középpályások a fő végrehajtók, hanem a szélsőhátvédek. 2008-ban a 20 legtöbb beadást végző játékos átlagosan 6,5-szer adott be, míg idén 4,5 volt az átlag ebben a körben. Vége azoknak az időknek, amikor egy csapat játéka arra épült, hogy beíveljük a sűrűbe, aztán majd csak lesz valami. Tíz éve még David Bentley, Stewart Downing, Ashley Young (akkor még szélsőként szerepelt), azaz szélsők és középpályások voltak a húszas listán, és csak egy szélsőhátvéd, míg a most véget ért szezonban öt szélsőhátvéd (köztük Kieran Tripper, a Spurs, és Alexander-Arnold, a Liverpool játékosa) szerepel az első tízben.

Ahhoz, hogy a szélsőhátvédek ilyen sokat adjanak be, az kell, hogy sokat legyen az adott csapatnál a labda, hogy felérjenek a támadóharmadba. 20 éve még alig lépték át a felezővonalat a szélsőhátvédek, egyrészt mert sokkal kevésbé épült labdabirtoklásra az angol csapatok játéka, másrészt ehhez kivételes fizikum és szervezettség kell. Ugyanis Alexander-Arnold és Andy Robertson nemcsak, hogy a legtöbb gólpasszt adták a PL-ben (12 és 11), de a bajnokság legkevesebb gólt kapó védelmének a részei is, noha elméletben a felfutó szélsőhátvédek mögötti óriási területeket az ellenfél könnyedén kihasználhatná, ám a Liverpool az egész szezonban nem kapott kontratámadásból gólt.

Márpedig ez kivételes taktikai szervezettséget, csapatmunkát követel (amelynek begyakorlása időbe telik. Nem véletlen, hogy Klopp sokak számára érthetetlen módon ragaszkodik a régi játékosaihoz, Milnerhez, Hendersonhoz vagy Wijnaldumhoz, és nagyjából fél évbe telt, míg Fabinho rendszeres kezdővé tudott válni). Early ezért is hangsúlyozza, hogy a mai foci egyre kevésbé szól az egyéniségek küzdelméről, és válik inkább a rendszerek harcává – amit jó lenne, ha az ex-játékosok hadából álló tévés szakkomentátorok is észrevennének, szúr oda egyet főleg Roy Keane-nek, a Manchester United korábbi középpályásának.

A következő komparatív előny, ami a modern klubokat jellemzi, az az adatok, a statisztikák és egyáltalán a tudományos eredmények alkalmazása (lásd a Privátbankár cikksorozatát például a Barcelonáról). A New York Times nemrég hosszú cikket közölt a Liverpool kapcsán erről, bemutatva, hogy a fő tulajdonos, a volt árupiaci kereskedő és befektetési menedzser, John W. Henry maga is matematikai algoritmusok segítségével gazdagodott meg a szójabab-bizniszben, majd elsőként alkalmazta másik sportklubjában, a bostoni Red Sox baseball-csapatában a Moneyball néven elhíresült adatelemzési stratégiát. A módszert – vagyis azt, hogy bizonyos statisztikai mutatók alapján olyan játékosokat keresnek, akik nem kerültek még a rivaldafénybe, nem fedezték még fel őket – átvette a Liverpool is, de különösen akkor vált ez hatékonnyá, amikor 2012-ben Ian Graham a klubhoz került, történetesen éppen a Tottenhamtől, ahol annak idején nem nagyon hallgattak rá. Graham figurája is elég érdekes, hiszen az egy dolog, hogy ő a klub kutatási csoportjának a vezetője, viszont az már cseppet sem szokványos, hogy doktori címét Cambridge-ben szerezte – elméleti fizikából. Graham egy saját modellt dolgozott ki, amely nem a hagyományos adatokra épül (passzpontosság, szerelések, cselek száma és hasonlók), hanem azt számolja ki, hogy minden mozzanat – legyen az egy passz, rossz lövés, becsúszó szerelés – előtt és után mekkora az esélye a gólszerzésnek. Modellje segítségével mérni tudja minden játékos hozzájárulását ahhoz, hogy a csapat megnyerje a mérkőzést. Természetesen elkerülhetetlen, hogy néha ugyanazok végezzenek listája élén, mint akik a hagyományos statisztikák szerint is. Máskor viszont nem ez a helyzet.

Naby Keita is így került 2016-ban Graham látókörébe, noha passzpontossága alatta marad az elit középpályásoknak, azonban Graham modellje azt mutatta meg, hogy a guineai játékos gyakran kísérel meg olyan passzokat, amelyek az átlagosnál jobb gólhelyzetbe hozzák a társait. Mindezt mindenféle videóelemzés nélkül, csak és kizárólag az adatok alapján, mert mint mondja, nem szereti a videót, mert csak előítéletessé teszi. Mindazonáltal stábja most egy videós követőrendszeren dolgozik, amely minden történéshez egy pontszámot rendel, még akkor is, ha a labda a közelben sincs. Így egy szélsőhátvéd elfutása, egy magányos védő választásra kényszerítése, egy csatár kapu előtti helyezkedése, mind számít, minden cselekvés pontszámot kap, hogy hogyan lett kivitelezve, mennyire értékes. Ha ez megvan, újszerűen közelíthetjük meg a futballt. Ezt már a Graham stábjának egy tagja, Will Spearman mondja, aki Grahamhoz hasonlóan szintén meglehetősen érdekes figura, hiszen a Harvardon doktorált részecskefizikából, majd Genfben a CERN-ben dolgozott, ahol a szubatomi Higgs-Bozon részecskét felfedezték. Disszertációja elsőként mérte meg a részecske szélességét és adta meg annak tömegét. Egyikőjük sem tipikus futballszakember, még ha Graham gyerekkora óta Liverpool-szurkoló is.

