Huszonöt éve éppen a Népszabadság szerkesztőségének egyik szobájában szerkesztettem a jövő heti magazint, amikor feltépte az ajtót a főszerkesztő-helyettes és csak annyit mondott: minden leáll! Kapcsoljátok be a tévét, külön kiadásra felkészülni.
Akadt olyan, a II. világháborút és 56-ot átélt idős magyar asszony is, aki azonnal leküldte az unokáját a boltba: vegyél fiam öt kiló krumplit meg 10 kiló lisztet, ki tudja, mi lesz ebből. Az első percekben ugyanis senki nem tudta, hogy kik a támadók és mik lesznek a következmények.
Több száz millió ember tapadt világszerte egyszerre a képernyőre vagy hallgatta a rádiót – okostelefon még nem létezett. Először el sem akarták hinni, amit láttak, mások úgy vélték, véletlenül repült bele a gép az ikertoronyba, de aztán követte a második. Az amerikaiak számára addig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a világ legfejlettebb hadserege és atomnagyhatalma ellen valaha, a saját határain belül, ilyen döbbenetes támadást hajtsanak végre. Mindig védve érezték magukat, érinthetetlenségüket a Top Gun-féle filmek, a belső dicsérő propaganda, meg a több százéves amerikai történelem erősítette – a Csendes-óceán meg biztosította.
De éppen ennek megcáfolása volt az egyik cél. Ma már történelem, főleg a Z és alfa generáció számára, hogy 2001. szeptember 11-én az Al-Káida négy eltérített utasszállító repülőgéppel hajtott végre öngyilkos merényleteket a New York-i World Trade Center ikertornyai és a Pentagon ellen. A negyedik gépet – amelynek a washingtoni Fehér Ház volt a célpontja – az utasoknak sikerült egy mezőre irányítani, leteperve a terroristákat.
Ma is gyakran felbukkan a közösségi médiában egy-egy fotó, amelyen emberek ugranak a biztos halálba a tűz elől, az irodák ablakából. Még szörnyűbb talán, de megesett, hogy valakit egy lezuhanó test ölt meg. A terrorista merényletek közel háromezer ember halálát okozták – köztük több mint 400 tűzoltóét és segítőét. De nemcsak amerikai állampolgárokét, hanem gyanútlanul arra sétáló, New Yorkban életükben először járó turistákét is. (A források különböző számokat adnak meg, hiszen sokan eltűntek vagy nem lehetett őket azonosítani.)
A New York-i események rövidesen a húsz évig tartó afganisztáni háborúhoz vezettek, amiben több mint négyezer amerikai halt meg – még 2021-ben is estek el –, 20 ezren megsérültek, valamint 45 ezer afgán vesztette az életét. A koalíciós partnerek emberveszteségeiről nincs pontos adat.
Fotó: Facebook/Elmstreethouse
A terrortámadás közben és után – ahogy ez szokásos – napvilágot láttak az összeesküvés-elméletek. Akadt olyan politikus, aki szerint kellett, hogy amerikai szál is legyen az események mögött. Mások azt kezdték feszegetni, mely cégek alkalmazottai nem tartózkodtak akkor éppen mondjuk az 57. emeleten lévő irodájukban és vajon miért? Amire még mindig nincs válasz: nem tűnt fel, hogy a gépeltérítők előtte évekig repülőgépvezetői tanfolyamra jártak? Az 1993-as terrorcselekményből kevés szó esett a magyar lapokban annak idején. De az amerikaiak számára felmerült a kérdés: miért nem tanultak az esetből az építészek, a műszaki stábok és a biztonsági erők?
Utólag kiderült, hogy a merényletet elkövető csoportnak volt egy beépített FBI-embere is, de őt az események előtt nyolc hónappal menesztették, mert a főnökség nem akarta megemelni a heti 500 dolláros bérét. Az események után az ügynökség ismét felfogadta őt – akkor már másfélmillió dollárért –, hogy épüljön be más radikális iszlám csoportokba.
A 9/11 évtizedekre – talán örökre – átírta a globális biztonságpolitikát. Az, hogy ma ki kell rakni a kisbőröndből a reptéren a zsebünkből a pénztárcát, tálcára kell rakni a mobilt, nem lehet nálunk olló, bicska, főleg nem dobozvágó kés (ezt használták a terroristák) tilos felvinni a gépre saját italt és átvizsgálják még az alsóneműt is, szeptember 11-nek tudható be. Mióta a cipőbombás Richard Reid 2001 decemberében megpróbált felrobbantani egy gépet, a lábbeliket is ellenőrzik.
Ma is meghatározza a repülésünket
Mint ahogy az is 2001 óta szokás, hogy órákkal az indulás előtt kint kell lenni a reptereken. (Merényletek így is születtek nemcsak Amerikában, de Európában is, a szigorú biztonsági előírások mellett, de ezek nélkül bizonyára többen haltak volna meg.)