De hogy fokozzuk a meglepetést, ha mindez nem lett volna elég, a klub kutatási csoportjának két további tagja, is elsőrangú tudós. Tim Waskett asztrofizikát tanult, míg Dafydd Steele ifjúsági sakkbajnok volt, matematikus, aki korábban az energiaiparban dolgozott. Ők külön-külön talán még elképzelhetőek valamelyik klubnál, de együtt már nem nagyon, a Liverpool mégis ezt tette.

Munkájukat nehéz egyértelműen értékelni, és jó tudóshoz híven, Graham is óvakodik ott elismerést keresni, ahol nem jár. Ami viszont biztos, hogy maga Jürgen Klopp nagyrészt neki is köszönheti az állását a Liverpoolnál, mert Graham adatai, modellje mutatta meg, hogy a német edző utolsó dortmundi szezonja pusztán példátlan balszerencse miatt végződött rosszul, és végzett csapatával a 7. helyen.

A Liverpoolt sokkal inkább áthatja az adatelemző szemlélet, mint más nagy klubokat, az üzleti döntéshozataltól egészen a taktikai kérdésekig. A döntő végeredményétől függetlenül, a klub felemelkedése, zsinórban játszott két döntője mások számára is követendővé, sőt egyenesen divatossá tette az adatelemzést, noha ezt még pár évvel ezelőtt is inkább megmosolyogták.

A Liverpoolnál az adatelemzés és tudomány maximális alkalmazása jelentette a versenyelőnyt, a Tottenham esetében is felülről jött a példamutatás. Daniel Levy közel 20 éves, szívós és tántoríthatatlan munkája érik be Pochettino vezérletével. Levy 2001-ben lett az addig nem a legnagyobb angol klubok közé tartozó Spurs elnöke. Levy az egyetlen utat választotta, ami egy pénzben kevésbé dúskáló, külföldön kevésbé ismert klub számára járható volt: fiatal tehetségeket nevelt vagy vásárolt olcsón, majd őket eladva folyamatosan építette csapatát. Legnevesebb távozói között így ott volt Michael Carrick, aki a Manchester Uniteddel többszörös bajnok és BL-győztes lett, a szintén a Unitedbe távozó Dimitar Berbatov, de a legutóbbi aranylabdás, Luka Modric is a Spurs „felfedezettje” volt, ahogy a szintén háromszoros BL-győztes Gareth Bale is, de két éve Kyle Walker is távozott a Manchester Cityhez. A gyerekkora óta Spurs-szurkoló Levy kiváló üzletember, és neki köszönhető, hogy miközben játékosait nagyon jó áron értékesíti, keresettek, a klub fizetési struktúrája nagyon egészséges maradt: a bevételekhez mért bérkiadás a legalacsonyabb a topklubok között. A keményen megfogott költségek eredményezték, hogy a KPMG legfrissebb futballklub-értékelő listája szerint a legmagasabb árbevétel-arányos nyereséget is a Tottenham érte el.

Árbevétel arányos nyereségben a Spurs és a Pool az élen - Forrás: KPMG Football Benchmark Árbevétel arányos nyereségben a Spurs és a Pool az élen - Forrás: KPMG Football Benchmark

Pochettino személyében pedig megtalálta azt a menedzsert, aki a maximumnál is többet képes kihozni a viszonylag korlátozott lehetőségeiből. Az argentin tréner a döntőre való felkészülés jegyében – játékosai akaraterejét és mentális állapotát megerősítendő – parázson sétált át egész stábjával. Az extrém aktust már korábbi klubjánál, a Southamptonnál is alkalmazta, hogy megmutassa, milyen messzire tolhatóak a határok, amit lehetségesnek gondolnak. Pochettino számára a mentális erő minden: megelőzi a taktikát, technikát, fizikai felkészítést. Szerinte az érzelmek irányítása, ellenőrzése a legfontosabb a tehetség kibontakoztatásában.

A két edző ebben is hasonló nézeteket vall, hiszen Klopp is számtalan alkalommal dicsérte játékosai mentalitását, soha-fel-nem adom hozzáállását (a Liverpool lőtte messze a legtöbb gólt a bajnokságban az utolsó 15 percben: 25-öt, miközben csak ötöt kapott ebben az időszakban).

Ahogy Klopp, úgy Pochettino is közösséget épített a játékosokból, legalább annyit törődve a játékosok személyes életével, mint a futballszakmai kérdésekkel. A szezon előtti találkozásokon legalább annyi időt töltenek a személyes problémák megbeszélésével, mint a szakmaiakkal, mert Pochettino szerint ez a siker kulcsa. Klopp hasonlóan mélyen a szakmán túl is foglalkozik a játékosaival, erről több volt játékosa is beszélt, Bódog Tamástól (Mainz) Hajnal Tamáson (Dortmund) át egészen Lewandowskiig vagy Gündoganig.

Pochettino mélyen spirituális, hisz valamiféle univerzális energiában, ami mindenki számára nyitott, amit mindenki láthat, érezhet, Klopp pedig hívő keresztény, bár az említésen kívül erről nemigen szokott beszélni.

Hogy aztán a két hasonló edző, csapat, klub közül melyik ér fel a csúcsra, azt nehéz lenne megmondani, ahogy azt is, hogy mennyi köze lesz a győzelemnek a tudományos vagy mentális felkészítésnek, a tudatos gazdasági építkezésnek. De az biztos, hogy ezek nélkül egyik csapat sem jutott volna idáig.