A szörnyű 102 percről – ennyi idő kellett a tornyok összeomlásáig – több könyv is született. Ezek közül a legfelkavaróbb Jim Dwyer és Kevin Flynn tényszerű, több éves kutatómunka után kiadott visszaemlékezése, amelyben leírják, 14 ezer ember hogyan küzdött az életéért. Kétszáz interjút készítettek a szemtanúkkal és a mentést segítő tűzoltókkal, rendőrökkel, orvosokkal. A fotók közül azok a legszomorúbbak, amelyeken olyan emberek szerepelnek, akik sokakat megmentettek, de ők nem jutottak már ki a lángoló pokolból.
Nem tudták felmérni belülről a veszélyt
A „buta” mobiltelefonjához nem biztos, hogy mindenki hozzáfért, lehet, hogy az asztal alatt maradt, és ráesett egy betontömb. Vagy éppen a törött lába miatt nem tudott hozzá odakúszni. Az emberek többsége a lépcsőfokokat sem tudta kivenni a füstben.
A könyv szerzői szerint a segítő szolgálatok között nem volt szervezett és egyértelmű a kapcsolat. Fájó olvasni, hogy még a tűzoltók között is akadt, akik inkább azt javasolták a bent rekedteknek, hogy maradjanak a helyükön.
A reagálás ugyan gyors és határozott volt, de a riasztott személyek ugyanolyan kommunikációs, koordinációs és szervezési hibákat követtek fel, mint 1993. február 26-án, amikor a terroristák először próbálták felrobbantani a WTC-t. (Mint már említettem, ennek itthon akkor nem volt nagy visszhangja.)
2001-ben „Maguk az épületek váltak halálos fegyverré, messze meghaladva a merénylők elképzeléseit, ha a reményeiket nem is. Ugyanez történt az idejétmúlt New York-i riadókészültséggel, amely az egyre gyarapodó vészhelyzetek dacára makacsul ellenállt a reformnak” – állítják a szerzők.
A XXI. század Titanicja?
Elgondolkodtató párhuzam a Titanic-kal összehasonlítani a helyzetet. Legalább 1500-an, de talán jóval többen tartózkodtak a WTC-ben olyanok, akik túlélték a becsapódást, végül mégis meghaltak, mert nem tudtak kimenekülni a liftből vagy egy szobából. Őket éppen úgy nem a két repülőgép ölte meg, mint ahogy a Titanic utasaival sem maga a jéghegy végzett.
A szörnyű nap után rögtön felmerült, volt-e elég lépcső a meneküléshez? Hiszen a liftek ilyenkor különösen veszélyesek. Volt-e elegendő, tűz ellen is védő, vészkijárat? A gigantikus épületek teljes evakuálását sosem próbálták el, mert el sem tudták képzelni, hogy erre valaha szükség lesz.
Építési és biztonsági hibák
Amikor a nyomozók azt vizsgálták, hogyan született meg az ikertornyok alapötlete és terve, fény derült arra is, hogy „nem támaszkodtak a kivitelezők semmiféle technikai normára, teszteket sem végeztek annak eldöntésére, vajon meddig állja a tüzet az épület padlórendszerének bevonata.”
Az életben maradt tűzoltók vallomásaiból főként az derült ki, hogy a végzetes utolsó percekben nem voltak tisztában a helyzet súlyosságával. Aki az egyik torony valamelyik füstös emeletén ragadt, nem is tudott róla, hogy már leomlott a másik.
Ma is rejtély, miért haltak meg közülük ilyen sokan, hiszen a végén már alig maradt valaki, akinek segíteni lehetett volna – állítják a könyv szerzői. A tűzoltók rádión kommunikáltak egymással, amely néha recsegett – nem pedig mobilon. A mentés parancsnoka még az utolsó percekben sem akarta elhinni, hogy a tornyok összeomolhatnak, ez is magyarázza a több mint 400 életmentő halálát.
Búcsúsorok az élettől és a szeretteiktől
Az írók megkeresték a túlélőket és feldolgozták a tragédia során írt utolsó, megható búcsúsorokat, amelyeket mobilon küldtek haza az emberek a szeretteiknek. Könyvükben név szerint említik őket, a hozzátartozók engedélyével. Ilyenkor elfelejtődnek a családi perpatvarok, kisszerű viták és csak a szeretet marad.
A legmegrázóbbak azok üzenetei, akik a Fehér Ház lerombolását megcélzó gépen küzdöttek a pilótákkal, hogy elkerüljék a még nagyobb emberáldozatot. Tudták, ők úgysem maradnak életben, de akik Washingtonban éppen dolgoznak, megmenekülhetnek. Ennek tudatában búcsúztak a családjuktól.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
